Hazánk egyik legnagyobb gyárát 1882-ben egy testvérpár, Weiss Berthold és öccse, Manfréd alapította. Az eredetileg konzervgyárként működő üzem Pesten, a Lövölde téren létesült. Tevékenységi köre hamarosan konzervdobozok előállításával, valamint vágóhíddal bővült. Tíz évvel később a testvérek Csepelen tölténygyárat alapítottak; az első világháború idején a Monarchia haderejét túlnyomó részben ez a gyár látta el lőszerrel.

A második világháború idején a WMgyár a nácik „bizalmi kezelésébe” került. Egy általuk kikényszerített szerződés alapján költségtérítés nélkül huszonöt évre bérbe vették a család ipari létesítményeit, cserébe a családtagokat – ötöt kivéve, akiket túszként tartottak vissza – semleges országba vitték.

A háborúban Csepelt sem kerülték el a bombázások, sőt hadiüzemként elsődleges célpontnak számított a terület. A gyár veszteségeit a későbbiekben csak súlyosbította, hogy a szövetséges és szovjet csapatok elől menekülő német zászlóalj megkezdte a nagyüzem termékeinek és gépeinek Nyugatra szállítását. 1945. január 9-én hajnalban, maguk után felrobbantva a hidakat, a németek elhagyták a szigetet. Még aznap délelőtt szovjet katonák szállták meg a települést és a WM-gyárat, amely 1945 őszéig szovjet parancsnokság alá került.

Újjáépítés és munkásfőiskola

A háború után az éhező, rongyos, sokszor otthontalan emberekre szinte emberfeletti feladat várt: el kellett takarítaniuk a háborús romokat, a pusztítás után újjá kellett építeniük az országot, újraindítani a mindennapi életet. Mindemellett hazánknak mint a háborúban vesztes félnek súlyos jóvátételi kötelezettségeket kellett teljesítenie. „1945–1946-ban ismét emberek százezrei éltek igen sanyarú körülmények között: éhezve, fázva s ráadásul a rekviráló szovjet katonák zaklatásainak is kitéve. […] városiak ezrei gyakran az éhhalállal küszködtek. 1946 elején a 800 ezer budapesti felnőtt átlagos élelmiszer-fejadagja például nem érte el a napi 480 kalóriát, s a nehéz testi munkásoké is csak 1000-1200 kalória körül mozgott. Ez utóbbiak kenyérfejadagja 1945 decemberétől napi 25 dkg, a fizikai munkásoké általában pedig 15 dkg volt. A későbbiekben az átlagos kenyérfejadag 20 dkg-ra, majd 1947 nyarán 25 dkg-ra emelkedett” – írja Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében. 

A csepeli gyár munkásaira különösen is nagy feladat hárult. A szétbombázott gyárépületek többségükben kifosztottan álltak, a gépek jelentős hányadának hiányoztak az alkatrészei. A kemény fizikai munkát végző munkások is sokat éheztek. Legyengült szervezettel nehezen tudtak kellő hatékonysággal dolgozni, pedig 1945 második felében a gyár termelésének hatvankét százalékát jóvátételi szállítások tették ki. Az ország újjáépítéséhez pedig hídszerkezetekre, mezőgazdasági és egyéb gépekre volt szükség, tehát az ipar nem nélkülözhette a WM-gyár termékeit sem.

Az újjáépítés gyorsítása érdekében a WM-gyár dolgozói spontán elhatározással termelési munkaversenyre hívták ki a kor másik legnagyobb ipari gyárának, a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyáraknak (MÁVAG) a munkásait.

Eközben néhány kilométerrel arrébb a Magyar Rádió egyik – akkor harmincegy éves – munkatársa, Schelken Pálma egyik pillanatról a másikra az utcán találta magát, miként a kollégái közül is többen. Az evangélikus családból származó – édesapja a pesterzsébeti gyülekezetnek volt a presbitere –, a mai Deák Téri Evangélikus Gimnázium elődjében, a Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Leánykollégiumban érettségizett fiatal újságírónő azonban már az évtized elejétől gyorsírás-, gépírás- és helyesírás-tanfolyamokat vezetett a WM-gyár dolgozói részére. Így amikor elvesztette főállású munkahelyét, a csepeli gyár kulturális osztálya állást kínált neki. Munkásfőiskolát szerveztek ugyanis a dolgozók részére, amelynek szervezési feladatait az új munkatársnő látta el.

