A többé-kevésbé kaotikus helyzetben szükséges a teológiai tisztázódás, tisztánlátás. Ehhez nyújthat segítséget a közelmúltban megjelent „A kereszténység és a koronaválság” című könyv. Lapjain katolikus teológusok keresnek választ az igencsak aktuális kérdésre: „Hogyan tegyünk tanúságot az életről egy halandó világban?” A tíz tanulmányt tartalmazó kötetben tallózva, szeretnék néhány megfontolandó gondolatot megosztani.

Már az előszó figyelmeztet, hogy ne legyünk vakok az idők jeleire. A rendkívüli helyzet, amibe több, mint egy esztendeje kerültünk, valószínűleg még nem a világ vége, nem apokalipszis. De nem is csupán balszerencsés üzemi baleset, amin könnyedén túlléphetünk. Talán soha nem volt még olyan fontos, hogy együtt könyörögjünk a 90. zsoltár szerzőjével: „Uram, taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

Kísért a gondolat, hogy egy nyomasztóan elnyújtott nagyszombatban élünk, a halál árnyékában, türelmetlenül várva a feltámadás áhított csodáját. S közben tele a szívünk racionális félelmekkel és irracionális szorongással. Nap, mint nap szembesülünk határainkkal, sebezhetőségünkkel, veszteségeinkkel. Kijózanító felismerés, hogy korunk istenített bálványai ledőltek. A korlátlan szabadság, a tökéletes biztonság immár csak hamis illúzió. Életünknek ezeket a nélkülözhetetlennek vélt tartópilléreit sem tudós orvosok, sem felelős politikusok, sem korszerű eszközeink nem tudják többé garantálni.

Éppen ebben, a sokszor kilátástalannak tűnő válságban szükséges, hogy újra meghalljuk és hirdessük nagypéntek, nagyszombat és húsvét evangéliumi üzenetét. Jézus életével és halálával egyértelmű jelét adta szolidaritásának minden idők szenvedőivel. Értünk vállalt passiója egyben compassió, azaz együttszenvedés. Nagyszombat szimbolikus örömüzenetét inkább a keleti kereszténység őrizte meg. Ők hangsúlyozzák, hogy Urunk azért szállt le a halottak birodalmába, hogy oda is elvigye Isten vigasztaló jelenlétét és újjáteremtő szeretetét.

Modern nyugati világunkban inkább szeretnénk megfeledkezni arról a tényről, hogy a halál része az életnek, és így a mi életünknek is elkerülhetetlen állomása a halál. Ahogy ezt a misztériumot Szabó T. Anna Fény című húsvéti versében megénekli: „mert él, él, aki életbe halált, halálba életet kever…” A kötet egyik szerzője így summázza keresztény hitünk legfontosabb felismerését: „a halál csak az utolsó előtti szó, az utolsó szó magáé Istené. Isten utolsó szava a feltámadás, a teljes élet, az örök élet, ami nem más, mint a végérvényesen meggyógyult élet.”

Az elhúzódó krízis esélyt kínál, hogy újra áttekintsük, és ha szükséges, át is értékeljük egész életünket, benne Istennel való kapcsolatunkat. Ne csak arról gondolkozzunk, hogy ő vajon mit és miért enged meg? Hanem mindenek előtt próbáljunk meg újra kommunikálni vele, felfedezve az ige és az imádság élő reménységet ajándékozó kincsét.

Immár a második nehezen megünnepelhető húsvétot hagytuk magunk mögött. Itt az ideje, hogy felismerjük húsvét igazi, mély tartalmát. Isten nem vitt végbe csodát azért, hogy megmentse Jézust a haláltól. Vegyük észre, hogy még a feltámadott Úr is magán hordja szenvedésének sebhelyeit, és tanítványai éppen erről ismerik fel!

Nehéz beismernünk és elfogadnunk, hogy nem tarthatunk mindent a kezünkben. De ugyanakkor boldog az a pillanat, amikor felfedezzük, hogy mi viszont minden élethelyzetben Isten kezében vagyunk. Szép ökumenikus gesztus, hogy a katolikus könyv idézi az evangélikus mártír-teológus, Dietrich Bonhoeffer ugyancsak időszerű hitvallását, amit énekeskönyvünkben is megtalálhatunk:

„Áldó hatalmak oltalmába rejtve, Csak várjuk békén mindazt, ami jő,
Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” 

A jegyzet elhangzott az Erős vár a mi  Istenünk – az evangélikus egyház félórája című műsorban április 26-án a Kossuth rádióban.
Az adás ITT hallgatható vissza.