Az érettségim előtt, 1944 májusában a továbbtanuláson gondolkodtam. Közgazdásznak készültem, de több ismerősömet az iskola pad helyett egyetemi zászlóaljakba sorozták be. A háború vége felé erre már nem éreztem különösebb késztetést, ezért a felmentés reményében – naivan – egy hadiüzembe, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-hez (MFTR) jelentkeztem hajósnak. Szó szerint a mély vízbe cseppentem, a Buda nevű modernebb, hosszú járatú hajóra osztottak be hamarosan, ezt követően a hasonló típusú Etelére kerültem. Amikor később hat hajót aknakeresőnek vonultattak be a folyamőrséghez, a legrégebbire, a kiegyezés évében vízre bocsátott Fulton lapátkerekes gőzösre helyeztek. Kissé fárasztó volt az öreg szerkezet; egyszer, amikor Pakson kiszálltam, s bementem a templomba, úgy éreztem, hogy mozog velem az épület. Ezt követően az 1869-ben épített Zoltán hajó lett az otthonom. Az „oldtimer” átvészelte a vérzivataros időket, s ma múzeumként várja az érdeklődőket.
Kicsit gyanús volt számomra, hogy a hajóra nőtlen vagy gyermektelen férfiakat vezényeltek, később azonban, a veszélyes helyzetekben megértettem az okát. Intelligens parancsnokom volt: Bjelusits Artúr. Orsován született, s a magyaron kívül perfektül beszélt németül, franciául, románul és szerbül. A hajó eredetileg vontatóhajónak épült, de a háborús körülményekre való tekintettel palánkokkal erősítették meg a kormányállást, s egy ikercsövű, húsz milliméteres gépágyúval is felszerelték. Amikor a bajai hidat védtük a bombázóktól, az intenzív igénybevételtől kitüzesedtek a csövek.
Az aknák felkutatása és megsemmisítése volt a feladatunk. A munkánkra különösen szükség volt, mivel korábban az Erzsébet királyné gőzös nyolcszáz utassal – köztük sok gyermekkel – aknára futott Kisapostagnál. A kapitány lélekjelenléte akadályozta meg a nagyobb tragédiát. Az angol sekély tengeri aknákat ejtőernyővel dobták le a szövetségesek, főleg – a sodorvonalon belül – a gázlókat célozták meg. A nagyobb pokolgépek hétszáz, a kisebbek négyszáz kilósak voltak. Iszonyú erejük volt, a tengerben is ötvenméteres mélységből tettek harcképtelenné hajókat. A mindkét parton ötszáz méterenként cikcakkban szolgálatot teljesítő folyamőrök, valamint a vízközelben lakó és dolgozó személyek jelentették az aknák vélhető helyét, amelyet gondosan feljegyeztem a térképre; mintegy ezerháromszáz aknáról volt tudomásunk. Az ejtőernyők értékes selyemanyagát a megtalálónak be kellett szolgáltatnia, ötven pengő volt a jutalom. Az összeg talán nem volt elég vonzó, mert a Duna menti falvakban több vörös selyeminges emberrel találkoztam, mint később a május 1-jei felvonulásokon.
A mágneses aknák ellen – mint az órákat szokás – demagnetizálták a hajót. Bécsben és Belgrádban egy óriási kapun „vasalt” ide-oda vízi járművünk, s ettől reméltük a védelmünket. Mint később rájöttünk, hiába: a dinamó működése újramágnesezte a hajótestet.
Májustól novemberig folyamatosan Bécs és Belgrád között ingáztunk. Vagy tízszer jártuk meg az utat. Állandó veszedelemben éltünk, hiszen minden pillanatban felrobbanthattak minket, esetleg az alsó szakaszon partizántámadás érhetett bennünket. Az aknákat időzítették, volt, amikor az első hajóra élesedtek, volt, amikor magasabbra állították a számlálót. Ráadásul többféle aknát dobtak le, némelyik a motorzúgásra aktivizálódott. Másokat időre „programoztak”, amennyiben a hírszerzők nagyobb konvojt jeleztek.
A Keleti-tengerről származó speciális, mintegy ötven méter hosszú, méteres átmérőjű vascsöveket, úgynevezett szivarokat húztunk magunk után. Elektromágneses cellákat szereltek beléjük, amelyeket egy hajóaggregátorral töltöttünk fel. Ezek olyan impulzust továbbítottak a mélybe, mintha hajók mennének odafenn. Egy másik keresőtípus, a ZQ, a „tengeri tehén” hasonló szerepet játszott, csak fából készült. A repülők is „utaztak ránk”, amikor egy mohácsi rendőr felelőtlenül elkezdett tüzelni egy kis kaliberű géppuskával negyvenkilenc gépre. A válasz nagyon kemény volt: halálos sortüzet zúdítottak ránk. A mindennapos stresszt mindenki másként dolgozta fel, a parancsnokom például borotválkozáskor az idegességtől állandóan összevissza vágta magát.
