Én mindig csak így, öregnek tudtalak elképzelni. Sose gondoltam rá, hogy voltál kisgyerek, fiatal, középkorú, szóval, másmilyen is. Mesélték, hogy két háborút megjártál, de nem értettem, mit jelent ez. Csak most, amikor kipakoltuk a házatokat, láttalak meg a katonakori képeiden. Megdöbbentem. Alig serkenő bajszú, tizenéves legényke áll a többi fiatal férfi között. Az édesapád helyett vonultál be te, hogy a kisebb testvéreid ne maradjanak támasz nélkül. Büszke és komoly vagy a képen, és meglehetősen naiv, ártatlan a tekinteted. Nem tudtad, mi vár rád. Nem is nagyon értetted, hogy a katona nem mesebeli hős, csupán a hatalmi harcok ide-oda dobált, kicsiny játékszere.

Naplót írtál míves, karcos betűkkel. „Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tiéd soha Bosznia!” – olvastam elborzadva füzeted elején a becsapottak lelkesítő szlogenjét. Később a tájról írtál, gyönyörködtél a hegyekben, szörnyülködtél a megműveletlen földek láttán. Megrázott a sovány, koszos gyerekek semmibe meredő tekintete. Az idegen nyelven karattyoló asszonyok átkait és könyörgését kikerekedett szemmel hallgattad.

A megígért villámháborúból hónapok, évek lettek. Rendszeresen hazaküldött képeslapjaidat is megtaláltuk egy dobozban. De vajon tudtak-e neked hova válaszolni a tieid? Talán éppen ezek az otthoniaknak küldött lapok adták halovány biztonságérzetedet: a reményt, hogy akinek írunk, annak élnie kell.

Hogy a nyomorúságos időkben naplót is írtál, szántál időt a csendre, az összegzésre, az kedves ismerőssé tette a szememben azt a fiatal fiút, aki voltál. Köszönöm, hogy nem adtad föl a hited, az emberséged, a reményed. Hiszen enélkül az én édesapám, nagynénéim sem születhettek volna meg, és persze mi, unokák sem.

Nősülés és négy gyerek után hívtak be újra katonának. Érettebben, óvatosabban indulhattál el. Már tudtad, mi vár, de azt is, hogy túl kell élned – a családodért, a gyerekeidért – mindenképpen. Az emberpróbáló menetelések, az éhezés, a mindennap testközelben arató halál és borzalom mellett sem lettél csak önmagaddal törődő ember. Többször kitüntettek vitézségedért, mert felnőttként, józan döntés után is kockázatot vállaltál, hogy bajtársaid közül mentsd, akit csak lehet.

Csodálom a lelkierőd, hogy nem tett közömbössé a szükség, a vér, a szenvedés. Hogy töretlenül őrizted emberséged, tartásod, jó lelkiismereted, törekedtél a jóra, és legyőzted a félelmet.

Alig ismerhettelek, de örülök, hogy a te családodban születhettem. Remélem, nem hozok szégyent a nevedre. Adja az ég!

Minden húsvétkor elénekeljük a templomban: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!” Jó érzés, amikor nagypéntek gyászénekei után vasárnap reggel fölzeng a halleluja, felszabadultan száll a gyülekezet éneke. Krisztus valóban feltámadt! Add megértenem, Istenem, hogy a feltámadás nem Jézus Krisztus kiváltsága, hanem rám is vonatkozik, s az én életemnek is ez a távlata. Taníts meg észrevenni a hétköznapokban az új élet jeleit, húsvét fényét, a szeretet világosságát! Hadd szülessen meg szívemben a hála a mindennapi kis feltámadásokért, újraindulásokért, amelyekkel fölkészítesz majd a nagy Feltámadásra: a rám váró, nagybetűs ÉLET ünnepére.

(Részlet a könyvből)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.