Földünk hetvenegy százalékát víz borítja ugyan, de ennek csupán 2,1 százaléka – mintegy harmincötmillió köbméter – az emberi fogyasztásra is alkalmas édesvíz. A készlet egyre fogy, ami komoly gondokat okoz főként a Közel-Kelet, Afrika és Ázsia több országában.

Egyes becslések szerint ezzel a problémával három-, mások szerint négymilliárd ember küzd napjainkban. A szakemberek mindennek okát a 21.században megfigyelhető, eddig soha nem látott népességrobbanással, a fejlett civilizációk pazarlásával, a környezetszennyezéssel, az éghajlatváltozással és a szintén világszerte megfigyelhető városiasodással magyarázzák.

A gondokat tovább szaporítja, hogy a vízhiánnyal küzdőkön kívül milliárdoknak okoz gondot a szennyvíz elvezetése, miközben a 16.század felfedezésének és a 19. század innovációjának, az „áldásos” öblítéses vécének köszönhetően negyven liter (fejenként naponta) ivóvízzel távolítjuk el az eltávolítandót. Ezenkívül körülbelül nyolcvan litert (fejenként naponta) fogyasztunk a konyhában és a fürdőszobában.

Tiszta ivóvíz kell!

Ehhez képest milyen a helyzet Afrikában? „Azokat a helyeket, ahol az emberek találnak valamennyi vizet – általában nagyon szennyezett, tócsaszerű tavacskák ezek –, az állatok használják fürdésre és egyéb dolgaik elvégzésére. Ezt merítik és hordják haza a helyiek, gyakran elképesztő távolságokra, mint éltető vizet. A víz rossz minősége Afrikában a gyermekhalandóság első számú okozója: nagyon sok gyerek a víz által terjesztett betegségekben, hasmenéses járványban hal meg. Ezt pedig orvosi kezeléssel nem lehet megoldani, csak a tiszta ivóvíz biztosításával” – osztja meg velem tapasztalatait Bálint Zoltán vízmérnök, misszionárius, a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség felügyelője, aki jelenleg is vízügyi szakemberként dolgozik Nyíregyházán. A Lutheránus Világszövetség megbízásából – feleségével, Bálintné Kis Beátával és két gyermekükkel együtt – Zimbabwében 1985–1991 között, a Bajor Külmisszió megbízásából Pápua Új-Guineában 1996-tól 2000-ig, legutóbb pedig az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) megbízásából Kenyában, illetve Szomáliában 2005–2013 között végzett komoly munkát azért, hogy az ottani emberek – az evangéliumi örömhír mellett – megfelelő mennyiségű és minőségű vízhez jussanak.

„Szomjaztam, és innom adtatok”

„Az afrikai országokban sok ásott kutat létesítettünk – folytatja a vízmérnök. – Sokszor nagyon mélyre, huszonöt-harminc méterre kellett ásni. Ez komoly nehézségeket okozott olyan területeken, ahol sziklás volt a talaj, ilyenkor robbantani kellett. Kiszáradt folyók mentén a meder homokjában még rejtező víz alá telepítettünk vízellátó rendszereket, így oldottuk meg például egy missziói kórháznak a vízellátását.

Pápua Új-Guineában forráselvezetést végeztünk. Ott hegyes-völgyes vidékek vannak, ahol léteznek ugyan források, de messze a falvaktól, így mire a víz eléri a lakott területet, rendkívül szennyezett lesz. Azokon a helyeken pedig, ahol végképp nem volt más édesvízforrás, esővizet gyűjtöttünk össze.” Például egy kis szigeten, amelyet csak a sós tengervíz vett körül, és a sziget területe nem engedte meg azt, hogy más vízlelőhely – patak, folyó – kialakuljon.

„Itt olyan, oszlopokon álló tetőket építettünk, amelyeket közösségi létesítményként lehetett használni, a tetőre ráhulló esőt pedig hatalmas víztározókban gyűjtöttük össze, ez szolgáltatta az édesvizet a sziget lakói számára, akik addig messziről, csónakkal hordták a vizet a szigetre” – számol be tapasztalatairól Bálint Zoltán. Személyes motivációját Máté evangéliuma 25. fejezetének befejező szakasza adta: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok.”

Helyi erők bevonásával

Hogyha ennek összefüggésében gondoljuk végig a vízválság kérdését, hamar eljuthatunk arra a belátásra, hogy a tiszta víz hiánya nem csupán a szomjúság, de az éhezés és a betegségek legfőbb okozója is. Hiszen ezeken a területeken nemcsak a lakosság számára megfelelő és elegendő ivóvíz és a higiénia hiányával, de a mezőgazdaság számára elegendő öntözővíz hiányával is meg kell küzdeni: aszály idején meg kell oldani a takarmánynövények öntözését is.

