A tetőcserére jó sokat kellett gyűjteni és várni is, úgyhogy amikor megérkeztek az ácsok, az egész család inkább ujjongott, mint félt a közelgő felfordulás ellenére is. Az öreg mester láncba állította a fiatalokat meg a családot, úgy adogattuk le a palát kézről kézre. A sort ő maga zárta, és ahogy figyeltük, később is csak lentről irányította a munkát. A fiúk kiabálták le a méretet, ő vágta a cserepeket, közben – amikor volt néhány nyugodtabb perce – a gyerekeinknek történeteket mesélt, minden csacsogást meghallgatott, beültette őket az autójába, és még az ácsceruzát is kipróbálhatták. Mindeközben ügyesen távol tartotta őket a veszélyes helyzetektől, és még egy kis cukorkát is talált nekik a zsebe mélyén – szigorúan csak ebéd utánra.

Én eleinte csak messzebbről figyeltem, de aztán elkerülhetetlenül akadt olyan feladatom, amikor a közelében kellett lennem munka közben. Míg a fiúk pihentek, míg a fenn dolgozók utasítására várt, mégis el-elbeszélgettünk. Így kapkodtam el kis darabonként a történetét, amelyből végül összeállt a kép. Megértettem Iván bácsi hivatását.

X

„Minket a szüleink nagyon szerettek. Egyszerűen, de szépen, rendesen neveltek bennünket. Minden vasárnap reggel megfürödtünk, és ünneplőben ment az egész családunk a templomba. Édesapám, édesanyám meg mi kilencen – gyerekek. Olyan természetes volt ez, mint hogy déli harangszóra az asztalon vár majd az ebéd. Fel se merült bennem, hogy ez másképpen is lehetne, egészen tizenkét éves koromig. Akkor csak elgondolkodtam rajta: hogy van az, hogy a többi padban mind öregek ülnek, s nincsen más gyermek, csak mi a testvéreimmel. Meg is kérdeztem édesanyámat, mi- ért van ez így. Ő komolyan nézett rám.

– Jó neked itt, fiam? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

– Jó hát! – mondtam meggyőződéssel.

Hiszen tényleg olyan természetes és megnyugtató volt nekem a misén. Olyan volt az, mint egy igazi ünnep. Akkor anyám megsimogatta a fejemet, és azt mondta:

– Na, látod, akkor a többiek vannak rossz helyen, te meg a jón – mosolygott rám. – Hanem tudod-e, te is tehetsz azért, hogy ők is idetaláljanak. Hogy ezt a jót megismerjék – tette hozzá valami távolba révedő tekintettel.

– Úgy lesz, édesanyám! – vágtam rá lelkesen, s már szaladtam volna, hogy ne zavarjam a gondolkodásban, de a vállamra tette a kezét, az arcomat a két keze közé simította, és úgy suttogta büszkén, mégis kis szomorúsággal a szemében:

– Mindig sejtettem…

Hogy mit sejtett, azt nem mondta el. Ettől kicsit feszengtem is. Mocorogni kezdtem zavaromban. Erre eleresztett.

– Jó van, fiam, jól van.

Éreztem, hogy most valami fontos történt, hogy édesanyám örült a kérdésemnek. Ezt abból is tudtam, hogy ettől kezdve sokkal komolyabban beszélt velem. A papunk is másként kezelt engem. Többet ministrálhattam, mint a testvéreim. Még a nagyobbaknál is. Anyám meg egy olyan szép hímzett fehér ruhával ajándékozott meg, ami szakasztott mása volt a papénak. Abban rázogattam a csengőt vasárnaponként. Apám meg vasárnaponként délután, amikor a keresztapámmal elbeszélgettek egy pohárka saját bor mellett, oda-odaintett, megsimogatta a fejemet, és adott egy kortyot a maga poharából.

– Tudod, Pista – mondta alig leplezett büszkeséggel a hangjában –, ez az én Iván fiam készül a papi hivatásra.

Én csak szerényen mosolyogtam. Tudtam, hogy nem illik a felnőttek beszélgetésébe beleszólni, csak akkor felelünk, ha kérdeznek. Nem értettem pontosan, miről folyik a szó, de jólesett az a csöppnyi kivételezés. Hogy most több figyelem jut nekem, mint a többi nyolcnak, bár a testvéreimmel amúgy igen szerettük egymást.

