A kortárs klasszikus zene egyik kimagasló személyiségétől búcsúzunk. Szokolay Sándor nemcsak meghatározó életművével, hanem folyamatosan hirdetett istenhitével, felvállalt evangélikusságával is példakép marad. A számos opera, oratórikus-, verseny- és zenekari mű szerzőjétől evangélikus énekeskönyvünkben is találhatunk dallamot. A többek között Erkel-, Kossuth-, Bartók-Pásztori-díjjal elismert zeneszerzőt 2011-ben az Evangélikus Hittudományi Egyetem díszdoktorává avatta.

Trajtler Gábor a művész hetvenedik születésnapjára írt köszöntésében így fogalmaz: „Ellenfeleinek kemény érvei voltak, amikkel árthattak neki. Operáit levették a műsorról. Méltó, hogy mi ne menjünk el szótlanul, elismerés és köszöntés nélkül. Köszönjük Szokolay Sándornak, amit értünk, a magyar zenekultúráért és evangélikus egyházunkért tett!”

Szokolay Sándor egyik írásában így fogalmazta meg ars poeticáját: „Áldom sorsomat, hogy zeneszerzői munkásságom három és fél évtizedét (a deformáló történelmi idők ellenére) a szakrális zene fénye bevilágíthatta. Vigasztaló erőt jelentett, amikor a „tagadás" korszellemével szemben a hit „igenlésével" védekezhettem! Amíg opuszaimmal száz fölé jutottam, addig több mint harminc vált szakrális jellegűvé. Törvényszerűnek érzem, hogy evangélikusságom a Lutheránia Ének- és Zenekarához vezetett, sőt a részükre írt kantátáim sora nemcsak az áhítat iskoláját jelentette, hanem az operaírás érlelődését is szolgálta... Hitemet lutheránusként gyakorlom, de kezdettől fogva minden igyekezetem a felekezetiség-fölé-emelkedés."

A művészről – aki utolsó évtizedeit Soporonban töltötte – dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora laudációjában így vall: „Alkotásai ugyanúgy közel hozzák a Biblia istenképét, mint az egyetemes istenkeresés küzdelmében a mélyben megtalálható istenélményt, valamint a hit és a szeretet megvalósulását az egyes emberi életekben és a nagyobb közösségek drámáiban. Példaképeket tár művészete ma is elénk, amelyben egyértelműen kirajzolódnak a küzdelem, a hűség, az önfeláldozás vitathatatlan értékei. Evangélikus vonalon sokat jelent vokális műveiben a lutheri és bachi korálok új megjelenése, modern korunkban is magával ragadó, lenyűgöző erővel. (...) A gondolkodó, érző és újrafogalmazó evangélikus teológia fejlődéséhez egyedülálló hozzájárulás Szokolay Sándor művészete.”

Szokolay Sándor saját pályájával és a szakralitáshoz való viszonyról így fogalmazott: „A szakrális zenék templomi előadásának abszolút híve vagyok. Nem annyira az áhítat lebegő atmoszférája miatt, az csak hangulati elem, de nem lényegi! A Templom: ISTEN HAZA! Ahol a prédikációk épületes Igemagyarázatai a meditáció kiváltói. De a legszemélyesebb titkát: az Imádság belső rezdüléseit teszik lelkünk legrejtettebb szobájává! A szakrális zene érzékszerveink átjárása által szeretné a lélek és az elme számára felerősíteni a katartikus mondandót: okulásul! A Zene lényegi-célja: nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elmélyítés, a vigasztalás és erőt adás! Az ihlet valami, de nem elég. Többletet a Szent Lélektől nyerünk! Megvilágosodást! Belső nyugalmat! Mozdulatlanságot és mozdíthatatlanságot. Bizonyosságot! A Zene a leganyagtalanabb művészet... Ettől az örökkévalóság előlegének tartom! Németh László: a lélek mosdóvizének nevezi. Igen, a léleknek is naponkénti megtisztulásra van szüksége. És hálaadásra! A teremtett-világ számomra: a leggyönyörűbb alkotás! Ha ez „mulandó", akkor milyen káprázatos lesz az Örökkévalóság?"

SZOKOLAY SÁNDOR

1931. március 30-án született a Békés megyei Kunágotán. Zenei tanulmányait 1947-ben a békés-tarhosi Zenei Gimnáziumban kezdte, ott is érettségizett 1950-ben, majd 1950-től a Zeneakadémián tanult zeneszerzést Szabó Ferenc és Farkas Ferenc tanítványaként. 

Szolfézst tanított a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet keretében 1952-től. Diplomája megszerzése után, 1957-től 1961-ig a Magyar Rádió zenei lektora és szerkesztője volt, ezt követően független művészként próbált megélni. 

1966-tól 1994-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola középiskolai énektanár- és karvezető, valamint zeneszerzés tanszakán ellenpontot, prozódiát és zeneszerzést tanított, 1982-től egyetemi tanárként. 