„Ez különösen Zimbabwében volt probléma, mert ott három hónapig tart az esős évszak, és utána kilenc hónapig egy csepp eső sem esik – tudjuk meg Bálint Zoltántól. – Az esős évszakban víztározókban gyűjtöttük össze a vizet, a víztározók mellett pedig kis kerteket, öntözőgazdaságokat alakítottak ki a helyi lakosok, paradicsomot, kukoricát, burgonyát, egyebeket termeltek.” A vízmérnök kiemeli: a vízellátás megoldása minden esetben a helyi lakosság aktív bevonásával és segítségével történt. „Volt egy kis szakértői csapatunk, de a munka nyolcvan százalékát a helyiek végezték el, az ásást, az árkok döngölését – nélkülük egész biztosan nem tudtunk volna dolgozni.”

Két szélsőség között

Bálint Zoltán ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy nemcsak a túlzott szárazság, de a hatalmas áradások is a probléma részét képezik: Afrikából vízhiányról, elfogyó vízkészletekről kapunk híreket, ugyanakkor Vietnamban, Ázsiában hatalmas hurrikánok és árvizek pusztítanak – az utóbbiról idehaza is komoly tapasztalataink lehetnek, hiszen Magyarországot sem kerülik el a nagy árvizek.

„A vízzel kapcsolatban két probléma szokott felmerülni: vagy túl kevés van belőle, vagy túl sok. Számolni kell azzal, hogy ez a két szélsőség jellemzővé válik, és akár egyidejűleg is jelentkezik. Vannak arra utaló jelek, hogy ezek a szélsőségek növekednek. Ez pedig nemcsak természeti folyamatok következménye, hanem az emberi beavatkozásoké is. Az aszály viszont gyakran nagyobb károkat okoz, mint az árvíz: lassú folyamat, nehezebben követhető nyomon, nehezebben kezelhető, nehezebb az ellenszerét megtalálni, mint az árvizeknek.”

Mit tehetünk?

Mindezek áttekintése után nem lehet kérdés, hogy az a vízmennyiség, amelyet Európában elhasználunk, össze sem hasonlítható azzal, amelyből egy afrikai családnak kell gazdálkodnia. Fentebb érintettük, hogy összesen százhúsz liter vizet használunk fejenként naponta csak a fürdéshez, főzéshez, mosogatáshoz, illetve a vécé öblítéséhez. Ehhez jön még hozzá a locsolás és az autómosás. Az afrikai tények ismeretében ez kétségtelenül pazarlás, ugyanakkor pozitív fejlemény, hogy a háztartási vízfogyasztás az elmúlt években csökken Magyarországon – tudtuk meg Bálint Zoltántól. „Egyre kevesebb csap csepeg, egyre jobban odafigyelnek az emberek arra, hogy fölöslegesen ne fogyasszanak vizet” – mondja.

A gazdaságosabb vízfogyasztás mindenképpen fontos, ugyanakkor a szakértő szerint azzal, amit Magyarországon megtakarítunk, sajnos nem tudunk segíteni az afrikaiakon. Afrikában a helyben jól működő módszerek megtalálására, a csapadék megtartására, a helyi vízgazdálkodási és öntözőrendszerek kiépítésére van szükség. „Amit mi innen tehetünk, az, hogy a megfelelő csatornákon keresztül a megfelelő szervezeteket támogatjuk, amelyek ott helyben segí- tik az embereket abban, hogy megtalálják és alkalmazzák ezeket a módszereket.”

Folytatódik Bálint Zoltán kenyai munkája

Nem sokkal a Bálint házaspár hazaérkezése után kezdte meg munkáját Kenyában Domonyai Sándor vidékfejlesztési szakember: egy hegyoldalon kísérletezik európai növényfajták honosításával. Első lépésként egy afrikai apácák által vezetett, a magyar Taita Alapítvány által támogatott árvaházat szeretne önfenntartóvá tenni. Kísérlete egyelőre sikeresnek bizonyul: több ételt kaphatnak az árvaház kis lakói, sőt a megtermelt növényekből eladásra is jut. A projekt sikerességéhez itt is az öntözés problémáját kellett elsődlegesen megoldani: vízgyűjtőket építettek, amelyek a szakember óvatos becslése szerint is havi kétszázezer liter pluszvízhez juttatják a kertet és az árvaházat.

A magyar vidékfejlesztőnek az a célja, hogy megtalálja az afrikai klímán legjobban termő növényeket. Ha ez sikerül, arra teljesen új vidékfejlesztési modell épülhet majd. Mindez pedig azért kiemelten fontos, mert hosszú távon az új módszerek és technikák megtalálása oldhatja meg ezt a nem kevés helyen komoly helyi feszültségekhez vezető krízist.