2014. január 21-én megjelent a Háló 2. Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945–1990. Egyházvezetők 1. Káldy Zoltán, Ottlyk Ernő. Szerkesztő: Mirák Katalin. Budapest, Luther Kiadó, 2014.
Az itt következő töprengés két harmonizálási problémára kíván rávilágítani: 1. A kötet koncepciója tekintetében ellentmondás van az egyházvezetői Előszó és a teológiai bevezető tanulmány között. Mint látni fogjuk: az egyházvezetői Előszó (szignálták 2013 adventjén: Gáncs Péter elnök-püspök; Prőhle Gergely országos felügyelő; Dr. Hafenscher Károly a Zsinat lelkészi elnöke; Abaffy Zoltán a Zsinat világi elnöke) az állampárttal együttműködő egyházi személyeket áldozatnak is tekinti (lásd lent), amíg a teológiai bevezetőt megfogalmazó Csepregi András többször is rámutat a tettes és az áldozat egybemosásának tarthatatlanságára, hiszen ha a különbségtétel elmarad, akkor az áldozat sem áldozat többé. Előre bocsátjuk: ebben a kérdésben Csepregi András érvei meggyőzőbbnek tűnnek. 2. A teológiai bevezető tanulmány ugyanakkor minden újszerűsége és színbeli gazdagsága ellenére véleményem szerint nincs összhangban a klasszikus keresztény tanítással, s ezen belül a megváltásról szóló hitvallással. Természetesen az egykor megfogalmazott hitvallási fogalmak bővülhetnek és módosulhatnak az újabb korok és tapasztalatok kihívásainak megfelelően, ám vigyáznunk is kell, hogy a nyereségek nehogy olyan veszteséggel járjanak, amelyek aláássák a hitet. A fenti alcímben felvetett kérdések és problémák valószínűleg onnan adódnak, hogy a Háló 2-nek csak történészi lektora volt, s a kiadvány teológiai szempontok szerinti egyházi mérlegelése nem történt meg, noha a 2005-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház által felvállalt tényfeltáró tevékenység alapvetően egyházi és nem világi-történészi indíttatásból kezdődött meg.
A könyv Előszavában az alábbiakat olvassuk:
„A kutatóknak, a MEE Tényfeltáró Bizottsága tagjainak és az egyház vezetésének az a szándéka, hogy nagy alapossággal, differenciáltan, a külső körülmények részletes bemutatásával derítse fel az egyház tagjainak érintettségét, az ügynökök áldozatként és nem csupán tettesként való bemutatását (kiemelés tőlem, FT), sok esetben megbicsaklott a tágabb nyilvánosság leegyszerűsítő, az »ügynöközést« ítélkező megbélyegzésként alkalmazó gyakorlatán” (9. oldal).
Továbbá:
„Meghajtjuk fejünket a kommunista rendszer áldozatai előtt, és nagy tisztelettel adózunk mindazoknak, akik – akár erkölcsi, akár egzisztenciális kockázatot vállalva ellen tudtak mondani a titkosszolgálati beszervezés szándékának. Ugyanabban tisztában vagyunk azzal, hogy mindazok, akik belső meggyőződésük ellenére, az ártás és a rontás szándékától távol, emberi gyengeségből vagy a körülmények hatása alatt mégis közreműködtek a rendszer működtetésében, a maguk módján hozzájárultak ahhoz, hogy az evangélikus egyház a kommunista rendszerben is megmaradt, sőt a megkötött, korántsem veszélytelen kompromisszumok árán olykor még épülni is tudott” (Ugyanott 10. oldal).
A kötetet szerkesztő Mirák Katalin a Bevezetésben egy „Ábelre – áldozatra fókuszáló teológiai alapvetésként” harangozza be Csepregi András „Ábel, kelj fel!” című tanulmányát. (14. oldal)
Így is van. Csepregi András a 35 oldalas nagyívű (bár az olvasó számára sok kérdést is felvető) esszéje valóban egy újszerű, „áldozatra fókuszáló” megközelítés. Csak éppen nem egészen arra az „áldozatra” gondol, amelyiket az egyházvezetői Előszó sugall az olvasónak.
