Milyen a mi Istenünk?

Milyen a mi Istenünk?

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea
Elég hamar el szoktunk eddig a kérdésig jutni kicsikkel-nagyokkal egyaránt. „Te, aki beszéltél róla, aki úgy viselkedsz, mintha az ismerősöd lenne, mondd már el, akkor milyen is ez az Isten!” És alaposan feladja nekem a leckét ez a kérdés. Nem könnyű a válasz. Csöppet vigasztal, hogy Jézus is rengeteg példázatban beszélt erről.

Mert milyen is? Mint egy apa, aki kitartóan szereti és hazavárja haszontalan fiát, hogy újra bizalmába fogadja. Nos, akinek van vagy volt hasonló tapasztalata az édesapjával, az megértően bólint: „Ó, el tudom képzelni.” Más azonban felsóhajt: „Engem nem akart az apám. Soha nem találkoztam vele.” „Kisgyerek koromban megpróbált párszor megszabadulni tőlem, hogy ne kelljen tartásdíjat fizetnie utánam.” „Mindig dogozott, soha nem láttuk otthon. Csak akkor emlegettük, ha szidtuk.” „Apa? Melyik? Nekem eddig hat volt.”

Lapozgatom a Bibliámat, vannak benne férfias és nőies képek Istenről. Van, ahol olyan, mint egy fiát vigasztaló anya. De persze itt ugyanaz a baj, mint az iménti képnél. „Jó anya? Az enyém lemondott rólam.” „Miután megszült, letett a nagyszüleim háza elé egy kosárban.” „Elment egy másik férfival. Ha találkozunk, nem is fogadja a köszönésünket.” „Külföldön dolgozik. Évente kétszer látom.” „Ha valaki vigasztalt, hát az én voltam. Mert ő csak sírni tudott mindig.”

Fájdalmasan sok hasonló mondat hangzik el. Egy részükben még csak keserűség sincs. Gyerekfejjel csak tényként mondják el, hogy értsem, mi a véleményük az anyákról. Zavarba jövök. Mit is mondhatnék nekik? Hiszen ugyanez a helyzet sok más, számomra fontos istenképpel. Ma már nem evidens az, hogy tudjuk, milyen egy jó pásztor, vagy hogy a sas miként tanítja röpülni a fiókáját. Ezekbe tehát nehéz kapaszkodni.

Hát milyen az Isten, akire rá lehet bízni magunkat? Aki Jézust látta, az látta Istent. Igen.

Jézus együtt örült a kánai menyegzőn az ifjú párral, és feltűnősködés nélkül segített, amikor szükségük volt rá. Nem engedte el az ötezer embert éhesen a hosszú nap végén, hanem enniük adott. Amikor fáradtan egy magányos helyre ment megpihenni, és a tömeg már a parton várta, nem küldte el őket, hanem foglalkozott velük. Mélyebbre látott a felszínnél. A hozzá vitt béna embernek először a bűneit bocsátotta meg, mert tudta, milyen bénítóan tud ránk nehezedni életünk terhe.

És gyógyított. Mehetett hozzá hitetlenségében küszködő apa és római százados, nevet sem kapott jerikói vak, érinthetetlen leprás, vérfolyásos asszony. Nem volt neki akadály, hogy valaki férfi vagy nő, pedig ez akkoriban még nagyon is behatárolta az ember helyét a világon.

Leült beszélgetni a tűző napon Samáriában, és egy sokak által megvetett asszonytól inni kért. Sírt, amikor látta, hogy a barátai Lázárt gyászolják, pedig ő maga biztosan tudta, amit mi még ma is sokszor csak tétován remélünk. És ő maga állította meg a naini özvegy fiának temetési menetét, hogy visszaadja az anyának az egyetlen támaszát. Belesajdult a szíve az értetlenségbe, amely körülvette, de soha nem adta fel a reményt, hogy képesek leszünk vele újat kezdeni.

Míg a kivégzőhely felé ment, bár többször összeesett, vigasztalta az őt sirató asszonyokat. A keresztről még gondoskodott szeretteiről: egymásra bízta édesanyját és legfiatalabb tanítványát. A halállal küszködve is bátorító szóval ajándékozta meg a felé forduló megfeszített gonosztevőt.

Feltámadása után türelmesen végighallgatta az emmausi tanítványokat, megmutatta a sebeit a kételkedő Tamásnak, evett a rémült tanítványsereggel. És miután negyven napig erősítette őket, képes volt tétova tanítványait vállon veregetni és rájuk bízni országának dolgait. Mindig látott bennük valami többet, mint amennyi kívülről látszott. A zárt ajtók mögött bujkáló tizenegy tanítvány láttán ki hitte volna, hogy kétezer évvel később lesz még valami ebből az egészből?

Hát igen, azt hiszem, ilyen az Isten.

És ha a szeretetét, bizalmát, jóságát, megbocsátását megmegtapasztalhatjuk itt-ott az életünkben – akár édesanyánk, édesapánk, nagyszüleink, edzőnk vagy tanárunk, lelkészünk vagy hívő testvérünk közelében –, azért lehetünk hálásak.

Akik pedig ránk vannak bízva, azoknak Jézusra figyelő, tőle tanuló emberekként – néha talán öntudatlanul is, de készségesen törekedve a jóra – mi is mutathatjuk olykor, hogy ilyen az Isten. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2020. április 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!