TAVASZ

Március első napjaiban egyszerre megenyhül az északi szél, melegebbnek érezzük a napsugarat. A kiöntések visszatérnek medrükbe, a vadvizek kezdenek felszívódni. A természet csodálatosan sokféle élete ébredezni kezd. Az ember is vidámabban néz körül, még a beteg ember is újult reménységet érez, és a szívekben éppen úgy kihajtanak új tervek, szándékok vagy képzelődések, mint ahogy mindenfelé kiütközik a barna rögök között a fűszál. Mindig olyan nagyon várva várt és mindig olyan szívesen fogadott vendég az emberi életben a tavasz, az újuló élet.

Tavasszal együtt érkezik mindig a böjt. A vidámodó napoknak meghozza a komolyság óráit. Amikor minden kifelé kívánkoznék a szívből, befelé vonulásra késztet. A hívő ember is készen áll életének arra a nekilendülésére, amire a körös-körül való újuló élet ösztönzi, és egyszerre úgy érzi, hogy le kell fékeznie magát, meg kell állítania önmagában a szabad nekifutás vágyát, és az egész előtte álló tavasznak és a jövő nyárnak számára az ára az, hogy csendes, komoly és hasznos böjtje legyen. Azok között a kettőségek között, amelyek annyiszor előfordulnak a hívő embernek az életében, ott van ez is.

Próbáljuk egyszer beleélni magunkat abba a gondolatba, hogy a hívő szívnek a tavasza a böjt. Furcsának tetszik ez? Van benne furcsaság. Míg minden a természet világában és minden a csak természeti életet élő emberben kifelé és felfelé törekszik, a böjti keresztyén emberben befelé való ébredésről, befelé való növekedésről, befelé való mélyülésről van szó. Úgy is mondhatnánk, hogy az újuló életnek ebben az időszakában a hívő ember közelebb jut mulandósága gondolatához és ezzel együtt a mulandóságban folyó élet felelősségének és számadásának érzéséhez. Mikor kikerülünk a téli szobákból, és nagyot lélegzünk a meleg szellőtől tisztuló levegőből, szinte minden lélegzetvétellel azt sóhajtjuk: Milyen jó, hogy tavasz van – de mikor az első lélegzetvételt vesszük a böjti órákból, azt kell sóhajtanunk: hova jutottam a tavalyi böjt óta? Jaj, de nagyon nehéz igazán böjtölni! A keresztfa elé állítani magunkat. Milyen semminek érezzük magunkra nézve, amit ez a kereszt láthat mirajtunk. Mennyire az elején vagyunk mindennek, amiben már régen és sokkal jobban előre kellett volna haladnunk. Hideg a napsugár, jeges a szél, ha megítéltetésünkre gondolunk.

Böjt mindig kezdet. Végtelen kegyelem és csodálatos vigasztalás van ebben. Megváltott vagyok, még ha visszamaradtam is. Indulhatok előre a kereszt felé, még ha eddig inkább hátrafelé lépegettem is. Jobban kezdhetem, mint eddig. Nem mondott le rólam a kereszt. Vár hozzá érkezésemre. Nem szűnt meg várni reám még most sem. Amik a hátam mögött vannak, azokat elfelejtve nekidőlhetek a kereszthez való közeledésnek. Egész belsőmmel. Egész életemmel. Kezdhetek mélyebben lenni Krisztusé, mert ő örök kezdet az én számomra.

És ebben találkozik a tavasz és a böjt. Kezdet mind a kettő. Ha rossz volt az őszi vetés, ha elmosta a víz a gyenge gyökereket, kiszántják, tavaszit vetnek belé. A böjt mindig tavaszi szántás. Krisztus belébocsátja az ő megváltásának ekéjét az életembe. Kifordítja az ugarnak maradt részeket, beleveti az ő kegyelmének magvetését, és felkészít engem az ő aratására. Megint ki fog száradni, vagy megint elfojtják a tövisek? Nehéz a böjt, mert felelősségre von az elmaradt aratásokért, és áldott a böjt, mert megint megpróbál aratásig vinni minket…

Forrás: Evangélikus Élet, 1941. március 1.

