ELŐKÉSZÜLETEK

Az 1980-1987 között Genfben a Lutheránus Világszövetségnél végzett szolgálatom fontos eseménye volt a budapesti 1984-es világgyűlés. Az évtizedenként egy-egy, illetőleg 6-7 évente összehívott nagygyűlések a szervezet legfontosabb döntéshozó eseményei voltak és a meghívó egyházak országainak helyzete sokban meghatározta a történteket. Lund 1947,  Hannover 1952, Minneapolis 1957, Helsinki 1963, Evian 1970, Dar es Salaam 1977 után mindkét akkori Németország, Nyugat és Kelet az NDK-ban Weimarba tervezte az összejövetelt. Mivel a szocialista-kommunista NDK vezetői tiltakozást jelentettek be, nagy kérdés volt, hol legyen ez az esemény. Káldy Zoltán püspök, aki az LVSZ több bizottságában is tag volt, felismerte a lehetőséget és megbeszélve a magyar állami vezetőkkel, 1980. július 7-12. között az Augsburgban tartott végrehajtóbizottsági ülésen meghívta Budapestre a világgyűlést 1984-re, és ezt az LVSZ elfogadta. 

Közelről lehettem tanuja az eseménynek, mert az Ágostai Hitvallás 450. évfordulójára Augsburgban a Deák téri gyülekezet Lutheránia énekkarával, június 26-július 4. között a városban is előadhattuk Szokolay Sándornak erre az évfordulóra szerzett Confessio Augustana ünnepi kantátáját latinul és németül. Akkor már javában folytak a döntést ellenzők és támogatók pártharcai, hiszen a régi szokás szerint a világszövetségi elnököt a helyi meghívó egyház vezetői közül választották, ez nálunk Káldy püspököt, esetleg Nagy Gyula püspököt jelenthette, akit 1982. szeptember 25-én iktattak hivatalába.

Az európai politikai viszonyokra mutatott az az élményem, hogy amikor 1982. április 15-25 között az NDK-ban Bad Saarow üdülőhelyen tartottuk Tanulmányi Osztályunk szokásos évi konferenciáját a felügyelőbizottsággal együtt, akkor az NDK egyházügyi államtitkára, Gysi, megtudva hogy magyar vagyok, az általa adott ünnepi fogadáson külön megkeresett és elmondta: „Nehogy azt gondolják Budapesten, hogy megrendezhetik a világgyűlést, mert ehhez mi az NDK-ban nem járulunk hozzá, ezt nálunk kell megrendezni!” A kérdés azonban akkor már magasabb szinteken került megbeszélésre, mégpedig a magyar és a szovjet pártvezetők között, ahogyan ezt később visszaemlékezéseiben Miklós Imre államtitkár, a budapesti Állami Egyházügyi Hivatal akkori vezetője elárulta, de beleszólt ebbe a pápa ellen korábban, 1981. május 13-án elkövetett merénylet utáni nemzetközi egyházi helyzet is.

Hamarosan kitűzte az LVSZ a nagygyűlés pontos időpontját és megkezdődtek a tárgyalások a napirendről, a választásokról és a mellékprogramokról. Az elnökség kérdésében Carl Mau amerikai főtitkár és Káldy Zoltán püspök között éles harc bontakozott ki és ennek szenvedője voltam, mert a püspök számtalanszor kért meg telefonon olyan „hivatalos és bizalmas” információk továbbadására Maunak, amikor éreztem, nincs igaza és csak ront az esélyein nemcsak a mondanivalójával, hanem közismert agresszív stílusával is. 

Az előkészületek sikeresen folytak Genfben, főleg a technika és a marketing területén, mert a magyar kormány minden meghívottnak, még azon országok polgárainak is, akik nem álltak diplomáciai kapcsolatban hazánkkal, beutazási vízumot biztosított. Külön hivatal foglalkozott Budapesten Reuss András korábbi külügyi titkár vezetésével a világgyűlés ügyeivel és igen alkalmas munkabizottság intézte a szervezést, a gyülekezetek meglátogatásrát stb. Reuss András, Bolla Árpád, dr. Inotay Lehel, Szirmai Olivér, Tóth Szöllős Mihály és mások részvételével.

