Előzmények

Sok más tény is a Deák térhez kapcsolt a négy éves lelkészi szolgálat előtt. 1952-től kezdve az Üllői úti Luther Márton Intézet kántorképző tanfolyamán Zalánfy Aladár és Weltler Jenő voltak tanáraim. 1959. július 19-én a Deák téri templomban történt a lelkészavatásom Labossa László és Zászkaliczky Pál teológus társaimmal. 1970. június 1-től külügyi-ökumenikus egyházi titkárként és teológiai előadóként itt kaptam otthont családommal. 1976. szeptember 19-től a dr. Keken András lelkész halálával megüresedett lelkészi állásra hívott meg a gyülekezet.

Insula Lutherana - spirituális és kulturális központ

Különleges gyülekezetet jelentett a Deák tér a hetvenes években. Dr. Keken András és dr. Hafenscher Károly teológiai és ökumenikus jártassága magas színvonalú gyülekezeti munkát eredményezett. Takácsné Kovácsházi Zelma teológiai, irodalmi és filozófiai érdeklődéssel követte a magyar és világirodalmi témák megjelenését, a filmeket és a színházi előadásokat. A kedd esti gyülekezeti bibliaórák első részében szabadegyetemi előadásokhoz hasonlóan feldolgoztuk az időszerű kulturális, társadalmi és egyházi-ökumenikus eseményeket. Az írott formában köteteket kitevő hatalmas anyag bizonyítja, milyen széleskörű, gazdag tematikájú és időszerű volt a program a bibliaórák bibliai témái mellett. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezek a keddi alkalmak általában telt gyülekezeti termet, azaz 50-70 érdeklődőt jelentettek. A témákat sokszor megismételtük a heti ifjúsági bibliaórákon is, ha a fiatalabb nemzedékek számára alkalmasnak találtuk azokat.

Trajtler Gábor lelkész–orgonaművész nemcsak a zenei, hanem az igehirdetési szolgálatokban is tevékeny részt vállalt. A Deák tér különlegességét Weltler Jenő karnagy vezetése alatt a Lutheránia énekkar jelentette. Szinte minden vasárnapi 11 órás istentiszteleten volt énekkari szolgálat vagy szólóének és zsúfolt templom hallgatta J. S. Bach nagy műveit, a passiókat, a kantátákat.

A szombati munkaközösségi órák, homiletikai megbeszélések sokszor a szomszéd gyülekezetek lelkészeivel együtt történtek. Sokat tanulhattam ezekben az években a kollégáktól!

A Teológiai Akadémiának 1970-től folyamatosan előadója voltam (ökumené–történet, hitvallási iratok teológiája, latin nyelv, később dogmatika és etika). Teológiai tanártársaim közül különösen Muntag Andor ószövetségi és Fabiny Tibor egyháztörténeti professzorral voltam baráti viszonyban és őket gyakran hívtuk vendégszolgálatra, helyettesítésre, a Deák térre. Folyamatosan részt vállaltam a Lutheránus Világszövetség nemzetközi teológiai tanulmányi programjaiban, így több alkalommal hívtak külföldi konferenciákra résztvevőnek vagy előadónak.

Ezekben az években nagy ökumenikus érdeklődés mutatkozott hazánk és egyházunk iránt. Számos vendégünk volt a Deák téren, így például Eduard Lohse hannoveri evangélikus püspök, Philip Potter, az Egyházak Világtanácsa főtitkára Genfből, von Bonin akadémiai igazgató Hofgeismarból (NSZK), Glen G. Williams, az Európai Egyházak Konferenciája főtitkára Genfből, Albert Greiner francia evangélikus püspök, F. D. Coggan anglikán érsek (Canterbury), Tasgara Hirpo egyházelnök Etiópiából, küldöttség élén, Sundby svéd érsek, Mikko Juva finn érsek, a Lutheránus Világszövetség korábbi elnöke, és Klapper egyházfőtanácsos Hannoverből. A Deák tér és temploma ott szerepelt egyházunk ökumenikus vendégeinek programjában.

A magyar és az evangélikus kultúra szolgálatában

A lutheránusok egykor a városfalon kívül kaptak helyet templomépítésre, ma itt ez a főváros közepe. A metróvonalak előnyt jelentenek és az Insula Lutherana nem „elszigetelt sziget”, hanem központ lehet, ha akarjuk. Gyülekezeti alkalmaink más budapesti gyülekezetekből is vonzották az embereket és vidéki híveink a fővárosba jőve megkeresték „az ország templomát”. A Lutheránia hangversenyein, amikor minden alkalmon volt ige, imádság, igehirdetés, láttuk, hányan vetnek keresztet a köszöntésnél és áldásnál. Öröm volt hallani, olvasni, tapasztalni a fővárosi zenei élet megtisztelő méltatását!

Újabb kulturális fejezet kezdődött egyházi múzeumunk elindulásával. 1979. július 27-én nyílt meg a parókia Deák térre néző utcai részében, ott, ahol valamikor az első iskola állt, ahová Petőfi Sándor is járt. Az előzmények a múzeum ügyében a következők voltak.

