Ennek a jól ismert portrénak az ábrázolása viszont megtévesztő lehet. Olyan közel hozza hozzánk Bonhoeffert, hogy nem engedi elég jól látni azt a világot, amelyben élt. Bethge mint tanítvány, bizalmas jó barát és végül közeli rokon beavat bennünket Bonhoeffer életének személyes részleteibe, mi pedig hajlamosak lehetünk arra, hogy – képletesen – Bonhoeffer mellett állva tekintsünk a világra. Egy bátor, tehetséges és felelősségtudattal áthatott fiatalember szemével látunk, aki a Német Birodalom legelőkelőbb társadalmi környezetében élt, családja gazdag, művelt, és erős kapcsolati hálóval bírt. Ez a fiatalember már 1933-ban meg van győződve arról, hogy Hitler árt az országának, kész is arra, hogy tegyen ellene.

Evangélikus lelkészként a Hitvalló Egyházhoz, Hitler legnagyobb létszámú és legtovább kitartó nyilvános belső ellenzékéhez tartozik. A Hitvalló Egyház 1938-ban történt térdre kényszerítése után Bonhoeffer kapcsolatba kerül a katonai elhárítás, vezető hivatalnokok és magas rangú katonatisztek titkos szervezetével, az ellenállók elitjével. Az összeesküvés kudarcot vall, a résztvevők nagy részét leleplezik, és Hitler még parancsot adhat a kivégzésükre. Jól tudjuk, Hitlert végül nem a kulturált németek, nem a hitvalló keresztények, nem is a gondosan rejtőzködő ellenállók állítják meg, hanem a szövetségesek fegyverei.

Hogyan történhetett ez? Ha Bethge hívását követve túl közel állunk Bonhoefferhez, látjuk a portrét, de nem látjuk a kereteket. Mintha egy Facebook-csoport véleménybuborékjában lennénk, ahol csak azok beszélgetnek egymással, akik amúgy is egyetértenek, de nem látjuk, hogy hol vagyunk a térképen, nem tudjuk, hogy mit gondolnak mások a buborékunkon kívül.

Az idei évfordulón a portré kereteit próbálom megmutatni: a gyanútlan politikai közösséget, a törvényről hallgató egyházat és a saját jövőjére koncentráló titkos ellenállást. A kereteket látva választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy miért nem volt esélye Bonhoeffernek Hitlerrel szemben.

Gyanútlan politikai közösség

Ki mint él, úgy ítél. A nácizmus kutatói gyakran beleütköznek abba a kérdésbe, hogy miért éppen a kulturált németek között nőhetett diktátorrá Hitler. A kultúra segíthette is Hitler hatalomra kerülését: művelt és erkölcsös tömegek elképzelhetetlennek tarthatták azt a szisztematikus gonoszságot, amelyet utólag és messziről világosan látunk.

Nem volt mindenki naiv, de sokan azok maradtak, és persze nem volt mindenki erkölcsös sem, de az erkölcsteleneket nagy előnyhöz juttatta az ő jóhiszeműségük. Végül elég sokan szolgálták a naivságukkal és jóhiszeműségükkel Hitlert abban, hogy lépésről lépésre megtegye, amiről a többség azt gondolta, hogy nem lehet megtenni.

Hitler széles körű támogatásában természetesen nagy szerepe volt a propagandagépezet hatékony működtetésének és az ellenségkép gondos ápolásának is, a politikai ellenfelek gátlástalan félreállításának (gyakran meggyilkoltatásának) és a kritikusok elhallgattatásának, de mindezek mögött ott állt az „ezt azért nem gondoltam volna…” tömeges naivsága is, amely véleménybuborékba szorította a kevesek éberségét. Kérdés, hogy az akkori kommunikációs körülmények között ebből a véleménybuborékból ki lehetett volna-e törni, és az alvó többséget fel lehetett volna-e ébreszteni.

A törvényről hallgató egyház

A Hitvalló Egyház gyakran megszólalt, de egy tekintetben konzekvensen hallgatott: nem szembesítette a náci hatalmat Isten akaratával. Ebben Bonhoeffer sem volt kivétel. Ő is osztozott korának jellemző Luther-értelmezésében, miszerint Luther élesen elválasztotta egymástól a törvényt és az evangéliumot: az egyház dolga az evangélium hirdetése, a törvényt pedig a világi hatóságokra kell hagyni. Isten a törvényt az államra bízta, és az egyház túlterjeszkedik a határain, ha a törvényhozáshoz és a jogalkalmazáshoz hozzászól.