Káldy püspök külön nagy dokumentumfilmet csináltatott a magyar egyházak életéről, tucatjával küldte ki a fiatal lelkészeket Erlangenbe német nyelvtanfolyamokra, a külföldiek által meglátogatandó gyülekezetek asszonyai ajándékba kézimunkákat készítettek, új énekkarok alakultak és az ifjusági és gyermekek között végzett gyülekezeti tevékenység megelevenedett. 

A végő egyeztetések végett 1984. április 9-12 között küldöttség látogatta meg Genfet, Káldy püspök, Miklós Imre egyházügyi államtitkár, dr. Pozsonyi László, Meiszter Dávid és Kis István részvételével. Bemutatták a magyar egyházi életről szóló éppen elkészült nagy mozifilmet és meglátogatták az LVSZ mellett a többi egyházi világszervezetet is. Az egyik kényes kérdés Ordass Lajos mártír püspökünk rehabilitálása volt, akit 1947-ben és 1957-ben Lundban és Minneapolisban az LVSZ alelnökévé választottak, de röviddel a megválasztása után állami önkénnyel, valutaűzérkedés kitalált ürügyén 1948-ban börtönbe zárták és 1958-ban pedig hamis vádakkal megfosztották hivatalától és kényszernyugdíjazták 1976-ban bekövetkezett haláláig. A másik későbbi feltűnést keltő ügy a „Dóka-levél” volt, ezekre a továbbiakban részletesen kitérünk.

A BUDAPESTI LVSZ NAGYGYŰLÉS UTÓÉLETE

Húsz év távlatából tekintünk most vissza a budapesti nagygyűlésre és hatását, jelentőségét elsősorban egyházunk és ökumenikus kapcsolataink területén kell vizsgálnunk. Az ökumenikus kapcsolatokról nemcsak Budapest és Genf viszonylatában szólhatunk, hanem a hazai egyházak egymás közötti és a világ más területén élő különböző egyházakhoz és vallásokhoz fűződő viszonyát is szem előtt tarthatjuk. Hiszen ez a világgyűlés sok szempontból különleges esemény volt, utóéletét az sem homályosítja el, hogy azóta 1990-ben a brazíliai Curitibában, 1997-ben Hong Kongban és 2003-ban a kanadai Winnipegben gyűltek össze a világ evangélikus egyházainak küldöttei.

Budapest 1984 kihívása: Először egy szocialista országban!

„Először egy szocialista országban”? A Világszövetség már korábban is tárgyalt arról, lehetne-e nagygyűlést tartani az akkori Német Demokratikus Köztársaságban Weimar városában (1966).  Készültek előzetes tervek, de ezek megmaradtak az általánosságok szintjén, mert az NDK állami vezetése nem járult hozzá a világgyűléshez. Weimar mellett elsősorban az akkori Nyugat-Németország egyházai álltak ki, más nyugati egyházakkal együtt. A Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalosan is meghívta a Világszövetséget az LVSZ Végrehajtóbizottsága 1980-ban  Augsburgban, Nyugat-Németországban tartott ülésén, hogy tartsa világgyűlését Budapesten. Ezt a meghívást és a kedvező döntést befolyásolták az 1975-ben megkötött Helsinki Egyezmény után következett Kelet-Nyugat közötti enyhülési-közeledési folyamat eseményei. Egyházi oldalról nem csupán a politikai-gazdasági-kultúrális területekre kell figyelnünk, hanem az egyházi kapcsolatok erősődésére és arra a nagyívű tanulmányi munkafolyamatra, amely az 1970-ben Evianban tartott világgyűlés iránymutatása szerint 1977-ben tette közzé eredményeit.

A társadalmi-szociális kérdések előtérbe kerülése az egyes országokban többé-kevésbé együtt járt az általános ökumenikus érdeklődés növekedésével. A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) után a római katolikus egyház világszinten és az egyes országokban párbeszédet kezdett a protestáns és ortodox egyházakkal. Itt most nem térhetünk ki e fejlődés állomásaira, de alá kell húzni az 1984-es világgyűlés eseményei közül azt a tényt, hogy Johannes Willebrands bíboros, a Vatikáni Egységtitkárság elnöke, Lukas Vischer, a Svájci Református Egyház ökumenikus kapcsolatokért felelős vezetője, valamint Gerhart M. Riegner, a Zsidó Világkongresszus főtitkára előadást tartottak. Erre célozva állapíthatta meg az egyházi sajtó, hogy a jövőben nem lehet majd konfesszionális rendezvényeket tartani hasonló ökumenikus részvétel nélkül. Ez az ökumenikus nyitottság következett abból a helyzetből is, hogy 1947-től kezdve az LVSZ a többi konfesszionális világszervezettel ellentétben a genfi Ökumenikus Központban, az Egyházak Világtanácsa mellett és azzal együttműködve tevékenykedett.  