Schelken Pálma egy vezetőségi ülésen javaslatot tett szabadegyetemi előadások elindítására is. Az ötlet elfogadása után három éven át kínáltak lehetőséget a gyári munkások számára a kötetlen formájú tanulásra, művelődésre.

Fél liter petróleum, két tojás

Az első szabadegyetemi előadásra még 1945-ben sor került: a meghívott előadó, József Jolán a testvéréről, József Attiláról beszélt. A szabadegyetem későbbi elődás-sorozatai között szerepeltek egészségügyi, irodalmi, zenei témájúak éppúgy, mint csillagászati, természetismereti vagy országismereti tudnivalókat kínálók. Népszerűek voltak a rádióműsorok készítésébe, a sportműsorok közvetítésébe vagy a színházi kulisszatitkokba beavató előadások is.

A meghívott előadók között volt például Keresztury Dezső író, költő, irodalomtörténész, vallás- és közoktatásügyi miniszter; Pluhár István rádiós sportriporter, Kosztolányi Dezsőné, az író, költő özvegye; Bartha Dénes zenetörténész; Bárdos Lajos zeneszerző, a magyar kórusművészet egyik felvirágoztatója; Solt Andor irodalomtörténész és Germanus Gyula orientalista, arab nyelvészeti és kultúrtörténeti író, utazó. A felkért előadók többsége Schelken Pálma személyes jó ismerőse volt, örömmel mondtak igent a csepeli meghívásra. A témák könnyebb befogadhatósága érdekében rendszerint vetített képekkel vagy zenei betétekkel, előadóművészek által tolmácsolt irodalmi művekkel illusztrálták mondandójukat.

Ma már kultúrtörténeti érdekességnek számít az 1946–1947-es tanév első félévének honorárium-nyilvántartási listája. Mivel a díjazásra akkor nem volt elég pénz, a szabadegyetem vezetője, Schelken Pálma azt a javaslatot tette az üzemi bizottság elnökének, hogy biztosítsanak egy háromtagú családnak elegendő élelmiszert, s ő majd ebből honorálja az előadókat. Ez meg is történt, az átvételt pedig kockás papíron, írógéppel készített táblázatokban tartotta nyilván.

Eszerint például Kosztolányiné 1946. március 14-én 45 dkg margarint, 15 dkg cukrot, fél liter petróleumot és 1,50 kg burgonyát vett át. József Jolán március 21-én 45 dkg margarint, 15 dkg cukrot és negyed kg sajtot kapott. Pluhár István fizetsége sporttémájú előadásáért 1 kg fehér liszt, 1 kg kukoricaliszt, 15 dkg császárhús, 2 db tojás, 2 dkg élesztő és 0,50 kg olaj volt, amelyet március 28-án vett át. Zala Karola színművésznőnek 4 db tojás és 2 kg fehér liszt járt tiszteletdíjként.

Irodalmi pályázat

A WM-gyárban elindított szabadegyetemi előadásokkal szinte egy időben felhívás jelent meg a csepeli munkások lapjának, a Fogaskeréknek az 1946. március 16-i számában: irodalmi pályázatot hirdettek elbeszélés, novella, vers, rövid jelenet, zenedarab, illetve dal írására. A gyár minden dolgozója adhatott be pályaművet, egyetlen feltétel volt: az alkotás tárgyát a gyár életéből, a dolgozók világából kellett meríteni.

A jeligés pályaművek végül próza és vers kategóriában kerültek a döntőbe. A zsűrizést irodalmi délután keretében maguk a gyár dolgozói bonyolították le április 23-án. „Mintegy háromszázan kísérték figyelemmel a Kulturális osztály által hirdetett irodalmi pályázat legjobb pályamunkáinak bemutatását” – tudósított a Fogaskerék újság. A hat prózai munkát és három verset neves előadóművészek olvasták fel.

Egy kivételével mindegyik döntős pályamű megmaradt Schelken Pálma hagyatékában. Mai szemmel megrendítő olvasni ezeket az írásokat, még ha itt-ott döcögnek is a mondatok. A napi tíz-tizenkét órás műszakban dolgozó kétkezi munkások nem sajnálták az időt a feladatra, komolyan vették, amit vállaltak: letisztázott, szinte gyöngybetűkkel írt vagy figyelmesen gépelt, javítás nélküli pályamunkákat adtak be.

