Legkézenfekvőbb ismerőseim a gyülekezet tagjai voltak. Az egyetlen gondot az okozta, hogy míg ők egy új emberrel ismerkedtek meg, nekem úgy negyven új arcot kellett volna elsőre memorizálnom. Sőt ha mindazokat hozzáadom, akik nagyszabású és ökumenikus (lásd később: kórusok) esküvőnkön jelen voltak, akkor gyakorlatilag háromezer falusi intett felém mosolyogva, ahányszor csak kitettem a lábam az utcára.

Természetesen mindenki azt feltételezte, hogy ismerem. De nem ismertem őket! Nem tudtam, ki kórustag, ki a pék felesége, ki gyülekezeti tag. Persze vasárnap tudtam, hogy hopp, ezek az emberek a gyülekezet, de nagyon nehezen jegyeztem meg őket úgy, hogy kötni tudjak valamit egy-egy emberhez.

A dolgomat nem könnyítette meg az sem, hogy a gyülekezetnek nagyjából a kétharmada Bözsike nénikből állt. A maradéknak mintegy fele férfi volt, és neveik a Józsi bácsi, Sanyi bácsi, István bácsi körben mozogtak. Nagyon hálás voltam azért a néhány emberért, akinek kevésbé szokványos nevet adtak a szülei. Az Artúrok, Gézák, Henrikek örökre belopták magukat a szívembe. Éppúgy, mint a nénik közül a Klotild, Berta, Apolka és Stefánia nevűek.

A többieket lassabban tudtam csak megszólítani. Általában megpróbálkoztam egy kissé elharapott végű köszönéssel.

– Csókolom, Bözsike néni.

A Bözsikét halkan, elkenve mondtam direkt. Akár Margitnak, Évának, Máriának, Zsuzsának is hallhatták volna! De soha senkit nem sikerült ezzel átejtenem. Mindenki vállon veregetett, rám mosolygott, és kijavított:

– Én nem a Bözsike néni vagyok, hanem az Erzsi néni. Csak az ángyom szokott Bözsikének szólítani, mert az ő lánya is Erzsi.

Vagy:

– Jaj, engem már nem szoktak így becézgetni, tisztelendő asszony. Hívjon csak nyugodtan Erzsébetnek.

Hát, nem mondom, hogy könnyen tanultam meg, de ma már nem is ez a fontos. Számomra a kedvességük és a türelmük igazi ajándék volt. És máig nem tudok úgy végigmenni egy utcán, hogy ne jusson eszembe valamelyik – már Istenhez költözött – drága testvérem, akár Bözsike volt a neve, akár nem.

A helyzet különben csak körülbelül három évvel később változott meg, amikor első gyerekünk megszólalt. Mit megszólalt?! Beszélni kezdett! Mindenkit, aki élt és mozgott, hangosan megkiabált imigyen:

– Szia, Bözsike néni! Hogy van a lábad meg az a szép szemű unokád, akinek sárga biciklije van? Vagy: – Szia, Erzsi néni, aki nem szereted, ha Bözsikének szólítanak! Mi újság a tarka macskáddal meg a kiskacsáiddal? Kivágtátok már a ház elől a meggyfát, amitől nem lehetett látni a szobában? 

És sosem tévedett. Viszont föltette az összes kínos kérdést is. Igazi, pezsdítő gyerekszövege volt. Kis élő „jegyzettömbömmel” már sokkal valószínűbb volt, hogy én is képes leszek érdemben csatlakozni a társalgáshoz.

Míg kicsi lányom nem állt mellettem az ismerkedés folyamatában, nehezebben boldogultam. Tulajdonképpen „vak tyúk is talál szemet” stílusban szemeltem ki „áldozataimat”, akiket váratlanul és minden bejelentés nélkül megleptem egy látogatással. Szinte kivétel nélkül örömmel fogadtak, és szántak rám időt. Volt, aki a családját is próbálta felvázolni előttem, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a családok összetétele mindenütt pont olyan bonyolult, mint nálunk. (Mert a saját idős rokonaim is úgy tudtak elmagyarázni egy-egy családi kapcsolatot, hogy a végén mindig arra jutottam: Amálka néni és Boriska néni két jó öregasszony. Vagy Boldizsár bácsi és Malvin néni rokonok Ádámról meg Éváról.) 

A sok ismerős közül aztán akadt néhány egészen meglepő, akik a barátaim lettek. Ők voltak azok, akik úgy kezeltek, mint egy fiatalabb testvért. Nem vártak tőlem tanácsot és korlátlan rendelkezésre állást sem. Sőt volt, aki még nagymamai szívét is felajánlotta, ha éppen nem volt hova tennem egy-egy órára a kicsinyeimet. Általában azonban csak beszélgettünk, imádkoztunk, nevetgéltünk. Volt közöttünk úgy ötven-hatvan év korkülönbség, de jól megértettük egymást. Egy részük még mindig a barátom. Másik részük már az atyai házból figyeli botladozásomat. Ha jobban meggondolom, egész jól szórakozhatnak. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2018. október 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.