Ebben az értelmezésben eltűnt Luthernek az az üzenete, hogy az igehirdető feladata az evangélium mellett a törvény hirdetése is – a teljes elérhető nyilvánosság számára és a világi felsőbbség számára egyaránt.

Bonhoeffer korán, már 1933 tavaszán felismerte, hogy az egyháznak feladata lehet figyelmeztetni az államot akkor, ha nem Isten akarata szerint hozza a törvényeit, de ehhez a felismeréshez hiányzott az a teológia, amely felszabadította volna a törvény hirdetésére. Későn ébredt erre rá, akkor, amikor a Hitvalló Egyházat Hitler már törvényen kívül helyezte a háborúzó Német Birodalomban. Ő maga pedig akkor már titokban dolgozott az Etika című művén. Ebben olvassuk a megrázó mondatokat az egyház – és a saját személyes – mulasztásáról.

Az egyház a Tízparancsolat tükrébe nézve vallja meg, hogy nem hirdette Isten akaratát. „Az egyház megvallja, hogy noha látta a brutális erőszak önkényeskedését, számtalan ártatlan testi-lelki szenvedését, az elnyomást, a gyűlöletet, a gyilkosságot, nem emelte fel szavát ellene, és nem talált módot arra, hogy az áldozat segítségére siessen. Bűnös lett Jézus Krisztus leggyengébb és legvédtelenebb testvéreinek a pusztulása miatt.”

A portré ezen keretének a megmutatásakor is kérdezünk: ellenállhatott volna-e a Hitvalló Egyház Hitlernek akkor, ha megszabadul a teológiai értelmezés hálójából, és aggályoskodás nélkül hirdeti Isten törvényét?

A saját jövőjére koncentráló ellenállás

Hitler 1938-ra legyőzte minden politikai ellenfelét, ezreket gyilkoltatott meg vagy záratott koncentrációs táborba, és térdre kényszerítette a Hitvalló Egyházat is. Az ekkor kibontakozó titkos ellenállás tagjai korábban nem vállaltak nyilvános ütközést Hitlerrel, sőt többen lojális tisztjei voltak, akár még a háború első éveiben is. Dietrich Bonhoeffert sem vette észre az ellenállókat kereső náci hatalom. A Hitvalló Egyház egyik vezetője, Martin Niemöller már fogságban volt, Paul Schneider lelkészt már ki is végezték, de ő minden további nélkül alkalmazást kaphatott a katonai titkosszolgálatnál. A titkos ellenállás tagjai a náci hatalmi gépezet befolyásos szereplői voltak, akiknek az volt a fő céljuk, hogy szerepet kapjanak egy Hitler utáni Németország vezetésében. Meg voltak győződve arról, hogy Hitler elveszítette a háborút, és minél gyorsabban ki szerették volna vezetni az országukat a katasztrófából. Szerették a hazájukat, és részt akartak venni az újjáépítésben. Hitler meggyilkolásával két dolgot szerettek volna elérni: átvenni a hatalmat és elérni, hogy a szövetségesek velük tárgyaljanak a háború befejezéséről.

Bonhoeffer fő feladata ezeknek a tárgyalásoknak az előkészítése volt a brit kormánynál, ez azonban teljes kudarccal végződött: Churchill brit miniszterelnök semmilyen német közeledést nem volt hajlandó fogadni a németek feltétel nélküli megadása előtt. A külpolitikai dimenziót eleve nélkülöző ellenállás bukását végül a saját túlélése iránti vágya okozta: az 1944. július 20-i merénylet részvevőinek azonosításához egy háború utánra tartogatott dokumentáció felfedezése vezetett, majd bő fél évvel később, már 1945 áprilisában, az egyik tábornoknak a saját tetteit gondosan rögzítő naplója feletti dühében adta ki Hitler a parancsot a Bonhoeffert is elérő halálos ítéletekre.

A keret harmadik részletéhez is fűzünk egy kérdést: hogyan lehetett volna ebben a helyzetben sikerre vinni az összeesküvést? Ami a Bonhoeffer utáni egyházat illeti, a legfontosabb, hogy megtalálja a saját helyzetében azt a hangot, amellyel a legteljesebben adhatja át Isten üzenetét. Amíg erről beszélhetünk, sose késő elkezdeni keresni… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2020. április 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.