„Érettünk szenved. Szenvedése tehát nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen Benne megnyertük bűneink bocsánatát, és Isten gyermekei lettünk.” (Luther Márton)
 

Bármennyire is másban szeretjük mérni magunkat, a valódi igazodási pontunk mégis a kereszten található meg. A valódi egzisztenciánk ugyanis nem a másokkal történő összehasonlításban, nem a vélt vagy valós földi javainkban, nem is a magunk képességeiben, hanem az értünk szenvedő Krisztushoz kötődő viszonyunkban határozható meg.

A kereszten hozott áldozatban Isten megmutatta magát, felvállalta azt a szeretetet, mely nekünk valódi életet jelent. Így a kereszt drámája – bármennyire is megrázó – igazi életünk állandó kiindulási pontjává válik, a valódi szeretet középpontja. A kereszt ezért a megváltásunk és a szabadulásunk jelképe. Ezért szoktuk gyülekezeteinkben fennhangon énekelni Ilauszky Sámuel nyomdász énekét: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. / Ott könnyárban leborulok, bűnterhemtől szabadulok, hol a bűntelen szenved.”

„Uram! Keresztfád tövében Veled vágyódom beszélni” – fogalmaz Ordass Lajos püspök A keresztfa tövében című kötete elején. Az emberi lélek talán legtisztább felsóhajtása ez a sóvárgás, a valódi igazság keresése. A bűntelen áldozathoz fordulásban ugyanis egyszerre benne van nagypéntek áldozata és az emberi felismerés, hogy mindez értünk történt. Adjunk hálát és magasztaljuk fennhangon az Úr nevét ezért a személyes kegyelemért.