A nagygyűlés utóéletét meghatározta az a tény, hogy a budapesti eseményt igen gondosan, nagy érdeklődés mellett készítették elő. Az LVSZ Végrehajtóbizottsága ülései bizonyítják ezt. 1978-ban a Genfben és 1979-ben a brazíliai Joinvilleben tartott ülésen tárgyalták az LVSZ programjának prioritásait. Központi kérdéssé vált az úgynevezett „status confessionis”, azaz milyen körülmények kellenek ahhoz, hogy a világszövetség vagy egyes egyházak, egyházi testületek „hitvallási kérdéssé” nyilvánítsanak teológiai, tanítási, magatartásbeli-etikai, politikai, szociális kérdéseket. Különösen is két pontra figyeltek: a béke-háború, tömegpusztító fegyverek, valamint az emberi jogok kérdése, ügyelve  Dél-Afrikára és a szocialista országokra. 

Az előkészületi, a világgyűlési és utána is folyó viták egyik pontja a Budapesten megválasztott világszövetségi elnök, D. Káldy Zoltán püspök személye és az egyházak viszonya az ateista-szocialista társadalmakhoz volt és ezzel együtt az „Ordass-kérdés”. Ezeket a kérdéseket Káldy püspök halála, 1987. május 17-én sem zárta le. A hidegháború utáni úgynevezett „békés egymás mellett élés”, majd a szocialista országokban történt rendszerváltoztatási kísérletek (1988-90) közötti egyházi kapcsolattartás, a Kelet-Nyugat valamint Észak-Dél viszonya különböző fázisainak alapos elemzésével még adós a történetírás, benne az ökumené történetírása is. Ez visszavezethető arra, hogy egyrészt a levéltárak, dokumentumok nem mind hozzáférhetők. Másrészt, noha az egykori ökumenikus szereplők nagy része ma még megkérdezhető volna  személyesen is, szerteágazó, alapos egyházi-ökumenikus  és az egyes országokra lebontott ismeretek szükségesek az elemzések elvégzéséhez, amivel kevesen rendelkeznek. Sajnálatos, hogy akadtak olyan „hiteles” elemzésnek beállított könyvek és filmek is, amelyek „átfényezték” vagy inkább „elmaszatolták” a múlt képét a világos bemutatás, dokumentálás helyett.  Az a tény is árnyalta ’Budapest 1984’ után a visszhangot, hogy ez a világgyűlés minden előzőnél és következőnél is nagyobb létszámú, igen sűrített programmal telt és politikai feszültségekkel terhelt volt. A 315 küldött és 300 ifjúsági delegátus, 50 stábtag mellett 270 sajtómegfigyelő, 1500 tanácsadó, hivatalos vendég látogatott Magyarországra. 17 előadás, beszéd hangzott el, 15 munkacsoportban dolgoztak a résztvevők. Óriási kihívást jelentett, hogy 63 lapnyi, összesen 350 határozatot, ajánlást, állásfoglalást fogadott el a világgyűlés.

A világgyűlés előtt felgyülemlett probléma-csomagot  úgy próbálta a Végrehajtóbizottság kezelni,  hogy 1984-ben napirendre tűztek minden olyan kérdést, amit csak a tagegyházak, az ökumenikus helyzet és a nemzetközi politikai-szociális-kultúrális feszültségek előhoztak. Ennek eredményeként  a bizottságokban,  de még inkább a plenáris ülések alkalmából  kevés idő állt rendelkezésre a megbeszélésre és vitára.. A  többszáz  határozat, ajánlás és állásfoglalás „hierarchiáját” 1984 őszétől kezdve egy külön összehívott „prioritási bizottság” próbálta összeállítani, kevés sikerrel. 