Ráadásul fontos kortörténeti dokumentumok ezek az írások. Éhezés, pénztelenség, romok, testi és lelki sebek, a hazai és a nemzetközi politika zűrzavarai – mindezekkel küszködtek az emberek, ugyanakkor ez az időszak telve volt a felejteni akarás, az újrakezdés, az újjáépítés lendületével és a jövőbe vetett reménységgel, optimizmussal. Mint azon az 1946-ban készült esküvői fotón, amelyen az ifjú pár és a násznép a Szent Istvánbazilika lépcsőin lépked föl. A háttérben ugyan a szétlőtt házfalak még a múltra emlékeztetnek, de a gondosan takarított utcákon törmeléknek már nyoma sincs.

Ez a tragédia utáni felejteni akarás és a jövőbe vetett bizalom leginkább Balázs Sándor csepeli hegesztőnek a Mi történt…? című pályaművében (keretben) érhető leginkább tetten. Bár az írás az 1946-os irodalmi pályázaton nem ért el helyezést, számunkra kiválóan tükrözheti azt az optimista életérzést, amely a második világháborút túlélt embereken lett úrrá a végre újra békés tavaszon.

Mi történt…?

A nap már melegebben süt. A rügyek kezdenek fakadni. Valami nyugtalan, megmagyarázhatatlan érzés hullámzik mindenen át. Pedig minden oly egyszerű, tavasz van. A közelmúlt borzalmak redői kezdenek simulni, és a háború kegyetlen szüleményei helyett a békegalambfiókák kezdik szárnyaikat bontogatni. Érezni lehet a levegőben, a gyárban, otthon, a szívben.

És ő, egy a sok közül, érezte. Érezte, de nem tudott határozott formát adni érzelmeinek addig, míg véletlenül, vagy ki tudja, miért, megállt egy falitábla előtt, ahol eddig rideg utasítások és ehhez hasonló zord valóságok függtek, most pedig szerényen egy kis hír kapta el figyelmét. Pályázat. Egy kis irodalmi pályázat. Most már tudta, hogy az a sok érzés, a sok mondanivalója kívánkozik a tavaszi napfényre. És azt is tudta, hogy igen, pályázni fog.

Ám holnap az utolsó határidő. Nem baj, aki néha a szívével is gondolkozik, annak nem nehéz. Még ma megírja, és akkor elérkezik. Nem vágyott babérokra, de nem akart elmaradni azoktól, akik közé tartozik, akikkel egyenjogú és -rangú. Fütyölni kezdett egy „Tavaszi szerenád”-ot, vagy csak ő gondolta hogy az, és a kalapácsütések között is madárdalt vélt hallani. Repült az idő, és ő gondolatban már írta is pályázati művét.

Egy kis harang megszólalt, dél van. Hamar lenyelte ebédjét, hogy azután egy pár percig élvezze a tavaszi nap ragyogó sugarait. Lehunyta szemeit, és a romok és kormos falak között is megérezte, hogy tavasz van. Új, békés tavasz.

Hang riasztotta föl ábrándozásaiból. Az öreg Szabó bácsi (mindenki így hívta) volt, aki dicsérte a tavaszt, és jajgatott, hogy mennyi baja van, hogy máma kéne hazavinni a fát, amit a gyárból kapott, mert otthon elfogyott az utolsó szál is, és holnapra négy éhes száj várja, hogy anyjuk egy kis ebédet főzzön, de messze lakik, és nem tudja, hogy fogja majd a kiskocsin hazaszállítani. Pedig máma muszáj. A sógor megígérte, hogy segíteni fog, de a felesége vidéken van, beteg és odautazott, messze lakik, és a csontjai már nem fiatalok, meg a nehéz tél miatt gyengék. Még panaszkodott mindenféléről, és ő hallgatta, de álmodozott. Egy különös érzés rezdült meg szívében, és egy terv fogamzott meg agyában.

Így telt el a napi munka, panasz és ábrándok között, de este oda állt ő Szabó bácsi mellé, és magától értetődően segített neki hazavinni a fát, mintha saját magának csinálta volna, és egy olyan jól eső érzés fogta el.

Késő lett, mire hazaért, messze volt, elfáradt, és éppen máma kellett a lámpaüveg is eltörjön. A pályázat megírása elmaradt, de örömmel gondolt arra a hálára, ami Szabóék szívében fakadt. Fájt, hogy a határidő elmúlt, de nem baj, boldogította az a tudat: önzetlenül segített máson. A jutalom nem maradt el. Néhány nap múlva megjelent a közlemény, hogy a határidő meg lett hosszabbítva. Megírta pályaművét, és beadta.

Mi történt…? Semmi. Valaki boldog szívvel kacagott szembe a tavaszi nappal.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2020. április 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.