Kicsit talán öntudatosabban is kezdtem mozogni, vagy csak akkor jött el az ideje, nem tudom, de kezdtek felfigyelni rám a leányok is. Egészen eddig csak pirulva és lesütött szemmel nézegettem a copfos, tovalibbenő, érthetetlen módon vonzó tüneményeket. Most egyik rám mosolygott, a másik olyan sokáig nézett, hogy már én kaptam el végül a tekintetemet. Meglepő és őrült izgalmas volt, hogy ilyen módon a közelükbe férkőzhetek. Jó szaguk volt, mindig kacagtak, és ha az ember nézte őket, különös vágyak ébredtek a szíve mélyén, amelyek egyszerre voltak jólesőek és fájdalmasak. Nem beszélt nekem otthon senki erről, nem volt akkor szokás az ilyesmi. Az iskolában néhány csúnya szájú fiú hőzöngött vele, hogy volt együtt nővel, de őket, ahogy lehetett, kerültem. A képekről meg, amiket egymás közt mutogattak, olyanokat álmodott az ember, hogy csak szégyenkezett reggel. Alig tudtam anyám szemébe nézni ilyenkor. És a képek még hetekig úsztak elő a legváratlanabb helyzetekben az emlékezetemből. Tudtam, hogy mérgező képek ezek, kerültem őket. De a lányokat nem annyira.

Ekkor már végzős elemista voltam, apám egy zacskóban meg-megcsörgette előttem a pénzt, amit a reálgimnáziumi tanulmányaimra tett félre nekem. Röstelltem mondani, hogy nem nagyon vágyom én olyan kunsztra, meg hát a családunk is erősen rászorulna arra a tömérdek pénzre. Jó volna új csizma a nővéremnek, új ködmön az öcsémnek, a ló is kehes. Meg aztán szívesen és örömmel nézegettem akkor már a tetőkön az ácsokat. Közéjük vágytam inkább, nem a reálgimnáziumba, ahonnan csak karácsonykor jut egy kicsit haza a szegény diák. Nem vágyott nekem egy porcikám sem oda. Csak nem mertem szólni, oly igen büszkék voltak rám a szüleim. Gondoltam, majdcsak letelik az a négy esztendő is, aztán utána még mindig lehetek ács.

Akkoriban történt, hogy a félárva Kovács Erzsikének, aki a szomszéd utcában lakott, meghalt szegény édesanyja is. Így már nem volt neki senkije sem. Keresztapámék vállalták a gyámságot felette, míg elvégzi az iskolát, mert Erzsike hiába volt idősebb, az iskolapadban nehezebben boldogult. Szegény bizonyosan igen fáradt lehetett, mert sehogy sem fogott a feje, a betűk meg a számok nem az ő világa voltak. Annál inkább jeleskedett kézimunkaórán. Ő volt a legkülönb a hímzésben, varrásban, foltozásban. Egyébként kis szélfútta, lenge leány volt, a fejét mindig lehajtotta, mintha szégyellné, hogy olyan magas. Pedig igen jól állt az neki. Meg a szemei is szépek voltak, ha rám nézett, én mindig elpirultam bele. De csak ritkán nézett rám, leginkább szégyenlősen maga elé pislogott a kötényébe, ahol a kezeivel babrált, mintha folyton fonna vagy krumplit pucolna.

Hát most, hogy jött a nyár, nem mentünk iskolába. Mindenki a határba járt dolgozni. Erzsikének is kellett menni a földekre a keresztapámékkal. Esteledett, amikor hazakerült onnan, s akkor mindig futott a temetőbe az anyja sírjához. Ott járt el előttünk, mind csak figyeltem.

Nem akartam én nézni, csak úgy vonzotta a tekintetemet. Meg aztán sírt is, hát én azt nem bírom, ha valaki sír. Hát elkezdtem vele együtt járogatni a sírhoz. Egyes lány volt, nem kísérte senki, hát kísértem én. Segítettem neki körbekapálni a sírt, elrendezni rajta a virágokat. Vigasztalgattam, átfogtam a vállát, ő meg rám borult, és úgy szorított, hogy szinte fájt.

Eltelt így pár nap, hogy csak rídogált, de aztán csak csendesedett. Kezdtünk beszélgetni. Már akkor gondoltam, hogy na, nem is olyan buta leány ez az Erzsike, hát hogy elgondolkodik a jövőjén, mint egy fölnőtt. Mindig arról beszélt, hogy ha ő férjhez megy majd, hogy fogja szeretni az urát, és mennyi gyermeket szül neki, egyik szebb lesz, mint a másik, s hogy ők milyen szépen fognak élni. Aztán egyre tovább kísértem én Erzsit. Az utcájuk sarkáig, a kerítésük végéig, a kertkapuig, a ház ajtajáig. Hát egyszer csak ott az ajtóban a nyakamba borult, és úgy szorította a nyakamat, mintha az élete múlna rajta.

