Sok mellőzés után jogtanácsosként ment nyugdíjba, de gazdag élete napjait, óráit a zene tölti ki. Az örök adakozás. Úgy, hogy akik hallják, ne is tudjanak róla, maradjon a névtelenségben. Talán ezért szereti annyira hatalmas zengésű orgonáját. A nyarat idéző délelőttben a régi időkről kérdeztem, és a szálfaegyenes férfi szeretettel beszélt mindenről.

– Édesapámat 1908-ban idehelyezte a püspök Szekszárdra – kezdi az emlékezést –, ő pedig fölkereste a közeli falvakat, a családokat. A hívek régi vágya volt, hogy legyen egy önálló közösség, és ez teljesült. Akkor került ide egy fiatal református pap, akivel apám jó barátságba került, s később ő lett a keresztapám. Különös, szép kapcsolat volt az övék: apám sokszor orgonált a református istentiszteleten, sőt helyettesítették is egymást. Apám 1951-ig szolgált; öcsém lett az utódja. A gyülekezeti teremben a záróimádság közben halt meg! A hívek csendben, egy-két imaszó után hazamentek…

– Édesanyjáról milyen emlékeket őriz?

– A legnagyobb szeretettel beszélek róla, áldott jó asszony volt. 1928-ban, mikor felépült a templom, végleg megtalálta a helyét. Az oltárterítőtől a virágcsokorig mindent elkészített az istentiszteletre. És amit nem felejtek el soha, mikor megjelent egy új hívő, és el akart távozni, akkor ő utánaszaladt, hogy megismerje, újból meghívja a gyarapodó közösségbe.

– Ön hogyan került a zene közelébe?

– Édesapámnak volt egy tizenhét regiszteres harmóniuma, amelyet Németországból hozott, amikor ösztöndíjas volt. Ezt én örököltem. Azt hiszem, ennek köszönhetek mindent; ma is ott van a lakásunkban, ezen szoktam gyakorolni. 1939. október elsején kezdtem a szolgálatot a kóruson, s ugyanott ülök most is vasárnaponként. Jöhet tél, forró nyár, háború, forradalom, rendszerváltozás, én mindig ott vagyok… Öten voltunk fiúk, minket édesapám állandóan foglalkoztatott. Harangoztunk, fújtattunk, énekeket adtunk elő. Zongorán már tanultam, az orgonát is szerettem, és amikor az elődömet, egy tanárnőt elhelyezték, rám esett a választás, és én vállaltam a kántori szolgálatot.

– Merre kanyarodott aztán az életútja?

– Pécsett lettem joghallgató. 1944 őszén elvittek katonának. Alakulatunk a Dunántúlon maradt, majd Bécsen át Wrocławig jutottunk. Kényszerű vándorlásunkban keresztül-kasul bejártuk a szétbombázott Németországot. Jöttek az oroszok, bevagoníroztak bennünket, de meglepetésünkre nem egy szibériai hadifogolytáborba kerültünk, hanem Kárpátalján keresztül hazavitték a lerongyolódott csapatot. 1945 nyarán érkeztem vissza, és a következő vasárnap már orgonáltam a gyülekezetben. A kibontakozó zsarnoki rendszerben „klerikális befolyásoltságom” miatt nem kaphattam megfelelő állást. Évtizedeken át egy téglagyárban dolgoztam, majd az illetékhivatalban mint adminisztrátor. 1967-től kerültem végre jogtanácsosi beosztásba.

– Milyen város Szekszárd? 

– Megyeszékhely, a háború előtt tizennégyezer lakosa volt. A svábokat kitelepítették, nagyon sok ember pedig beköltözött… A hívek kitartottak, visszajöttek, ha jól tudom, most öt-hatszáz hívőből áll a gyülekezetünk, szépen látogatják a templomot. Lelkészünk fiatal, kedves ember, 2001 óta van itt, és sokat fáradozik a közösségért. Rám bízta, hogy a prédikációhoz én válasszak éneket; úgy látom, örül, hogy „fiatal” kántora van, aki ismeri a mesterségét.

– Egy idős férfi azt mondta nekem, azért büszke rá, hogy evangélikus, mert Johann Sebastian Bach is az volt.

– Én is nagyon szeretem és játszom is. Kantátáiból van egy gyűjteményem, ez elég egész évben. A családban ha valami ajándékkal lepnek meg, akkor kottát hoznak, különösen a gyerekeim. Három fiam van, a legidősebb Mohácson lelkész, a másik kettő középiskolai tanár Budapesten.

– Mikor találkozott Istennel?

– Kétségtelen, hogy a kántori munkám vezetett el Istenhez. A lélekemelő zene. És mindenekelőtt a környezetem, a szülői behatások. Ennek ellenére sokáig úgy éreztem, hogy ez nem elég, csak kereső vagyok. Észrevétlenül jutottam el odáig, hogy éreztem közelségét. Engem is számon tart, olykor hallgatja a fölcsendülő orgonamuzsikát.

– Nemrég ünnepelte a kilencvenedik születésnapját.

– Az ünnepet nem szeretem. Inkább köszöntöttek, a legnagyobb szeretettel. Imádsággal és énekkel. Természetesen a családban is összejöttünk, nagyon szép volt és megható. Az, hogy a fiaim megjöttek, és ott ültek kedves templomunkban. Naponta kapom a boldogságot, sokszor meg is kérdezem magamtól, lesz-e erőm elviselni a sok figyelmességet…

– Készített-e valamilyen számvetést?

– Visszapergettem az időt, honnan indultam, és hová jutottam. Nagy utat tettem meg Isten segítségével. Mikor köszöntöttek, sok szép gondolatot hallottam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a szolgálat életcél. S amíg Isten és az egészségem engedi, addig csinálom. Igyekszem a régis zívvel játszani az Erős vár a mi Istenünket, Luther Márton himnuszát… Bach Máté-passiójából és Karácsonyi oratóriumából az ismert korálokat. Azt is megemlítem, ahogy enyhült a politikai klíma, egyik barátommal elkezdtük Szekszárdon a zenei élet újjászervezését. A templomban tartott orgonafélórákat, Bach-kantáták, -korálfeldolgozások, prelúdiumok bemutatását, a kórus megerősítését. Végezetül megjegyzem, hogy a zene mellett egyszerű dolgok is vannak az életemben. Sokat sétálok, bevásárolok a feleségemnek. Ő díszítőművészettel foglalkozik, a népművészet mestere, szakkört vezet, kiállításra készül. Mindig elkísérem, közben elnézek az evangélikus templom felé, hogy megvan-e, ragyog-e a délelőtti fényben.