Természetesen nemcsak rettegésből állt az életünk, kellemes emlékeket, lelki élményeket is őrzök. Például – utunkat megszakítva – gyakran Pozsony Blaha nevű híres vendéglőjében múlattuk az időt. Egyszer a koronázóvárosban operába is eljutottunk, egy balettelőadást tapsoltunk végig.
Máskor a koronázási templomba mentünk misére, vagy betértünk egy fohászra más templomba, megköszönve a Teremtőnek, hogy még élünk. Ezt a kis hálaadást, ahol lehetett, megtettem. Nem csak katolikus templomban, hiszen családom kőszegi és nagysitkei rokonsága evangélikus volt, 2003-ban pedig a fiam húsz fővárosi templomról írt összefoglaló munkát. A háború borzalmai közepette tudomásul vettem, hogy engem fentről óvnak. Passau ban a világ akkori legnagyobb orgonája mellett együtt énekeltem az osztrák hívekkel, akik szintén féltek a jövőtől. Szép hangomat is Isten adományának tekintettem, a Mátyás-templomban a déli misén három évtizeden keresztül mint előénekesre számítottak rám.
Ambícióimat – amelyek javarészt a túlélési vágyból fakadtak – feletteseim is értékelték, s három hónap után már fedélzeti tisztté avanzsáltam. Két kabinom volt: egy iroda és a szálláshelyem. Hadnagyi rangot kaptam, és a zsoldom is megemelkedett, a veszélyességi pótlék is kitett egy fizetést. Tisztként a hadtápért és az egészségügyért is felelős voltam. A cserkészetben és a leventeképzésben tanultaknak később a sebesültek ellátásában vettem nagy hasznát, a Bácska hajón például egy szülésnél is segítettem.
A hajón húsz-harminc ember folyamatos ellátásának megszervezése a jegyrendszer körülményei között leleményességet kívánt. Az aknáknak egyetlenegy pozitív hozadékuk volt: a robbanás rengeteg halat dobott a felszínre. Akadtak közöttük kétméteres harcsák, azokat csáklyákkal húztuk be a csónakba. Az értékesebb halakat, mint a kecsege és a márna, elfogyasztottuk, a nagy halakat az apatini halfeldolgozónak vagy a vukovári hajógyárnak adtuk el, vagy negotini borra cseréltük. A nagyobb készletet lefagyasztottuk, az élő halakat egy fürdőkádban őriztük az ínségesebb időkre. Ha vörösborban főztük a halászlevet, akkor fehérbort ittunk hozzá, ha fehérborban készült a leves, ahhoz vörösbor dukált. Érdekes, hogy amíg Magyarországon és a szerbeknél megizzadtunk a beszerzéskor, Németországban egyszerűbb volt az ellátás. Talán nem tipikus a példa, de mielőtt 1945. május 8-án fogságba estem, egy kis település egyetlen boltjában még elvásárolhattam az összes megmaradt jegyet.
Decemberben már menekültünk a front elől, s a szentendrei Duna-ágban tizenöt-húsz hajó torlódott össze. Az oroszok már a Pilisben és Naszályon voltak, s a Pilisből, a Vörös-kőtől tudták tájékoztatni a naszályi ütegeiket. A háború után, egy április 4-i pilisi túrán találkoztam Budapest egykori városparancsnokával, Zamercev tábornokkal, s tolmács segítségével beszélgettünk az egykori harcokról. A marsall megerősítette feltételezésemet a vörös-kői felderítőpontról. E harcok idején a Hargita hajón szolgáltam, amelynek első kéményét el is találták. Egy sérült német dereglye pedig a hajónk orrát törte szét, így állandóan szivattyúzni kellett a raktérben. Ekkor azt tanácsoltam a parancsnokomnak, hogy Kisoroszinál vágjunk át az ellenkező partra. Egy Sztálin-gyertya-mentes éjjelen sikerült kockázatos akciónk, később Komáromban megpróbálták kijavítani a Hargita sérülését, sikertelenül. Így a Bácskára helyeztek, az egykori DGT – Első Duna-gőzhajózási Társaság – hajóját kikezdte már az idő vasfoga, de szolgált becsülettel. A hajón és a vontatott uszályán százötven katona és néhányuknak a családja is utazott. Komáromban, a Monostori erődnél vettük fel őket, s vételeztünk utánuk élelmet. Egy Vág-parti káposztaföldről nagy mennyiségben „takarítottuk be” a termést, ez a készlet később nagy segítségül szolgált. Ásványrárónál egy szarvast is sikerült lőni, így a szarvasborda lucskos káposztával fogás igen népszerű volt.