’Budapest 1984’ továbbgyűrűző problémái

Három csoportba foglalhatók össze a világgyűlés azon kérdései, amelyek a következő évek és évtizedek során napirenden voltak az LVSz szervezeténél és tagegyházaiban:

A/  Az LVSZ és a tagegyházak belső, úgynevezett identitási problémái.

B/ Az LVSZ és a tagegyházak más egyházakhoz és egyházi szervezetekhez fűződő viszonyának kérdései, az ökumenikus kapcsolatok, dialógusok problémái.

C/ Az egyházakat körülölelő és befolyásoló társadalom gazdasági-politikai-kulturális problémái és azok feldolgozása.

Természetesen a három területet nem lehet elválasztani és élesen megkülönböztetni egymástól, hiszen a régi ökumenikus mondás szerint „a külvilág írja az egyház napirendjét”. Örvendetes módon szaporodtak a legutóbbi években azok a tudományos kutatások, amelyek a teológiai elemzéseket interdiszciplináris megközelítéssel végzik. Jó példa erre az LVSZ ötven éves évfordulójára angol és német nyelven kiadott „From Federation to Communion”,  „Vom Weltbund zur Gemeinschaft”  (Szövetségtől a Közösségig) című LVSZ történeti emlékkönyv.  A „külvilág” egyházi befolyása feldolgozásának fontos eredménye,  hogy a hidegháborús eredetű, Kelet-Nyugat ellentétéből adódó, politikai hátterű, eddig sokszor rejtett történelmi és titkosszolgálati tények feldolgozása és publikálása is folyik. Itt különösen a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjetúnió megnyíló levéltáraiból nyert adatok fontosak. Dr. Christian Krause püspök, az LVSZ akkori elnöke 2000-ben Magyarországon tett hivatalos látogatása alkalmából letette az asztalomra azt a dossziét, amelyik az NDK titkosszolgálata archívuma anyagát gyüjtötte össze az 1984-es budapesti világgyűléssel kapcsolatban. Különböző jelentések mellett ott találjuk a budapesti sajtóközpont lehallgatási anyagából összegyüjtött jegyzőkönyvet, német precizitással elkészítve.

A/  Az egyház és az LVSz identitásának kérdései területén a következő témákat tűzték napirendre 1984-ben:

• - A világszövetségi tagegyházak egymás közötti szószék- és oltárközössége megvalósítása. Ebben a kérdésben nagy vitát eredményezett az ezzel ellentétes irányú döntés, hogy két tagegyház tagságát az egyházon belül gyakorolt apartheid (faji megkülönböztetés)  miatt felfüggesztik. A két tagegyház az Evangelical  Lutheran Church in Southern Africa (Cape Church) és a German Evangelical Lutheran Church in South West Africa (Namibia). Ez a  felfüggesztés 1991-ig volt érvényben. A szószék-és oltárközösség kinyilvánítása belekerült az LVSz alkotmányába is.
• - A nők szerepe az egyházakban és az LVSZ-ben. Elhatározták, hogy a következő világgyűlésen a delegátusok 40%-a legyen nő és minden továbbin pedig 50%. Határozat kérte a tagegyházakat a nők egyházon belüli hivatalos szolgálatának biztosítására,  a nők ordinációjának bevezetésére és gyakorlására.
• - A misszió és evangélizáció elkötelezett végzését kapcsolta a világgyűlés a keresztyén istentisztelet és a mindennapi élet egysége kérdéséhez, beleértve Isten egész népének az evangélium hirdetésére és a szeretet cselekedeteire vonatkozó elhívását, hangsúlyozva a férfiak és nők, felnőttek és az ifjúság szerepét. Ebben az összefüggésben is előkerült az emberi jogok és a társadalmi igazságosság kérdése, kapcsolódva a délafrikai egyházakat sujtó szuszpenziós határozathoz. Nagyon előnyös képet rajzoltak  a vendéglátó egyházról a jól szervezett vasárnapi gyülekezeti látogatások, láttatva az élénk gyülekezeti munkát nehezebb körülmények között is.

• - Meghatározó volt a hivatalosan napirendre nem tűzött, de sokszor felbukkanó, a vendéglátó egyházat és országot érintő „Ordass-kérdés” és az ehhez kapcsolt „Dóka-levél”. Mindkettőre külön térünk vissza részletesen.