1978-tól tíz éven át volt a Magyar Televízió zenei lektora.

1994-ben lett nyugalmazott egyetemi tanár, ekkor költözött Sopronba. 

Munkásságát számtalan díjjal ismerték el, kétszer (1960-ban és 1965-ben) kapta meg az Erkel Ferenc-díjat, 1966-ban a Kossuth-díjat, 1976-ban lett érdemes művész, 1986-ban kiváló művész. A Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjat 1987-ben és 2001-ben, a Magyar Művészetért díjat 1993-ban, a Magyar Örökség-díjat 1998-ban, a Kodály-díjat és a Corvin-láncot 2001-ben kapta meg, 2008-ban Prima-díjjal tüntették ki.

Az MTI híre: Életének 83. évében elhunyt Szokolay Sándor

A Kossuth-díjas zeneszerzőt vasárnap, soproni otthonában érte a halál - közölte a család az MTI-vel.

Szokolay Sándor az alföldi Kunágotán született 1931. március 30-án. Zenei tanulmányait 1947-ben a legendás békéstarhosi zenei gimnáziumban, a Kodály-módszer első fellegvárában kezdte, ott is érettségizett 1950-ben. 1950-től a Zeneakadémián tanult zeneszerzést Szabó Ferenc és Farkas Ferenc tanítványaként. Békéstarhoson ösztönösen választotta a komponálást hivatásul. Két példaképe Kodály Zoltán és Németh László. 

„Tőlük tanultam meg, hogy nekünk, magyaroknak, mindig ki kell mondanunk az igazságot. És hogy a tehetségnél fontosabb a tartás" - mondta egy alkalommal, hogy aztán Kodály filozófiáját követve ő is a hazaszeretetet és a hitet állítsa gazdag életművének középpontjába. 

Diplomájának megszerzése után, 1957-től 1961-ig a Magyar Rádió zenei lektora és szerkesztője volt. 1966-tól 1994-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola középiskolai énektanár és karvezető, valamint zeneszerzés tanszakán ellenpontot, prozódiát és zeneszerzést tanított, 1982-től egyetemi tanárként. A hetvenes évek második felében a Magyar Televízió zenei lektoraként dolgozott. 1994-ben egyetemi tanárként nyugdíjba vonult, mostanáig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusa volt.

Szokolay Sándor - többek között Durkó Zsolt, Petrovics Emil, Bozay Attila, Szőllősy András társaként - egy nagy magyar zeneszerző-nemzedék egyik „utolsó mohikánjaként" hatalmas életművet hagyott hátra. Minden egyes hang kottába szedésével nyíltan hirdetve nem kisebb célért, mint egy jobb világért harcolt - műveivel és témaválasztásaival tudatosan vállalta ezt a küldetést. Sokak szerint ez a küzdelem érlelte Szokolay zenéjét nemessé, rendkívülivé. Szabó Dénes karnagy ezt így fogalmazta meg: „Ha rossz világ lesz, nehéz sorsuk lesz a Szokolay-daraboknak, ha jó, akkor sokat fogják játszani őket." 

Szokolay Sándort egész életében konok derűlátás, tüzes hit, egyszerre ellenállhatatlan lobogás és rendíthetetlen békesség jellemezte. Lutheránusként nevelkedett, de hite, amelyről azt vallotta, hogy számára „légzési forma", mindig is szeretett volna egyetemes lenni. 

Hét operát írt, közülük a Vérnász (1964) világsikert hozott, és a mai napig a legsikeresebb magyar zenedráma: tizenkilenc operaházban mutatták be. Operát írt többek között Hamletről, Szent Margitról, Sámsonról. Komponált több szimfóniát, versenyműveket, oratóriumokat, miséket, kantátákat, balettzenét, számos kamarazenét és sok kórusművet. 

Az alkotás mellett lelkesen szolgálta a magyar zenekultúra ügyét hosszú időn át. Volt a Magyar Kodály Társaság elnöke (1978), a budapesti Operabarátok (1985), a Magyar Zenei Kamara (1991-92), a Nemzeti Alapítvány kuratóriumának elnöke (1991-92). 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A zenei közélet harcaitól megfáradva csaknem két évtizede Sopronba költözött, és komponált rendíthetetlenül, illetve megmaradt a kodályi szellem hordozójának. 

Szokolay Sándort 1960-ban és 1965-ben Erkel Ferenc-díjjal, 1966-ban Kossuth-díjjal, 1987-ben és 2001-ben Bartók-Pásztory-díjjal tüntették ki, 2002-ben megkapta a Corvin-láncot. 1976-tól volt érdemes művész, később a kiváló művész címnek is birtokosa lett. Magyar Örökség-díjjal is elismerték munkásságát 1998-ban. 2008-ban Prima-díjat, 2011-ben pedig Artisjus-díjat kapott.