Ez a tanulmány arra a koncepcióra épül, hogy vannak „tettesek”, „áldozatok” és „tanúk”. Ahogy a szerző nevezi a címadó és a tanulmányát keretező (talán túl merész? veszélyesen leegyszerűsítő? ) metaforájában: „Káinok” és „Ábelek”. A „tanúkra” nem használ metaforát. A tanulmány olvasása közben állandóan ezek a kérdések nyugtalanítják az olvasót: „Ki is az Ábel?” , „Kik is a Káinok?” Valóban azok, akikre a szerző – vélhetőleg – gondol?
Afelől azonban Csepregi nem hagy kétséget, hogy - az egyházvezetői Előszóval éles ellentétben - a „Káinok” sohasem lesznek „Ábelek”. Mivel az egykori ügynökök, azaz a tettesek maguktól (igen kevés kivételtől eltekintve) – az áldozatok (Ábelek) várakozása ellenére nem szólaltak meg. Kemény az ítélet: „Aki egykor tettessé vált, tettes is marad…a tettestől nem várható el, hogy megváltozzon” (22. old.). Népiesen szólva: „kutyából nem lesz szalonna”… (Kérdezzük csendben: vajon nem túl „statikus”-e Csepregi szemlélete a Biblia radikális „dinamizmusával” szemben, ahol a gonosztevőkből szentek, a Saulusokból Paulusok lesznek?)
Csepregi András jelen esszéjében – visszatekintve e témában már megjelent korábbi két saját írására - „irányt vált”, s a fenti megfontolások miatt immár nem a „tettesek”, hanem az „áldozatok” felé fordul. Először pszichológiai kézikönyvek meglátásaira (amelyek a különféle erőszak áldozatainak védelméről szólnak) majd a Jürgen Moltmann teológiájára (Minden végben kezdet rejlik. Kis reménytan. Bencés Kiadó, 2005.) építve különbséget tesz tettes és áldozat között. Valóban lényeges felismerés a német teológus részéről, hogy „míg az elkövetett rossz orvoslására a hagyományos teológiának kidolgozott útjai vannak, addig az elszenvedett rossz orvoslására nézve a hagyományos teológia szinte teljesen tanácstalan” (29-30.old). Moltmannt követve Csepregi is Pál apostolra, az evangéliumokra, a „Héber Bibliára” (bár Moltmann az „Ószövetség” kifejezést használja) hivatkozik az áldozatok (Ábelek) gyógyítása, ahogy ő mondja: „re-habilitálása” érdekében. Megállapítja helyesen, de az Előszóval éles ellentétben –, hogy „Ha mindenki bűnös, akkor mindenki tettes is, így nem lehet az áldozatokat megkülönböztetni a tettesektől, nem lehet az áldozatokról mint áldozatokról beszélni” (31. old.).
Mindeközben kritizálja az evangélikus liturgikus gyakorlatot is, amely a zsoltárokat a liturgiában úgy domesztikálja, hogy elhagyja azok erős, az áldozatra utaló nyelvezetét (a nagypénteki 22. zsoltár felolvasása kivétel). Az áldozat „felélesztését” vagyis feltámasztását Rm 6,1–11 alapján és a Walter Wink-i teológia (ego-ból self-fé váló) gondolatmenetével illusztrálja, s ezt Reményik Sándort és Rónay Györgyöt is idézve szépen és meggyőzően fejti ki „Az új bor az új tömlőben: Krisztusban elrejtett élet” című részben (48- 53.old.).
Eddig kétségtelenül megfontolandó szempontokat kaptunk. A kérdés ott motoszkál – erre később visszatérünk – nem jár-e veszélyekkel az a „szent egyoldalúság”, amely elfordul a tettesektől, a „Káinoktól”?
Valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy a megbocsátás teológiai kérdésével, s annak kibontásával Csepregi egyáltalán nem foglalkozik, illetve ennek hiányában a cikke végéhez, a cikkhez organikusan nem kapcsolódó, a luxemburgi „Just et Pax” Bizottság által összeállított „Megbocsátás” című rövid 10 pontot csatolja.
Jogos, észrevétel hogy a tettesek az ember számára valóban nem vonzóak és szépek. De elfordulhatunk-e tőlük, csak azért, mert bűnbánatuk híján elmarad a katarzis, a feloldozás és nem állíttatik helyre az igazság?? E kudarc miatt nem kellene-e magunkra is nézni? Szeretet-, és erőteljes-e a mi tanúságtételünk és igehirdetésünk?
Abban is igaza van Csepregi Andrásnak, hogy a hagyományos teológiában elhalványult Jézus megváltói művének gyógyítói aspektusa. Luther azért mondott fontos dolgokat e kérdésben is. A Heidelbergi Disputációban találóan szemlélteti az emberi és az isteni szeretet közötti különbséget: az emberi szeretet a kedves, a jó, a szép, az igaz felé vonzódik, azaz „felfelé” irányul. Az isteni szeretet éppen ellenkezőleg: „lefelé”, a gyengékre, a kitaszítottakra néz; sőt egészen mélyre: a bűnösök, a „tettesek” felé IS irányul az ő teremtő szeretete, amely „meggyógyítja a beteget” és „széppé teszi a rútot”, de a megtört szívű tettest is „ujjá teremti”, „megigazítja az igaztalant”. A kegyelem és a teremtő szeretet egyszerre – igaz, másként ! - fordul az áldozat és a tettes felé. Természetesen megtörténhet és meg is történik, hogy ezzel a felkínált isteni szeretettel a tettes, a bűnös, a „Káin” nem él vagy visszaél: ilyenkor rajta „kárba vész” az isteni kegyelem.
A „tettek” közösség előtti megbánása, coram hominibus elmaradása és a konzekvenciák levonása tényleg fájdalmas és aktuális tapasztalat.
Jézus Krisztus egyháza a bűnbocsánat lehetőségét azonban mindenkinek felkínálja. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön! Ábel is és Káin is! Viszont az is igaz, hogy nekünk embereknek szabadságunk van másképpen tekinteni az Ábelekre és a Káinokra!
Kétségtelenül igaza van Csepreginek abban, hogy az áldozattal (a szenvedővel) való szolidaritás gondolata, ha nem is veszett el teljesen, de háttérbe szorult a kereszténységben, s ezért Csepregi megközelítése kétségtelenül újszerű, de a fent jelzett hiányok miatt – mint már utaltunk rá - egyoldalú.
Csepregi ugyanis a jelek szerint csak az Ábeleket „szereti”, a Káinokat nem, hiszen tőlük (azok csökönyös hallgatása miatt) tudatosan elfordult. Hitünk szerint Isten azonban a Káinok megmentéséért IS (!) jött el ebbe a világba, nem mond le róluk, feléjük is odafordul, s a Fiú a kereszten igenis, őértük IS (!) imádkozik: „bocsásd meg, nem tudják/tudták, mit cselekedtek!” A kereszt a hitünk két évezredes tanítása szerint nemcsak „a világ válasza a keresztény szeretetre”, amint ezt a Moltmann és a Csepregi tanulmány által is idézett marxista filozófus Ernst Bloch állította (36.old.), hanem sokkal inkább „Isten válasza az emberi bűnre”. A keresztet nemcsak a gonosz emberek állították Isten ártatlan Fiának, hanem a minket „halálosan szerető” (azaz értünk, gonosz emberekért meghalni kész Fiút) odaadó, „átengedő”, „kiszolgáltató”, „beáldozó” (Véghelyi Antal kifejezése) Atya is, bár valóban nem egészen úgy, amint ezt Anselmus középkori, rideg satisfactio-elmélete tanította.
