– Örömmel számolhatok be arról, hogy tavaly ősszel megkezdett gyűjtésünkhöz eddig több mint hatvanan csatlakoztak, közel másfél millió forintot adományozva. Az Ángyán Csilla fazekasművész által – ajándék képpen – elkészült keresztelőmedence pedig – ha szabad így mondanom – már „használatba is került”. Néhány hete ugyanis megtörtént az első keresztelő a magyarkeresztúri templomban, amelynek megszépüléséért most fiatal orgonisták közreműködésével remélünk további adományokat a tavaszi koncerttől. A munka azért is halad gördülékenyen, mert a koordinátor – Mihácsi Lajos lelkész – fáradhatatlan személyiségnek tűnik. A kései és a hajnali órákban egyaránt elérhető, és soha nem mond nemet egy újabb ötletre. De elismerés illeti a körzet mind a hét falvának evangélikus közösségét is, hiszen egy emberként támogatják a „projektet”.
– Feltételezem, hogy gyülekezetében, a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközségben is volt már, aki rákérdezett: mi késztette e fővárostól távoli település evangélikus hajlékának támogatására?…
– Családom apai ágon evangélikus, Győr-Moson-Sopron megyéből származunk. Még jól emlékszem a nyarakra, melyeket a nagyszüleimnél töltöttem Magyarkeresztúron. Különösen a nagymamámnak volt fontos, hogy evangélikus hitben nevelkedjek. Később, amikor felköltöztünk Budapestre, már az ő indíttatására kezdtem járni a budahegyvidéki evangélikusok közé, ott konfirmáltam, majd több évtizedes külföldi tartózkodás után találtam vissza a hegyvidéki gyülekezetbe. És amilyen különös a sors: egy örökösödési ügy miatti látogatás kapcsán jutottam el újra Magyarkeresztúrra, és lettem figyelmes a kis evangélikus templomra. Amikor egy helybélit kikérdeztem a templom történetéről, akkor tudtam meg, hogy 1966-ban épült, és a nagymamám is aktívan részt vett a felépítésében – még azt is megemlítette az illető: „Sajnos, nincs rá erőnk, hogy megszervezzük a felújítást.” Ahogy kimondta ezeket a szavakat, már éreztem, hogy muszáj lépnem azért, hogy ez a templom régi-új fényében tündökölhessen. Így jutottam el Mihácsi Lajos lelkészhez… A többi már ismert az olvasóknak is.
– Önnek eddig négy könyve és egy fordítása jelent meg, továbbá számtalan cikke világi és egyházi lapokban. Írói munkásságát is „felülírja” most a magyarkeresztúri projekt?
– Azon írók közé tartozom, akiknek egy könyv megírásához bizonyos ihletettségre van szükségük. Ezt az ihletettséget – legalábbis én eddig így éltem át – egy kívülről érkező mozzanat indítja el, amely nem hagy nyugodni, és végül általam is formát ölt. Úgy is mondhatnám, egyszerre csak tisztán érzem: „Ez az. Ezt most meg kell írnom.” Annyira persze már ismerem magamat, hogy tudom, mindennek az alapja intuíció, tehát nem akaratból írok. Mindehhez hozzátartozik az a kissé drámaian hangzó tény, hogy ilyenkor tisztán érzem magamban: „Nem szabad úgy meghalnom, hogy ezt a témát – a magam lehetőségei szerint – ne dolgozzam fel.”
– Aki ismeri eddigi műveit, az tudja, hogy egyikük-másikuk komoly szakmai és közönségsikert ért meg, ugyanakkor nagy váltást is érezhet a témaválasztásban.
– Alapvetően Isten áldásának tekintem, ha egy embernek megadatik, hogy az egymást követő életkorokat – fiatalság, felnőttség, közép- és időskor – mind meg- és átélheti, illetve ha megvan rá a lehetősége, hogy az ezekből adódó feszültségeket adekvát módon reflektálja. Könyveim egyetlen közös motívuma az író személye: magától értetődően más irányú volt az érdeklődésem tizenhat évesen és – mondjuk – harminckét évesen… Most van egy terv a fejemben, közel egy évtizede dédelgetett téma, melynek jelenleg is az elmélyítésén dolgozom. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt érezzem: „Itt vagyok. Most meg tudom csinálni.” Magam részéről az írást, az íráskészséget és az erre való indíttatást egyértelműen Isten ajándékának tekintem. S noha tudom, hogy nekem már csak a munka része marad (nevet) – sokszor inamba száll a bátorságom, hogy miért pont én legyek az eszköz… Ilyenkor alázatot és nagyon nagy hálát érzek magamban, hogy Isten megengedi, hogy azzal foglalkozzam, amit leginkább szeretek.