Éreztem, hogy már megint pityog is, hát simogattam a hátát, hogy megvigasztaljam, ő meg csak szorított, mint aki sosem ereszt el többet. Megöleltem én is. És akkor a házban bent vigasztaltuk egymást még egy darabig. Ettől kezdve a temetőtől gyakran jutottunk el idáig. Erzsike már vidámabb volt, én meg örültem neki nagyon, hogy segítettem rajta, s hogy lám, ez nekem is ilyen jó.

Szépen telt-múlt az idő. Otthon sokáig nem tűnt ez fel, mert az esti munkákból már erősen kímélt engem édesapám, hogy – úgymond – szokják a hiányomat, s nélkülem is boldoguljanak. Hát nem szólt senki semmit, még Erzsike se, pedig ő nyilván érezhetett valamit, hogy másképpen van, vagy ilyesmi. Hanem egyszer csak átjött hozzánk este a keresztapám. Úgy rángatta magával Erzsikét, mintha menten kész lenne megölni is a szemünk láttára. Kiabált is az öreg torkaszakadtából apámmal meg anyámmal.

– Szép dolog, mondhatom! Vallásosak vagytok, meg kegyesek. Ott ültök folyton a templomban, s aztán ha az ember egy pillanatra félrenéz, megrontják a gyenge lányt. Tessék, most hová menjen ez a szegény árva? Hát mihez kezdjen? Vigyem tán az angyalcsináló asszonyhoz? Vagy bujdosson világgá? Mert csúffá tették, és nincsen senki, aki gyámolítaná!

Először nem is értettem teljesen, mi lehet a baj. Csak apám meg anyám vörösödött erősen, én nem aggódtam, egyedül Erzsikét sajnáltam, hogy rángatják. Nem volt nekem lelkiismeret-furdalásom. Nem csináltam én semmi olyat a leánnyal, amit ő ne akart volna. De hogy keresztapám ráncigálta, éreztem, hogy mégis nagy lehet a baj, s talán közbe kellene lépni.

– Ne bántsa! – álltam elő. – Majd én gondját viselem, mint eddig is.

Erzsike meg félénken pirulva pislogott rám. És akkor a keresztapám csakugyan eleresztette, a kezét meg az én kezembe tette.

– Na, ez már beszéd, fiam! Így már más – mondta elégedetten. – Bár azért szebb lett volna várni még az esküvővel, hisz a gyász- év se telt le. Na, de ha már így jártatok, akkor így van rendjén, hogy elvedd az Erzsit. A kicsi körül meg majd segít anyád. Ennek a kis árvának úgysincs mása rajtam kívül, a kenyér meg nekem is drága. Hát jobb helye lesz nálatok.

Apám meg anyám csak hallgatott. Néztek maguk elé nagyon. Aztán ahogy becsukódott az ajtó Erzsikéék után, apám felállt, odalépett hozzám, és adott egy oltári pofont, hogy alig álltam meg a lábamon. Amikor ő is kiment, anyám is felállt, megfogta a kezemet, nagyot sóhajtott, és a szemében annyi szomorúság volt, hogy szólni se mertem.

– Fiam, fiam! Hát a papi hivatás? Tudod, hogy arra szántalak… – mondta könnyes szemmel. Aztán csak hallgattunk hosszan.

Anyám eddig sosem nézett rám ilyen csalódottan, apám sem ütött meg ilyen erősen soha azelőtt, legfeljebb ha legyintett, odébb hessentett, ha éppen rossz helyen voltam, mint afféle gyermek. Amikor hátat fordítottak, mind azon gondolkodtam, hogy mit ártottam én nekik annyira, amiért így meggyűlöltek, de csak nem fért a fejembe. Nem csoda, nem voltam még tizenöt esztendős se.

Néhány hétre rá aztán meglett az esketés. Csendes, szerény kis lakodalmunk volt abból a pénzből, amit apám a taníttatásomra szánt. S aztán Erzsikém már nálunk lakott, és jó dolga lett. Anyám nem tudott sokáig haragudni, úgy nevelgette, tanítgatta őt is, mint a saját leányait.

Erzsikém meg megasszonyosodott, igen formás, gyönyörű telt lett, s hát nem egész fél esztendő múltán egy szépséges kisgyermeknek adott életet. Ő lett a mi Ignácunk a Szent Ignáciusz vértanú tiszteletére. Aztán mire tipegni kezdett a fiacskánk, jött a kistestvér. Született nekünk a Gáborkánk a hírvivő Gábriel arkangyal tiszteletére. S később a Bernát fiam, példaképemnek, az erős hitű Szent Bernátnak tiszteletére. Meg az Ambrus fiam, aki Szent Ambróziusz egyházatya tiszteletére kapta a nevét. Szépen éltünk Erzsikémmel, nevelgettük a kicsinyeket. Közben telt az idő, eltemettük édesapámat, a testvéreim is mind férjhez mentek, megnősültek, kinek-kinek családja lett. Hanem édesanyám csak egyre emlegette a papi hivatást énnekem. Hogy ő engemet annak szánt. Hát, nem tudtam, mit szóljak rá neki. Én akkor már ács voltam, s szerettem is, hogy az vagyok. A tetőről közel az ég, az ember a bőrén érzi a Jóistennek minden hangulatját. Ha süt a nap, ott fenn istenigazából süt. Ha esik az eső vagy szél fúj, az ember alázatosan meglapul a földön, érzi jól, hol a helye. S olyankor meg kell várnunk az alkalmas időt, míg ismét kirendeltetik. Addig állunk.

