félelem

Törékenyek vagyunk, mindannyian félünk valamitől. Vannak egyetemes, egzisztenciális félelmeink is, amelyekkel így-úgy próbálunk meg küzdeni: hárítjuk őket, igyekszünk nem foglalkozni velük, vagy elhisszük, hogy a pozitív gondolkodás majd átsegít ezeken is. Pedig a kezeletlen félelem – akár reális, akár irreális – hosszú távon testi és lelki problémákat okoz, ezért is kell foglalkoznunk vele.

Budapest – Nem lehet a gyűlöleté, az erőszaké és a félelemé az utolsó szó, és az erőszakra biztosan nem az erőszak a jó válasz; ez 2016 húsvétjának fájdalmasan aktuális üzenete – mondta Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke az MTI-nek.

A félelem indokolt, a félelemnek igaza van. Úgy érezzük, hogy rá kell hallgatni. Aztán, idővel olyan mélyen átjárja a lényünket, hogy észre sem vesszük mikor csap át gyűlöletbe. És soha nem válik tudatossá bennünk, hogy nem tud szeretni az, aki fél.

A nagyfai ideiglenes befogadóközpontban tett látogatásunk alatt gyakran jutott eszembe Ferenc pápának a címben idézett gondolata, aki június 26-án tartott reggeli homíliájában többek között így fogalmazott: „A keresztények nyújtsák ki kezüket azok felé, akiket a társadalom kizár, mint ahogy ezt tette Jézus is a peremre szorított emberekkel. Ez teszi az egyházakat valódi közösséggé…”

Az egész világ radikalizálódik. Az iszlám szélsőségekhez hasonlóan a keresztény értékekre oly gyakran hivatkozó hazai szélsőjobb, amelyet valójában kereszténynek nevezni aligha lehetne, szintén kiszabadult a palackból. Kérdés, hogy amikor szélsőséges nézetek válnak normálissá, mi a feladata az európai és a hazai kereszténységnek? Azt kell-e követni, ami a látszólag középen van: a (szalon)rasszista, konformista középosztálybeliséget? Vagy képviselhetnénk egy egészen más típusú szélsőséget is? PUBLICISZTIKA.