A Deák tér megszenvedte a metróvonalak építését. Amikor 1950 májusában a Szent István téren megindultak a budapesti metró munkálatai a Déli pályaudvar–népstadion közötti szakasz tervezett elkészítésével, megkezdődött a munka a Deák téren is. Bár 1954-ben gazdasági okok miatt az építkezést ideiglenesen leállították, a templom már az első metróvonal fúrását is megérezte, de még inkább a második vonal kialakítását. Megrepedtek a falak több helyen. A templom főbejárati része, amelyik valamikor mocsaras talajra épült, elválni igyekezett a templom oltártér felőli részétől, amelyik szilárd alapon nyugszik. Betonkoszorúkkal erősítették meg alul-felül a falakat, és ideiglenesen a templom homlokzatát félelmetes képet mutató gerendákkal, cölöpökkel támasztották meg.

1970. április 2-án indult a Deák tér–Örs vezér tér szakasz, majd 1977. augusztus 12-én a Deák tér–Nagyvárad tér vonal. A templom és parókia épületén esett károk miatt a METROBER Vállalat kártérítéssel tartozott. Ebből az összegből és egyházi forrásokból sikerült a templom és a parókia tatarozása. Szolgálati négy évemet a tatarozások tették változatossá! Nagy segítséget jelentett, hogy jól felkészült, szakemberekből álló csapat sietett az egyházközség lelkészeinek segítségére. Gryllus Vilmos mérnök–presbiter, Szirmai Tibor felügyelő és a Gazdasági Bizottság tagjai napról–napra ellenőrizték a munkálatokat. A parókia tatarozása azt jelentette, hogy egyházunk vezetői kérésére lehetőségünk nyílt a múzeum helyiségeinek a kialakítására is a Kállay–céggel. Dr. Fabiny Tibor professzor, presbiterünk vezetésével elkészültek a tervek. A kiválasztott helyiségek azonban a Munkásőrség, az Iparművészeti Vállalat és a Fővárosi Kertészeti Vállalat használatában voltak. Hosszas tárgyalások után 1978. június 9-én vehettem át a kulcsokat és elkezdődött a tatarozás. 1978. június 30-tól kezdve igazgató–lelkészként feladatom lett a sok utána járással és gonddal járó építkezés ellenőrzése. Az akkori viszonyokat jól jellemzi, hogy mivel az épületek műemlék jellege különösen is megkívánta a hatóságok engedélyét, sok esetben tapasztaltuk, hogy a hivatali „basáskodás” és a megbújó egyházellenesség vállvetve igyekezett elgáncsolni minket. Az idő szorításában ezért Gryllus Vilmossal együtt sokszor kellett rendkívüli utakat és felelősséget vállalni.

1979. július 27-én nyílt meg az Országos Evangélikus Múzeum, mint országos egyházi intézmény, és azóta a Deák téri egyházközség történeti emlékei és értékes templomi kegytárgyai is itt láthatók. A múzeum berendezési tervezésében különösen is sok segítséget, szakértő tanácsot kaptunk Péter Márta művészettörténésztől, az Iparművészeti Múzeum helyettes igazgatójától. Az egyházzenei kulturális tevékenységet nagyszerűen kiegészítette ettől kezdve az egyháztörténeti–kultúrtörténeti emlékeket bemutató múzeum. Hűségesek vagyunk ebben is a reformáció lutheri, a kultúrát, zenét, művészeteket és tudományt támogató hagyományaihoz. Ugyanakkor fontos a múzeum működésében egyházunk és a helyi gyülekezet számára a misszió szempontja is. Örömmel nyugtáztuk a szomszéd osztrák evangélikus egyház érdeklődését, ahol példánkra hivatkozva indult egyházi kezdeményezés Bécsben evangélikus múzeum kialakítására.

A magyarországi kulturális életet hozta közelebb a gyülekezethez Zolnay László régész, a Zsigmond korabeli budavári gótikus szobrokat 1974-ben felfedező művészettörténész tiszteletbeli presbiteri meghívása (1979). Ezekben az években került közelebb a Deák térhez Kormos István költő és Bálint Endre festőművész az ifjúsági bibliaórákon. Feleségemet, Polgár Rózsa kárpitművészt több kiállításra hívták meg itthon és külföldön és ezek révén a helyi gyülekezetekkel is kapcsolatokat építettünk (Balassagyarmat, Varsó, Zalaegerszeg, Kassel, Szombathely).

A későbbi években akkor került újra napirendre a Deák tér spirituális és kulturális központként való szerepe, amikor a Bécs–Budapest Világkiállítás, később sajnos elbukott ügyében ökumenikus megközelítésben tárgyaltunk Barsyné Pataky Etelka kormánybiztossal (1990–92).