Az aknák után a menekülés izgalmai vártak. Kremsben például egy amerikai légitámadásnál éppen mosakodtam, s fürdőnadrágban szaladtam ki az erdő védelmébe. Egy horhosba ugrottam, ahol a jeges vízben vészeltem át a veszélyt. Később valamelyik bajtársam dobott rám egy köpenyt, hogy meg ne fagyjak.
Öreg hajónk, a Bácska Wachauig bírta, fa keréklapátjai a Duna harminccentis jegén törtek darabokra úgy, hogy megreparálásukra már nem volt lehetőség. Egy német robbantókülönítmény mindenkit kivezényelt a hajóról, fél órát adtak az összepakolásra, majd a hajót az uszályokkal együtt felrobbantották. Szerencsém volt, a Sajó nevű hajó vett fel, s visszavitt egykori bázisomra, a Zoltánra.
Számomra a háború Linz fölött, egy Goldwörth nevű településen ért véget. Négy matrózzal indultunk el vásárolni. Amikor átvágtunk egy erdőn, lövészárokban remegő német kiskatonákra lettünk figyelmesek. Szemben velük egy dombon vagy tizenöt Sherman tank csöve látszott. Tanácsoltuk a katonáknak, hogy ne vegyék fel az egyenlőtlen harcot, de tisztjük fegyverrel kergetett el minket. Meszszebb tőlük idős népfelkelők sorakoztak páncélöklökkel, nekik is ugyanazt ajánlottuk; náluk megfogant az intelmünk.
Kerülő úton sikerült időt nyerni, amikor egy útkereszteződésben utánfutós dzsipbe rohantunk, és a platóról vagy tíz fegyveres ugrott le. Németül értettük meg magunkat, visszaküldtek bennünket a hajóra, s követelték, hogy ha vannak leszerelhető fegyvereink, azokat délután négy óráig tegyük ki a partra, egy mély gödörbe. Végigszáguldottuk az utat a Zoltánig, ahol hitetlenkedve fogadták a történetünket, de győzött a józan ész. A már ott várakozó tizenöt hajó személyzete is eleget tett a kérésnek.
Ezután Passau fölött, Schaldingban már több mint hatszáz magyar gyűlt össze a hajókon: folyamőrök, tengerészek, aknászok és menekültek. A hadifogság azt jelentette, hogy csak engedéllyel szállhattunk partra. Jól berendezkedtünk, csupán az ünnepek voltak szomorúak. Emlékszem viszont, hogy 1946 karácsonyán a hajóból áhítattal néztük a falusiakat, akik a hegygerincen lampionokkal mentek az éjféli misére, s a Csendes éjt énekelték.
Fontos feladatunk volt a tömeg lekötése, mivel az összezártságból és a reménytelenségből fakadóan gyakoriak voltak a veszekedések. Ezért születés- és névnapi összejöveteleket, előadásokat, sportrendezvényeket szerveztünk, próbáltuk tartani a lelket az emberekben. Az ellátás kielégítő volt, hol jeggyel, hol zónadollárral tudtunk élelmiszert vásárolni. A helyi lakosoknak, katonáknak sétahajózást is szervezhettünk, ebből némi bevételre is szert tettünk. Hálás lehetek a nővéremnek, aki tanárként csiszolta némettudásomat, mivel engem bíztak meg többek között az élelmezési teendőkkel, sőt tolmácsként is alkalmaztak. Az állandó ügyeletre mi, fiatal tisztek hármasával voltunk beosztva. Gyakran futárfeladatokkal is megkeresett az időközben megalakult hajózási ideiglenes igazgatóság.
A hazatérés karnyújtásnyira került, amikor egy hazahozatali kormánybizottság látogatott hozzánk dr. Vané Tibor vezetésével. A személyhajók egy „partizánakcióval” jutottak haza Linzből. Parancsra – „fűtéspróba” ürügyén – befűtöttek néhány személyhajót, amelyek egy jelre elindultak lefelé a Dunán. Az amerikaiak riadót fújtak, s tankokkal felsorakoztak a parton, viszont velük szemben – az előzetes egyeztetés nyomán – az oroszok is megjelentek. A konfliktus elmaradt, hamar elhagyták a „veszélyzónát”. E manőver hátteréhez tartozik, hogy az amerikaiak tévesen állami tulajdonnak, így hadizsákmánynak tekintették a hajókat, hol ott az MFTR tizenhat ország részvényeseinek volt a tulajdona.
1947 júliusában léptem hazai földre. Szerencsére a hajókon, ahol szolgáltam, nem voltak áldozatok. Viszont a társaim ma már fentről tekintenek rám. Utolsó krónikásként oszthatom meg háborús történetünket.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 39. számában jelent meg, 2016. október 2-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.