vallás

Budapest – A mostani időkben nagy szükségünk van a hívő emberek közös felelősségvállalására és példaadására a válsághelyzetek és a társadalmat érintő kérdések kapcsán. Erről beszélgettünk Fabiny Tamással, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspökével, hajdani Duna Televíziós szerkesztőtársakként a tegezős beszédforma mellett maradva.

Budapest – A Dívány.hu A hónap dilemmája című cikksorozatának aktuális fejezetében Bolba Márta evangélikus lelkész gondolatait olvashatják a vallás jelentőségéről.

Evangélikus hírességek adtak választ a címben olvasható kérdésre egyházunk kiadványában, amely márciusban jelent meg Mi, evangélikusok címmel. De nem csak ismert és számunkra kedves emberek véleményére voltunk kíváncsiak, ezért a Luther Kiadó felhívást tett közzé, amelyre bárki megírhatta személyes válaszát. Rendkívül szép és értékes vallomások születtek, ezért magazinunkban most továbbiakat közlünk a szerkesztőségünk által legérdekesebbeknek vagy legfrappánsabbaknak ítélt írásokból. A pályázati sorsolás eredményéről a kiadó rövidesen értesíti a nyerteseket. Addig is töltekezzünk gyülekezeti tagjaink gondolataival, ismerjük meg még jobban az egyéni történetekből felépülő egyházat.

A történelmi keresztény felekezetekhez tartozók száma nyugaton masszív fogyást mutat. Mi lesz Európából, ha az európaiságukra oly büszke emberek lassan már azt sem nem tudják, hogy ki az, aki a kereszten függ? A probléma nagyon is aktuális, és számos társadalompolitikai vetülete van.

Nyújthat-e a szertartás ugyanolyan intenzív, euforikus élményt a nappalinkban? Vallásosabbak vagyunk válsághelyzet idején? Meghozhatja-e a lelki vezetők, gyülekezetek online jelenléte a vallási élet megújulását? Milyen egy gyülekezet, amelyik nem gyülekezhet? Lesz-e euforikus újrakezdés pünkösdkor? Vallási vezetőket és hívőket is megkérdeztünk.

„Egyházi iskola volt, figyeltek a rendre, de csak látszólag, mert ahelyett, hogy a tanulás és a vallás dominált volna a diákoknál, sokkal inkább azt figyelték, ki mit visel, kinek milyen tanszerei vannak.” – meséli a harmincas éveiben járó Kata. Vallássérültekkel foglalkozó cikksorozatunkban olyan emberekkel beszélgettünk, akik neveltetésüktől és környezetüktől függetlenül úgy döntöttek, hogy mind Istentől, mind a vallástól, mind az egyháztól elhatárolódnak. Az a kérdés is előkerül, hogy egy egyházi iskolába járó diák miért nem találja meg a helyét a keresztény közösségben, egyházunkban. Az elhatárolódás okáról és a valláshoz való lehetséges visszatérésről szóló cikkünkben a téma érzékenysége miatt megszólalóink álnéven szerepelnek.

Elég hamar el szoktunk eddig a kérdésig jutni kicsikkel-nagyokkal egyaránt. „Te, aki beszéltél róla, aki úgy viselkedsz, mintha az ismerősöd lenne, mondd már el, akkor milyen is ez az Isten!” És alaposan feladja nekem a leckét ez a kérdés. Nem könnyű a válasz. Csöppet vigasztal, hogy Jézus is rengeteg példázatban beszélt erről.

Budapesten tavaly november óta látható – az eredeti tervek szerint március 1-jéig – a Tutanhamon rejtélye és kincsei című kiállítás. Bár a kiállított tárgyak nem önmagukban hordozzák az igazi értéküket, hiszen egytől egyig replikák, vagyis másolatok, mégis egy olyan titokzatos világba vezetik be az érdeklődőt, amely teljesen elvarázsol.

A Barna-kutatócsoport számos felmérést készített már az amerikai keresztény fiatalok körében a hithez való hozzáállásukról. Sokkoló tanulmányuk – melyről korábban már mi is beszámoltunk –, a You Lost Me eredményei szerint bár az korábban is kimutatható volt, hogy a keresztényként nevelkedett fiatalok húszas éveik elején elhagyják az egyházat, azonban az általános tendencia szerint ezeknek az embereknek a többsége végül visszatért közösségébe. Ez a trend mára megváltozott. Akik elhagyják az egyházat, ritkán találnak vissza.

Vannak, akik életük legnagyobb sebeit éppen egy lelkésztől kapták. Vannak, akik leginkább egy lelkészben csalódtak. Hogy hányan vannak, nem tudom. De magam több ilyet is ismerek.