B/ Az ökumenikus elkötelezettség és az evangélikus identitás viszonyának kérdése végigkísérte és kíséri az LVSZ munkáját. Két területre kell egyszerre figyelnünk. Egyrészt a nagy történeti konfesszionális családok közötti „hivatalos” párbeszédekre. Ezen a téren az LVSZ és a római katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat után nemzetközi vegyesbizottságokat küldött ki és több szakaszban, rendszeres témafelvetéssel folytatja a dialógust és teszi közzé az eredményeket. Örvendetes, hogy egyházunkat az a megtiszteltetés érte, hogy folyamatosan képviseltetheti magát ebben a teológiai munkában. A párbeszédek eddigi legfontosabb és tegyük hozzá, leglátványosabb eredménye az 1999. október 31-én Augsburgban aláírt „Evangélikus-római katolikus közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról”.

Másrészt figyelnünk kell a helyi-gyülekezeti, egy-egy országon vagy régión belül történő ökumenikus fejlődésre. A budapesti világgyűlésen a küldöttek  magukkal hozták a világ különböző területeiről a maguk ökumenikus tapasztalatait, gondjait és örömeit. A világ keresztyénsége nem központi vezényszóra lépő seregre hasonlít! A különböző történelmi múlt, a kialakult kisebbségi-többségi helyzet befolyásolja a dialógus iránti érdeklődést és készséget. Megfigyelhető az un. „nem-teológiai tényezők”, a társadalmi- kultúrális-politikai viszonyok megjelenése és hatása is.

C/ A társadalmi és világproblémákat a világ minden részéről érkező küldöttek személyes tapasztalataikon  keresztül sokszor igen látványosan jelenítették meg,  különösen is vonatkozott ez az afrikai küldöttekre az apartheidről folytatott vitában. Az előterjesztett témák:

• - A gazdasági és szociális igazságosság  problémái, mi ebben az egyházak feladata.
• - Az emberi jogok megvalósítása, különös tekintettel a rasszizmusra.
• - Az egyházak felelőssége a béke és igazságosság  előmozdításában.
• - A keresztyén élet, az egyházak szabadsága megvalósítása különböző társadalmi rendszerekben. Itt került elő a szocialista országok és Kína helyzete.
• - Isten teremtett világának őrzése és gondozása, a környezetvédelem problémái, különös tekintettel a helyi-gyülekezeti, országos és világproblémákra.

Az Ordass-kérdés

A világgyűlésre emlékezve itt nem térhetünk ki az ügy minden részletére. A Magyarországi Evangélikus Egyház Bányai Egyházkerülete (ma Déli Egyházkerület) püspöki hivatalába 1945. szeptember 27-én beiktatott Ordass Lajos püspököt 1947-ben az LVSz világgyűlés Lundban és 1957-ben Minneapolisban az LVSZ alelnökévé választotta. 1948. augusztus 24-én az egyházi iskolák államosítása elleni tiltakozása miatt koholt vádakkal letartóztatták és két  évi fegyházra ítélték. 1956. október elején állami és egyházi részről a korábbi törvénysértő ítéleteket hatályon kívül helyezték és Ordass püspök az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi események sodrában október 31-én,  a reformáció emléknapján a Budapest-Deák téri templomban tartott istentiszteleti szolgálattal tért vissza  püspöki hivatalába. 1957-ben küldöttség élén részt vett az amerikai Minneapolisban tartott világgyűlésen, de újra elnyert  világszövetségi alelnöki tisztségét nem gyakorolhatta, mert az Elnöki Tanács rendelete 1958. június 24-től haláláig, 1976. augusztus 14-ig megakadályozta püspöki szolgálata végzésében. Életútját és válogatott írásait Szépfalusi István bécsi lelkészünk négy vaskos kötetben jelentette meg.

A budapesti világgyűlés előkészítésekor fel-felbukkant a kérdés, hogyan emlékezzenek meg az LVSZ kétszer megválasztott és a szocialista magyar kormány által kétszer félreállított alelnök,  Ordass Lajos püspök személyéről. A budapesti világgyűlésre érkezett LVSz Végrehajtóbizottság tagjai közül néhányan 1984. július 20-án, két nappal a világgyűlés előtt a Farkasréti temetőben megkoszorúzták a püspök sírját. Káldy püspök vezetésével Josiah Kibira elnök, Carl H. Mau főtitkár, E.Brand tanulmányi igazgató vettek részt a szertartáson. Erről a világszövetségi,  a nemzetközi egyházi és a magyar sajtó is hírt adott.

