A lelkészek válaszai közül ifj. Cserháti Sándor válaszát tartom a legadekvátabbnak, aki fején találta a szöget. Hadd másoljam ide rövid írását.

Ifj. Cserháti Sándor – a Szegedi Evangélikus Egyházközség lelkésze: 

„Igen, és úgy látom, hogy – ahogy ez korábban is mindig történt – csak a mélyreható, tanítás-béli, tartalmi megújulás újíthatja meg az egyházat. Az egyházi közbeszédet hallgatva az a benyomásom, mintha csak a „hogyan” terén lenne tenni-, és vitatkoznivalónk; a „mit” tekintetében minden rendben van. Nem vitatom az előbbi fontosságát, de az utóbbi alapos revíziója nélkül csak olyanok vagyunk, mint aki fürdés helyett dezodort használ.” 

A következőkben röviden összefoglalnám, hogy miért értek egyet a szerzővel, és kifejteném vázlatszerűen a véleményemet arról, hogy ezt hogyan kellene megvalósítani.

Engem az a megfigyelés foglalkoztat, hogy a modern gondolkodás kétségtelenül érvénytelenné tette azt az egész világképet, amelyen belül a keresztény hagyomány kialakult. Ennek a ma már meghaladott világképnek jellemzője a mítikus gondolkodás volt. Korunk gondolkodását viszont a „nagykorú gondolkodás” jellemzi, amelynek lényege, hogy a természettudományok által megfogalmazható törvényszerűségek a kozmosz minden jelenségét meghatározzák, a világ tehát teljesen „önálló”, nincs benne lehetőség „természetfeletti” beavatkozásokra. Mivel a hagyományos keresztény tanítás megfogalmazása szétválaszthatatlanul összefonódott a mítikus világképpel, mondanivalója (a „hit”) az emberiség szellemi vezetőrétege számára ma egyszerűen érthetetlen, és ezért súlyos válságba került.

A kereszténység jelenkori válságát kilenc történelmi okra tudnám visszavezetni, de mögöttük véleményem szerint egyetlen központi ok létezik: az emberiség a felvilágosodás óta egyre inkább elbúcsúzik a mítikus gondolkodástól, és ezzel felnőtté, nagykorúvá válik, aki magára veszi a felelősséget sorsáért. Ez a folyamat arra vezet, hogy a kereszténység egyre jelentéktelenebbé válik, ha nem sikerül Jézus üzenetét úgy (újra-)értelmeznie, hogy az összeférjen a megváltozott világképpel, és így segítséget ígérhessen korunk sürgető feladatainak megoldásában.

Az új értelmezés kiindulópontja a ránk maradt eszmék helyes megértése és értékelése; ennek érdekében meg kell vizsgálni a keresztény hitrendszer „mítikus örökségét”, és azt főleg Jézus nézeteinek hátterében (a zsidó eszkatológia) és a hellenista megváltó vallások eszméiben találjuk meg. Mindezek annyira összefonódtak a korabeli nem-keresztény világban uralkodó eszmékkel, hogy nem könnyű bennük eredeti keresztény kinyilatkoztatást látni. Különösen áll ez a Küriosz-Krisztosz kultuszára, amely ezek szerint ugyancsak nem alkothatja a keresztény hagyomány nélkülözhetetlen lényegét. 

Mi marad a kereszténységből, ha le kell mondania az itt leírt egész mítikus örökségről? A nagykorú gondolkodással összeegyeztethető Isten létének elfogadása és a kinyilatkoztatás elvi lehetősége, azzal a feltétellel, ha mindez a józan ész számára is belátható. Mert bármennyire dicsőíti is egy bizonyos keresztény irodalom az „értelem feláldozását” (sacrificium intellectus), ez a fogalom nem fér össze az ember istenadta méltóságával. A hitigazságok nagy részének megalapozása nagyon is kérdéses történelmi szempontból, a mellettük végső fokon felhozott érv az „egyház(ak) tévedhetetlensége”, ráadásul a körbenforgó bizonyítás (circulus vitiosus) tipikus példája is.

A nagykorú gondolkodás képviselőinek szemében érvényét vesztette Jézus istenítésének egész folyamata. Számukra csak a „történeti Jézus” marad, azzal a megszorítással, hogy a rendelkezésünkre álló források nem teszik lehetővé, hogy szavait meg tudjuk különböztetni a későbbi egyház gondolataitól. Ehhez járul, hogy Jézus üzenete maga is szétválaszthatatlanul összefonódott a hitelét vesztett mítikus világképpel. Ezért a Jézus által hirdetett jó hír (evangélium) lényegét kell keresnünk, és ezt véleményem szerint a szeretet hangsúlyozásában és gyakorlatában találhatjuk meg. A keresztény hitrendszernek tehát ez a középpontja, és ez a nagykorú gondolkodás rendszerében is megállja a helyét.

Marad a kérdés, hogy mit jelentenek mindezek a kereszténység jövőjére vonatkozóan? Tagadhatatlan, hogy a keresztények nagy részének sem ideje, sem képessége nincs, hogy alaposan tudjon foglalkozni a mitológia és a modern világkép ellentmondásainak kérdésével. Ezek az emberek elsősorban nem ellentmondásmentes világképet várnak vallásuktól, hitüktől, hanem életük értelmének biztosítását, és tájékozódást mindennapi kérdéseikben. A keresztény tan hagyományos gondolatvilága általában nem okoz problémát nekik, hiszen számukra nem az „objektív tan” egyes kijelentései (dogmák) fontosak, hanem az a meggyőződés, hogy közösségük hite megbízható.

De ezek mellett egyre nő a képzett és szellemileg igényes keresztények száma, akik nem tudnak megbékülni azzal a gondolattal, hogy „hitük világa” legfeljebb egy elszigetelt „nyelvjátékot” (Wittgenstein) képez, melynek fogalmai zárt rendszert alkotnak ugyan, de egyébként semmi közük nincs a tudományok által leírt valósághoz. Ha valaki ehhez a kisebbséghez tartozik, és nem titkolja meggyőződését, számolnia kell azzal, hogy kiközösítik. Jézus félreérthetetlenül egy másik megoldást ajánlott: „Hadd nőjön mind a kettő az aratásig!” (Mt 13,30), de az egyház(ak) mindmáig nem volt képes ezt a gyakorlatban alkalmazni.

Vágyam és reményem egy megújult egyház, amely annyira komolyan veszi Jézus szívügyét, a szeretetet és annak gyakorlását, hogy még a nagykorú gondolkodás „hitetlennek” minősíthető képviselőit is megtűri soraiban. Egy ilyen egyház persze nem jelentene mást, minthogy a keresztény felekezetek jelentéktelennek minősítenék az egyházaikat elválasztó nézeteltéréseket – és ezzel önmagukat. Elgondolható-e ez felekezeti hitük feladása nélkül?

A teológusoknak ki kell dolgozniuk a nagykorúvá vált kereszténységhez vezető utakat. A modern nagykorú gondolkodás elismerése és átvétele mérhetetlen erőfeszítést igényel ugyan a kereszténységtől, de azonosságának elárulását nem! Ezt a hatalmas erőfeszítést nem takaríthatja meg magának a kereszténység a reformáció ötszázadik évfordulójára készülve, ha meg akarja érni a következő ötszáz esztendőt!

Regöly, 2013. november 18.

Schell János, a Szárazdi Evangélikus Egyházközség gondnoka