Jézus Krisztus megváltói műve ebben az elméleti konstrukcióban nem kap helyet! Az, hogy ő nemcsak passzív áldozat (victim), hanem önként, az Atyának való engedelmességből adta magát áldozatul, vagyis Istennel együtt az emberért hozott áldozatot („sacrifice”). Krisztus ezért az „Isten Báránya”: egyszerre „victim” és „sacrifice” – ennek a bibliai képnek Csepregi András rendszerében nincs értelme, a szerző nem énekli az egyházzal együtt a „Bárány énekét”. Új, sok szempontból tetszetős melódiát komponál helyette.
Csepregi tanulmányának végkicsengése – Hilde Domin Ábel, kelj fel! című meditációját (költeményét?) idézve (Ld. Dávid-Varga, Közelebb az Ószövetséghez c. hittankönyv, 39.old.) – azt sugallja, hogy ha az áldozat gyógyítása, rehabilitációja, feltámasztása (pszichológiai és teológiai technikák segítségével) megtörténik, akkor „újra kell játszani” a történetet, és Káin az eredeti kérdésre „Hol van a te testvéred?” adott negatív felelete pozitív válasszá formálódik s Káin végre ki tudja mondani: „Őriződ vagyok, testvérem – miért ne lennék az?” (54. oldal)
E hatalmas elméleti és kétségtelenül érdekes végkicsengésű konstrukcióban – ha diszkréten is – valóban érzékelhető a Moltmann által is hangsúlyozott „feltámadás-teológia” az „egyoldalú keresztteológia” helyett. Ám amíg Jézust (mondjuk így: a „Második Ábelt”) Isten támasztotta fel, itt Csepregi András ajánl az áldozatnak különböző gyógyulási technikákat – (pl. „Vedd kezedbe az életedet!”; „Személyiségvizsgálat: mi tett engem, mi tehet még mindig áldozattá?” stb.) abban a reményben, hogy a gyógyult áldozatokkal a Káinok is talán (?) megváltoznak.
Summa: amíg az egyházvezetői Előszóban arról olvasunk, végeredményben inkább az „ügynököző” egyházi közvéleménnyel volt baj, mintsem az „ügynökökkel”, akik ugye áldozatok is voltak, hiszen „az evangélikus egyház a kommunista rendszerben is megmaradt, sőt a megkötött, korántsem veszélytelen kompromisszumok árán olykor még épülni is tudott…” (10. oldal), addig Csepregi Andrásnak az összemosás elleni tiltakozásával (például 31. oldal) messzemenően egyet tudtunk érteni.
Ám megoldása – egy radikálisan „új teológia” – meglátásom szerint az egyház által nem vállalható, hiszen – a krisztológia és a szotériológia kiiktatásával – elmélete sokkal inkább egy „teológiával színezett pszichológiai terápia”, mintsem a Bibliával és a hitvallásainkkal konvergáló, a gyakorlati kiengesztelődést és megbocsátást is lehetővé tevő klasszikus teológia. A Szentírás tanúságtétele szerint az áldozat (Ábel) feltámadása csak a „Második Ábel” halála ÉS feltámadása által lehetséges! Ez a halál nem baleset, nem tragédia, de még csak nem is kizárólag a „gonosz hatalmak” okozta „erőszak”, hanem Felülről jövő, megváltó halál volt, amelyre az Atya valóban a Fiú feltámasztásával válaszolt.
Olvasás közben állandóan újra és újra kérdeztük: Hol van, kinél van az igazság? Miről is szól ez a kötet? Ki is itt az Ábel? Ki a Káin? Ugyan, ki kit is vert itt agyon…, vagy inkább…át?
Választ talán csak akkor kaphatnánk, ha az egyházvezetés, a tényfeltáró bizottság és a teológia jobban harmonizálna – először egymással, majd az egyház népével; s aztán együtt, közösségben, közös erőfeszítéssel tudná kiszenvedni, kiküzdeni azt a hitet és teológiát, amely „egykor s mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 3). Akkor és csak akkor szólalhatnának meg, immár az évezredeken átívelő kórusban a Bárány énekével együtt, vele harmóniában (!) az új (igen, az új!) teológiák és énekek.