Az LVSZ  ismételten és hivatalosan tiltakozott Ordass püspök félreállítása ellen és úgy látszott, Káldy püspöknek a megemlékezéssel sikerült elcsitítani a személye körüli, Ordass püspök ellenében tanúsított elutasító magatartása miatti hangokat. Kétségtelen, hogy az  elnökké választási vitában Káldyról  így a küldöttek számára kedvezőbb kép rajzolódott ki. Az Ordass-ügy  Káldy püspök halála utáni hazai és nemzetközi eseményeit Szépfalusi István „A második rendezés” fejezetcím alatt foglalta össze  az idézett kiadványban.   Evangélikus Egyházunk Déli Egyházkerülete 1987-ben megválasztott új elnöksége hivatalos formában 1987-től kezdve többször tette szóvá és kezdeményezte az Ordass-ügy megoldását, a püspök rehabilitálását. 1989. július 28-án az egyház országos elnöksége kérte az igazságügyminisztertől Ordass püspök rehabilitálását az 1958. júniusában történt hivatalából való eltávolítása ügyében. A miniszter kitérő válasza után a múlt tényeinek részletesebb  újraismétlésével egyházunk megújította a kérést Ordass püspök özvegyével együtt. 1990. április 23-án dr. Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter Ordass Lajos püspök özvegyéhez és dr. Harmati Béla püspök-elnökhöz írott levelében „a kormány nevében” megkövette a Magyarországi Evangélikus Egyházat és Ordass püspök özvegyét. Az eseményeket megkönnyítette az a tény, hogy közben a magyar országgyűlés elfogadta az 1990. évi IV. törvényt a lelkiismereti és vallésszabadságról, valamint az egyházakról. A Déli Egyházkerületi Presbitérium, tehát az az egyházi testület, amelyik Ordass püspököt 1958. június 24-én az állami határozatok szerint felszólította a hivatal átadására, 1990. május 17-én kimondta Ordass püspök rehabilitálását. Ezt a határozatot 1990. június 12-én az egyház Országos Presbitériuma is elfogadta. Ezzel megtörtént Ordass püspök második egyházi rehabilitációja. Ezt erősítette meg az új zsinati egyházi rehabilitációról szóló  törvény kihirdetése után, 1995. október 5-én, a Déli Evangélikus Egyházkerület Bírósága. Ezzel az ítélettel az Ordass-ügy és az Ordass-per jogilag is lezárult. 

Az Európai Evangélikus Egyházak Püspöki Konferenciája az LVSz által Budapestre összehívott  ülésének alkalmából 1996. december 9-én  Ordass püspök lakóháza falán (1126 Budapest, Márvány u. 23.) emléktáblát helyeztetett el egyházunk. Az avató ünnepségen az európai püspökökön kívül jelen volt dr. Ishmael Noko LVSZ főtitkár is.   

1997. július 8-16. között Hongkongban az LVSZ kilencedik nagygyűlésén ünnepelték a Világszövetség ötven éves évfordulóját.  „A bizonyságok fellege” bibliai mottó szerint idézték meg a Világszövetség történetét és korábbi vezetőit. Közöttük Noko főtitkár szavai szerint „tisztelettel és hálával emlékeztek meg D. Ordass Lajos püspökről, az LVSz kétszer is alelnökké választott, sokat szenvedett mártír-püspökéről.   

1998. február 19-én a Budapesti Deák téri Evangélikus Gimnáziumban rendezte meg egyházunk az úgynevezett „lila könyvek”, az Ordass-életrajzi kiadványok negyedik kötetének bemutatóját az ügyben felbecsülhetetlen értékű munkát végzett Szépfalusi István bécsi magyar lelkészünk közreműködésével. Ez esemény után két nappal Lakitelken a Népfőiskolán rendezhettük meg Lezsák Sándor elnök meghívására az országos Ordass-konferenciát. Hálaadó istentisztelet és tudományos előadások emlékeztettek arra a bátor helytállásra, Jézus Krisztus melletti tanuskodásra, amelyiknek ugyan az volt az eredménye, hogy az iskolák államosítása ellen nyilatkozó püspököt hamis vádakkal börtönbe csukták, a rendszerváltoztatás után azonban, amikor újra indulhattak tanintézményeink, hálaadással ismerjük fel kötelezését nevelési-oktatási felelősségünk gyakorlásában. 

