A názáreti Máriáé az első. Őt így köszönti az angyal: „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak…” (Lk 1,31). Ugyanakkor már kezdettől fogva át kell hogy éljen egy különleges fájdalmat. Az agg Simeon ezt prófétálja neki: „Lelkedet éles kard járja majd át” (Lk 2,35). Valóban, mennyi szenvedésen kell átmennie a fiatal édesanyának kezdve attól, hogy gyermekét istállóban szüli meg, majd Heródes bosszúja elől Egyiptomba kell menekülniük. Az anyai aggodalom jelenik meg abban a történetben is, amikor a 12 éves Jézust nem találja a zarándokok tömegében. Rémülten kérdezősködik az elveszett gyermekről, míg végre a templomban ráakad.
A gyermek Jézus és édesanyja kapcsolatát kedves versben jeleníti meg Bódás János:
Jézus, te is születtél,
milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? . . . Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?
Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?
Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?
A helyzet persze nem maradt mindig ilyen idilli. Volt, hogy Mária még nem értette meg immár felnőtt fia szándékát, és beszélni akart vele. Jézus azonban tanítványaira mutatott: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,50)
Mária végül eljutott oda, hogy azonosuljon fia szándékával. Az éles kard azonban átjárta lelkét, hiszen végig kellett néznie az ő megaláztatását és haláltusáját. De édesanyaként ott maradt a kereszt alatt.
Második anyák napi példáként egy karthágói asszony arcvonásait rajzolom meg. Az egyháztörténetből ismert Augustinus példája, aki megtérése előtt kicsapongó életet élt. Édesanyja, Mónika könnyek között imádkozott érte. És a könnyek gyermeke – ahogy a későbbi karthágói püspök önmagát nevezte – megmenekült. Ugyancsak Mónikáról jegyezték fel, hogy beteg fiát ment meglátogatni. Hajójuk félelmetes viharba került. A legénység elbújt a hajó gyomrába. A kapitány azt látta, hogy csak egy asszony maradt mellette a fedélzeten. ,,Ki vagy te?'' – kérdezte tőle. Az így felelt: ,,Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.'' ,,Honnan van ehhez bátorságod?'' - kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a vihart reánk bocsátotta - hangzott a válasz -, s aki majd ismét elcsitítja a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.''
Három példát ígértem. A harmadikhoz a hallgató segítségét kérem: ki-ki próbálja megrajzolni saját édesanyja arcvonásait. Van, akiben talán egy olyan arc idéződik fel, mint Máriaé volt. Gondoljunk azokra az édesanyákra, akik ugyanígy fájdalmakat élnek át, akiknek lelkét éles kard járta át. Vannak, aki talán arra döbbennek most rá, hogy ő édesanyjuk kitartóan imádkozott értük, a könnyek gyermekeiért. És számolok azzal is, hogy valaki nem tudja édesanyja arcképét vázlatosan sem megrajzolni, mert az eltaszítottságot kellett hogy megélje. Nekik – és minden hallgatónak – mondom: vigasztaló, hogy a bibliai nyelvben anyaszentegyházról beszélünk. Ha tehetjük, csókoljuk meg földi édesanyánkat, vagy holtukban is áldjuk emléküket. És anyák napján fogadjuk el e lelki közösség ölelő karját. Hiszem, hogy sokan vannak, akikre érvényes az írás szava: „akik cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám”.