Magyar népi Krisztus-legendákból

Majd én…

A szabályokkal, rendeletekkel, törvényekkel, előírásokkal stb. szemben zúgolódó, elégedetlenkedő emberek ajkáról sokszor lehet hallani: „Én rendet teremtenék, csak bíznák rám…” Sok ilyen „okos” ember él közöttünk, aki minden esetben s mindenkinél bölcsebben, jobban tudná a dolgokat intézni. Persze csak szóval, mert közelről és felülről a dolgok mások. A Jézussal vándorló Péter is úgy gondolta, ő bölcsebben intézné s ítélné meg az embereket, mint Isten. Hogy hogyan, azt így mondja el egy magyar legenda.

„Egyszer Jézus Krisztus a földön jártában-keltében ment-mendegélt Szent Péterrel. Amint így haladnak, Péter megszólítja Jézust:

– Mégis szép dolog Istennek lenni!

– Miért, Péter?

– Segíteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát, megbüntetni a gonoszt. Tudom én, ha én lehetnék az, nem lenne egy rossz ember se a földkerekségen!

Alighogy Péter elvégezte a beszédét, Jézus körültekint, meglát a fa ágán egy raj méhet. Ezt mondja Péternek:

– Eredj, Péter! Fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal, hátha még hasznát vesszük!

Péter odamegy a fa alá, s belesöpri a rajt a kalapjába. De mivel sok volt, egy csomó a kezére rakódott. Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette fullánkját a keze fejébe, mire Péter keservesen feljajdult, s az egészet földhöz vágta.

– Mi lelt, Péter? – kérdi tőle Jézus Krisztus. – Mit csináltál?

– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsípte egy méh a kezem szárát!

– Miért nem választottad ki közüle azt, amelyik megcsípett?

– Hiszen ha tudtam volna! – mondja Péter. – Mikor mindegyik olyan egyforma, mint a lencse meg a lencse!

– Lásd, Péter! – mondja neki Jézus Krisztus. – Ha te Isten volnál, akkor is így cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azért az egyért a többi ártatlanon is bosszút állni.” Fogadjuk el a régi mondás igazságát: „Tudja Isten, kinek gubát, s kinek subát…” 

Hernád Tibor

Forrás: Evangélikus Élet, 1971. március 14.

Az ördög munkájának megrontója 1Jn 3,8

Ismét böjtben járunk. A régiek ezen a vasárnapon azt az evangéliumot hallgatták és tanulták, melyben Krisztus, az Isten Fia az ige fegyverével legyőzi az ördögöt a pusztában.

Róla szól a heti ige. Az ördög munkájának lerontójáról. Az ördög munkája, hogy bűnt cselekszik, és folyton bűnre csábít. Ezt csinálja a világ kezdete óta, már az ember bűnbeesése előtt is. Az ember nem az első ebben a dologban, nem a feltaláló, csupán az utánzó, a tanonc, akit mestere irányít, akit persze nem lát és nem ismer, de aki mégis bensőleg képes őt megérinteni és irányítani. Az emberiség olyan, mint a tenger, mely nem mozog magától, és hatalmas hullámait nem önmagától kapja, hanem a mindenkori vihartól, mely végigseper rajta. A vihar határozza meg a hullámok számát és irányát. A Krisztussal való közösségből lesz a jóakarat, és a sátánnal való kapcsolatból lesz minden, ami gonosz. Hazugság, gyilkosság, háború (Jn 8,44) és a sötétség minden más cselekedete.

A cselekvés a legjobb nyomravezető. A legjobb nyomozókutya nem találja meg oly gyorsan és biztosan a tolvajt, ahogyan cselekedeteink leleplezik, hogy Istentől vagy az ördögtől valók vagyunk-e. Heti igénk feltárja a bűn rejtett alapját és hátterét. Mind a jót, mind a gonoszt visszavezeti gyökeréig. „Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van…”

Böjtben járunk. Evangélikus ember számára nem az a döntő, hogy mit eszünk, inkább az, hogy mit teszünk. A gyónás és úrvacsorázás időszaka ez mindenütt. A lélek böjtölésének időszaka. Az önvizsgálat és bűnbánat hetei. Vizsgáljuk hát meg cselekedeteinket, mert azok elvezetnek a gyökérhez. Megmutatják, mennyi közünk van még a hazugság atyjához. És induljunk meg hittel és bűnbánattal a kereszt alá, ahol Isten Fia lerontotta az ördög munkáit. 

Weltler Rezső

Forrás: Evangélikus Élet, 1961. február 19.