Ordass püspök műveinek kiadásával, előadások és rendezvények tartásával, a személyével és korával foglalkozó történeti-teológiai kutatómunka támogatásával hazai és nemzetközi téren komoly eredményeket mutatott fel az elmúlt évtizedekben az 1988-ban alakult Ordass Lajos Baráti Kör. Sajnálatos, hogy egyházunk vezetőivel szemben különösen a korábbi  évtizedekben sokszor tanusított  ellenséges magatartásuk egyoldalú és elfogult véleménynyilvánításokat eredményezett.

A Dóka-levél

A Budapesti Világgyűlésen nem került a napirendre, de mégis középponti téma volt az úgynevezett „Dóka-levél”. Dóka Zoltán hévizgyörki lelkész a világgyűlés előtt Nyugat-Németországból nyílt levelet küldött az LVSZ vezetőinek és a tagegyházaknak. Ebben a levélben súlyos kritikát gyakorolt a Káldy-püspök által képviselt úgynevezett diakóniai teológián és bírálta a püspök vezetési stílusát, hiányolva az egyházon belüli szólás-és véleményszabadságot, a belső demokráciát. A levél kivívta Káldy püspök haragját és komoly belső vitákat eredményezett az egyházban. Tekintettel arra az ígéretre, amit Káldy tett az LVSz irányába, hogy nem torolja meg a kritikát, hanem a világgyűlési események után párbeszédet kezd az úgynevezett belső ellenzékkel, nem került sor komolyabb „leszámolásra”, sem egyházon belül, sem egyház-állam viszonylatában Dóka Zoltánnal szemben.

A nagygyűlés utóélete Dóka Zoltánhoz kapcsolódó fontos eseménye volt, hogy egyházunk kezdeményezésemre 1991. november 5-én meghívásos szűkkörű tanácskozást tartott az LVSz szocialista országokkal szemben gyakorolt magatartásáról. A konferencia eredeti cime „Zwischen Anpassung und Widerstand  -  Die Ostpolitik des Lutherischen Weltbundes am Beispiel der Vollversammlung von Budapest 1984”  (Alkalmazkodás és ellenállás között -  A Lutheránus Világszövetség keleti politikája a Budapesten 1984-ben tartott világgyűlés példáján) A magyar résztvevőkön kívül a következő külföldiek voltak jelen: Carl H. Mau ny. főtitkár, Risto Lehtonen volt főosztályvezető, Sam Dahlgren és Paul Hansen, ny.  európai osztálytitkárok, Edmund Ratz, német egyházfőtanácsos. Erre az alkalomra meghívtam Dóka Zoltánt azzal, hogy a világgyűlésre szánt írása is napirenden lesz és három órai időt kaphat minden előzetes kötöttség nélküli előterjesztéséhez. Dóka Zoltán a meghívást visszautasította.

Befejező megjegyzés

Az a véleményem, hogy Budapest 1984 eseményeit, utóéletét nem tudjuk vizsgálni a magyar egyházak, az egész magyar társadalom, sőt az összeurópai összefüggések figyelembe vétele nélkül. Itt a különböző időszakaszok megkülönböztetése is fontos! A hatvanas években még nem volt elképzelhető, hogy az LVSz egy szocialista országban tartson világgyűlést, a nyolcvanas évek viszont már másféle szocialista környezetet jelentettek. 

Hadd hozzam a magam személyes példáját! 1987-ben püspökké választásom után Genfből a magyar protestáns gyülekezet azzal a kéréssel búcsúzott, tegyek meg mindent, hogy a Budapesti-Fasori Evangélikus Gimnáziumot visszakapja az egyház. Akkor nagyon bizonytalan voltam az ügy sikerében. Alig egy év múlva már megkezdtük a hivatalos tárgyalásokat a visszavételről. 

Isten kérésünkön felül hallgatta meg imádságunkat!

Budapest, 2004.

Dr. Harmati Béla