A közel ötszáz gondozottnak több telephelyen szolgáltatást nyújtó Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat székhelyén, a Budapest II. kerületi Sareptában idős, illetve fogyatékkal élő személyekről gondoskodnak.

Az első tavaszi napon – az érvényben lévő korlátozások miatt – a kertben tett séta során Buda Annamária intézményvezető körbemutatva először a szabad levegőn végzett munka áldásait említi: „Az intézmény kertjének rendben tartása, a fák, bokrok metszése a bezártság idején a túlélés egyik fontos segítője lett. A karbantartónknak nem sok feladata maradt, ugyanis Gyula bácsi, kilencvenkét éves gondozottunk a karantén első napjai óta rendben tartja a kertet. A nyírfák törzséről is ő vágta le a borostyánt, és a tavasz köszöntésére a napokban diófacsemetéket ültetett.”

A kert fontos tér: nem csupán sétálnak itt a gondozottak, de jó időben a gyógytorna foglalkozásai is itt zajlanak.

Az elmúlt egy év tapasztalatait Buda Annamária így összegzi: „A legnehezebb a bezártság és az elzártság. Nem is a fizikai mivolta… Lakik nálunk egy néni, mindennap látogatta a férje. Az a fajta kapcsolat az övék, amire azt mondjuk: »De szeretnék ötven-hatvan évnyi házasság után is így lenni a párommal!« Amikor bezárultak a kapuk, nem jöhetett az úr a feleségéhez. A legelső videótelefont többen megkönnyeztük: amint újra látták egymást a készülék segítségével, a néni az okoseszközön simogatta meg a férje arcát: »Látlak, újra látlak, drágám!«”

Sétánk közben éppen a Sarepta templomához érkezve látogatók érkezésére lettünk figyelmesek. Alkalmunk nyílt – diszkréten, a távolból – megnézni, hogyan történik egy időpontra bejelentett látogatás a járvány idején. Több mint jelzésértékű, hogy a templomtérben nyílik mód a biztonságos körülmények közötti személyes találkozásokra.

A kápolna hátsó részében, a sekrestye felől elkülönített kis helyiségnek az intézmény felől lévő oldalán székek állnak, az utcáról nyíló oldalon szintén székek és egy hősugárzó teszi kényelmesebbé a találkozást. Kézfertőtlenítő szer, maszkok itt is, ott is. Középen plexifal, amely hópelyhekkel van díszítve. A sekrestye felőli falon is ez a minta köszön vissza. A kis ablak gótikus templomablakot idéz, rajta fohász a Zsoltárok könyvéből: „Bár jó napokat látnánk, és ránk mosolyogna orcád világossága, Urunk!” (4,7) A családtagok láthatják egymást, erőt meríthetnek szeretteik tekintetéből, sőt ahogyan Buda Annamária felidézi: „Karácsonykor, az első ilyen látogatások idején tanúi voltunk, hogy az átlátszó lap két oldalán egymáshoz érintette a tenyerét a nagymama és az unokák – felejthetetlen élmény volt.”

A betegségtől való félelem különbözőképpen van jelen a gondozottak és az intézményi dolgozók életében, hiszen fokozott kockázatnak kitett közösségekről van szó. Az oltáshoz való hozzáállás kimagaslóan jónak mondható, telephelyenként a kilencven-százszázalékos átoltottság a jellemző. Az intézményvezető szavai szerint az oltás a reményt adja ahhoz, hogy újra meg lehessen ölelni egymást, újra együtt lehessen részt venni az istentiszteleteken, együtt lehessen asztalhoz ülni a közös étkezésekhez.

Az idáig vezető utat csak mély, Istenbe vetett hittel lehet végigjárni. Buda Annamária így fogalmaz: „Nagyon sokat segít mindannyiunknak a hit. Sok mindentől lehet félni a világban, de Isten mindig megőrzi az embert arra a feladatra, amiért őt itt tartja. A földi életet abban a reménységben töltjük, hogy az Úristennél fogunk ennél sokkal többet élni.”

A beszélgetés teljes terjedelmében a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk! című evangélikus félórájának március 1-jei adásában hangzott el.