Száz évvel ezelőtti halálát követően temetésével, a méltó végtisztesség megadásával a magyar nemzet legnagyobbjai közé emelte őt, mint az 1848–49-es szabadságharc nagy hadvezérét.

Görgeit (a tábornok nevét a szerző kérésére írjuk ebben a formában – a szerk.) 1916. május 21-én Budapesten érte a halál, amint a korabeli lapok részletes tudósításaiból tudjuk. Megerősíti ezt a Deák téri evangélikus lelkészi hivatalban található halotti anyakönyv bejegyzése is: tüdőgyulladás vitte el az idős tábornokot. Érdekes, hogy éppen Budavár általa vezetett visszafoglalásának évfordulóján hunyt el. Az Apáczai Csere János utca 17. szám alatti, ma is álló régi bérház második emeletén található szobájában, ahol a halál érte, még aznap felravatalozták egy pamlagra fektetve, testét lepellel borítva, mellé ibolyacsokrot téve, amelyet frissen hoztak Visegrádról; a tábornok ott töltötte életének utolsó évtizedeit, illetve annak nagy részét, többek közt kertészkedéssel.

A kondoleálók sorra érkeztek a gyászházhoz, illetve sokan virágokat és koszorúkat küldtek a részvét jeleként. Az első koszorút Jászai Mari küldte, akit Görgei mindig szívesen látott. A nagy színésznő aztán emlékiratában megírta találkozásaikat és beszélgetéseiket. Egy érdekes rész az emlékezésből: „Mikor újra meg újra megkérdeztem tőle: miért és hogyan bírja magán viselni az »áruló« nevet ártatlanul, végre így felelt: »Hát azt hiszi, nem tettem ezzel határtalan nagy szolgálatot Magyarországnak? Mit gondol, mekkora önbizalmat öntött a magyarba annak tudata, hogy őt nem lehet legyőzni, hanem el kell árulni, hogy elbukjék? Nem acélozta-e ez a tudat a magyarokat az ötvenes évek dacos, merev ellentállására is? Látja, ezért érdemes volt mártírnak lenni, mint ahogy maga mondja«.”

A gyászkoszorúk mellett több száz gyásztávirat érkezett Görgei családjához, közvetlenül szeretett sógornőjéhez, Görgey Istvánné Dedinszky Arankához. Az egyiket az ekkor Bécsben tartózkodó miniszterelnök, gróf Tisza István küldte, aki titkára, Latinovits Endre útján intézkedett a temetés módjáról.

Valószínűleg az uralkodó iránti tapintatból nem rendeztek a szabadságharcot végigküzdő, a magyar honvédsereg fővezéri tisztét is betöltő Görgeinek hivatalosan állami temetést, ezt a család intézhette tehát. Ugyanakkor a magyar kormány kinyilvánította (ha kormányülésen nem is tárgyalta), hogy Görgeit a nemzet halottjának tekinti, hiszen a kormánytagok Tisza vezetésével nemcsak hogy jelentős számban vettek részt a temetésen, de a kormány a család rendelkezésére bocsátotta a Nemzeti Múzeumot a gyászszertartás céljára. Ennek 1916-ban már szimbolikus üzenete volt. 1861 óta ugyanis a nemzet múzeumának palotájában ravatalozták fel a nemzet nagy halottainak többségét: innen kísérték utolsó útjára többek közt Palóczy Lászlót, gróf Teleki Lászlót, Kossuth Lajost, Jókai Mórt és édesapja után húsz évvel Kossuth Ferencet is.

Görgeit végül az a Raffay Sándor (1866–1947) evangélikus lelkész, a későbbi neves püspök temette, aki két évvel korábban, 1914 tavaszán először az egykori kormányzó, Kossuth halálának huszadik évfordulója alkalmából rendezett gyászünnepélyen mondott nagy hatású beszédet (mely aztán nemcsak a sajtóban jelent meg, hanem külön is, 45 ezer példányban), majd bő két hónappal később ő búcsúztatta és temette a fiút, Ferencet, akit annak idején még Raffay szolgálati helyén, a Deák téri evangélikus templomban tartottak keresztvíz alá. Érdekes talán megemlíteni, hogy Raffay mondta a búcsúszavakat Herman Ottó, Mikszáth Kálmán, Tolnay Lajos, Madarász Viktor, Bókay Árpád, Szabolcska Mihály, Pekár Gyula, valamint Gömbös Gyula miniszterelnök felett is.

Görgei temetése 1916. május 25-én délután három órakor az evangélikus lelkészek bevonulásával kezdődött. Az Operaház férfikarának gyászéneke után Raffay gyászbeszéde következett, amelyet e szavakkal fejezett be: „Görgei Artur, a te földi mártiromságod véget ért, a haza földje pihenésre vár, a nemzet kegyeletes érzéssel bocsát el a küzdők világából az örökké élők világába.” Kozma Andor költő, országgyűlési képviselő búcsúzott ezután az elhunyt tábornoktól. Ő beszédében – hasonlóan a korabeli újságok megemlékezéseihez, kommentárjaihoz – már konkrétan utalt az éppen zajló világháborúra is, a következőképpen fogalmazva: „A hozzád méltó katonás végtiszteletadás nem is itt van, ahol kiszenvedt tetemedet álljuk körül. Ma túl határainkon dörögnek az ágyuk, ropognak a puskák, s szuronyszegezve rohannak diadalra hazájukért küzdő vitéz magyarok. Azok unokái, akiket te tanitottál meg katonákul harcolni s igazi katonákul győzni. Lebegjen fölöttük a te hősi szellemed…”

Görgei Artúr utolsó útja a Kerepesi temetőbe (ma Fiumei Úti Nemzeti Sírkert) vezetett, ahol a fővárostól kapott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. A sírba tétel előtt még Beöthy Zsolt irodalomtörténész, egyetemi rektor a család és a barátok nevében mondott néhány búcsúszót, majd Raffay lelkész még egy imát. Görgei sírja körül több ezer gyászoló énekelte az Operaház énekkarával a Himnuszt. Köztük volt tizenkét öreg 48-as honvéd is, akik fővezérük koporsójának leeresztésekor tisztelgésre emelték kezüket. De nemcsak a nagy tábornok előtt tisztelegtek, hanem a gyászszertartás után elsétáltak a Kossuth-mauzóleumig, ahol kalaplevéve imádkoztak. Görgei méltó temetésével és e szimbolikus mozzanattal végső válasz érkezett egy akkor már több évtizedes és sokszor feltett kérdésre: Kossuth vagy Görgei? – Kossuth és Görgei.

A szerző történész-levéltáros-szakmuzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattárának munkatársa, a Honismereti Szövetség elnöke.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2016. május 29-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.