A Lutheránia énekkar három németországi útja

A Majna-parti Frankfurt testvérvárosi evangélikus gyülekezetei meghívására három alkalommal kísérhettem el a Lutheránia énekkart nyugat-németországi körútra (1979. augusztus 21–szeptember 1. 1980. június 26–július 4; 1981 július 25–augusztus 1). Az utak szervezését Frankfurtban Herbert Manfred Hoffmann orgonaművész, a frankfurti zenei élet egyik vezetője segítette, aki Weltler Jenővel előtte már az évek során jó kapcsolatokat épített ki és számos alkalommal adott orgona koncertet a Deák téren és vezényelte a Lutherániát.

Mindhárom út igen sikeres volt. Frankfurton kívül számos városban is megfordultunk és érdeklődéssel fogadták a magyar műveket, különösen az 1980-ra, Augsburgba, az Ágostai Hitvallás 450. éves ünnepére írott, latin és német nyelven megszólaló Szokolay kantátát a szerző vezényletével. A német média számára sokat jelentett az is, hogy 1979-ben Kodály Zoltánné Péczely Sarolta volt a szólistánk.

Mai helyzetünkben, 2010-ben alig–alig tudjuk elképzelni, mit jelentett ezekben az években a kapitalista országnak kikiáltott NSZK-ba az énekkar tagjainak kiutazási engedélyt szerezni, különösen is a katonaköteles korban levő fiataloknak, amikor egy-egy hangversenyünk meghívóinak sokszorosítási engedélyét is nehezen kaptuk meg a Városházán az illetékes egyházügyi hivatali elvtárstól. Első alkalommal nem „disszidált” senki sem közülünk, így megkaptuk a következő évben is az engedélyt és a harmadik évben is. A rendszerváltozás után sok hazai és külföldi sikeres hangverseny, istentiszteleti szolgálatok, a Bach-hét évente sorra kerülő eseményei húzzák alá a Lutheránia spirituális és kulturális szolgálata jelentőségét Weltler Jenő karnagy után 1987-től kezdve a karizmatikus Kamp Salamon karnagy vezetésével.

„Modus vivendi” – ellenőrzés alatt

Deák téri és általában egész egyházi gyülekezeti munkánkra ezekben az évtizedekben a „modus vivendi”, életünk lehetőségeinek keresése volt jellemző a marxista–ateista pártapparátus ellenőrzése alatt. Ez az ellenőrzés a Kádár diktatúrában az évtizedek alatt puhult ugyan, ahogyan ezt az 1984-ben Budapesten megrendezett Evangélikus Világgyűlés mutatta, de az „ellenőrzés” jelen volt mindenütt.

Mai viszonyainkhoz szokottak számára furcsa elképzelni, hogy akkoriban tilos volt országos ifjúsági összejöveteleket vagy nagyobb csoportos egyházi kirándulásokat rendezni. Így bevezettük a heti ifjúsági órák keretében az un. „száraz tábortüzek” tartását. Elképzeltük, hogy valahová kirándulunk, megpihenünk, tábortüzet gyújtunk, szalonnát sütünk... Mindez elmaradt, de énekeltünk, előre műsort készítettünk és jól éreztük magunkat. Az első országos nagy ifjúsági konferenciát a Deák térről 1980. augusztus 18–24. között rendezhettük Gyenesdiáson, amikor az állami ellenőrzés szigora enyhült. Komoly akadályt jelentett egyházi munkánk számára, hogy a könyvkiadás, a sokszorosítás szigorú engedélyekhez volt kötve. Az állami vállalatok és hivatalok a sokszorosító gépeket veszélyes eszközökként zárt helyen őrizték. Volt ugyan Biblia, énekeskönyv, hittankönyv, teológiai szakkönyv, vallásos irodalom, a kiadványokat azonban be kellett terjeszteni az Állami Egyházügyi Hivatalhoz cenzurára és a példányszámokat korlátozták. A Teológiai Akadémián hosszú évtizedekig tilos volt a doktorálás, azon elv alapján, hogy „a teológia nem tudomány”. A második világháború után a szocialista–marxista vezetésű országok hidegháborús politikája csak az 1975-ben megkötött Helsinki Egyezmény aláírása után kezdte figyelembe venni az un. „harmadik kosár” témáit, a vallásszabadságot és az emberi jogokat.

Búcsúzás és visszatérés

1980. november 1-től a Lutheránus Világszövetség nemzetközi pályázat nyerteseként tanulmányi osztálytitkári állásra hívott meg Genfbe. Feladatom volt a szociáletika területén a tagegyházakban tanulmányi programokat szervezni, ezek eredményét regionális, kontinentális és ökumenikus világszíntű konferenciákon értékelni és az eredményeket kiadványokban, könyvekben dokumentálni. 1980. szeptember 28-án búcsúztam el a gyülekezettől családommal együtt. Több éves genfi szolgálat után 1987. augusztus 14-én a Déli Egyházkerület gyülekezetei 88,1 %-os eredménnyel Deák téri lelkészként két jelölt közül püspökké választottak és beiktatásom a Deák téren 1987. október 24-én volt. 2003. szeptember 6-án mentem nyugdíjba és a közbeeső években a Deák tér lelkésze is maradtam püspöki szolgálatom mellett.

Visszatekintve Efezus 1,3 igéjét idézem: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban!” Soli Deo Gloria!