Sohasem hagyom a fiaimat kockáztatni. Az életet az Isten adta. Nem játék, hanem ajándék az. Minden este hálát adok, és minden vasárnapot megszentelek máig is. Mert nagy dolog ám, hogy itt vagyok ötven éve a szakmában, s nem volt körülöttem baleset. Mondják néha, hogy minek nem dolgozok vasárnap. Hogy a nyár az ácsnak a munkaideje… De nekem így van békében a lelkem. Meg hát vasárnap összejön a család is… Az ember nézi az unokáit, gyönyörködik, és ficánkol a lelke a boldogságtól. Megölelem Erzsikémet, és hálát adok, hogy nekem ilyen szép életem lett.”

X

A fiúk a tetőn serénykednek. Iván bácsi lesi őket. Félszavakból is értik egymást. Olyan összehangoltak a mozdulataik, olyan gyengéd a civódásuk is. Jó a közelükben lenni. A kicsinyeimet úgy kell bekergetni. Nem éhesek, nem álmosak, nem akarnak játszani sem, csak ácsosat. Ott koptatják a nadrágjuk ülepét most is a pincetetőn. Hogy le ne essenek, Iván bácsi a maradék tetőlécdarabokból könnyű kis létrát készített nekik, míg a fiúk nem szólították. Fél szemmel lesi őket, mosolyog a bajusza alatt. Egy-egy kedves szót is szól hozzájuk újra meg újra.

Hanem nekem csak fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

– Hát az ötödik gyereknek mi lett a neve? – kérdezem, merthogy öt férfi dolgozik fenn a tetőn.

– Ó, az ötödik! Hát Mária! Hogy örült az anyja, hogy végre egy leánykát is kaptunk. A hatodik meg Erzsó lányom. Gondoltam, a Boldogságos Szűzanyának az első tisztelője megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Meg hát az anyja is hálás volt érte, hogy az ő nevét viszi tovább a kicsi gyermek – mondja büszkén.

– Papi! Jöhet a… – kiált le az egyik fiú. A szavaikat nem is értem, „ácsul” beszélnek. Iván bácsi fürgén adja fel a barna karú férfinak a kért dolgot, készíti rögtön a következő munkadarabot. A feladott anyag halad kézről kézre szép összehangoltan. Dolgoznak serényen, nincs most idő tovább beszélgetni.

Hanem amikor esteledni kezd, csak megkérdezem a fiúk felől újra:

– Jaj, nincsen nekem több fiam, csak négy, akiket felsoroltam. Van még a két leány, de hát azok is milyen nagyok már! S az unokák, azok csak az igazi öröm! – lelkendezik csillogó szemmel.

– És ez az öt a tetőn? – kérdezem, mert most már végképp nem értem.

– Jaj, hát közülük csak az Ambrus az én fiam. Mármint úgy. A többi meg! – legyint. – Végtére is mind az én gyermekem lett. Még kölyökkorukban csapódtak hozzám tanulónak. Egyik innen, másik onnan. Nem tudom én, miért, de aztán megszerettem őket, maradtak, kitanultak. Mind becsületes, kiváló mesterember lett. Mehetnének önállóan, de azt mondják, együtt maradnak. Én már nem járok fel közéjük, csak itt lenn teszek-veszek. Ha gyengébben vagyok, otthon is maradhatok, nélkülem is boldogulnak. Ha jövök, kikérik a véleményemet, pedig már egyedül is jól döntenének, biztosan tudom.

– Papi! – szólítja valamelyik újra. – Gyere, innod kell, mert le fog tolni a mami, hogy ilyen kevés víz fogyott!

– Papi, te ne pakolj, mindjárt végzünk, ülj le az árnyékba, a mami szereti, ha nem vagy nagyon kimerült – mondja a másik.

A kalapjával legyezgeti a harmadik. A cipőjét oldja ki a negyedik, az ötödik meg már hozza is a kényelmes szandált a lábára. Mind egyformán bizalmasan beszélnek és viselkednek vele.

– Na, és melyik a magáé? Hisz mind papinak szólítja, maga meg mindet fiamnak – mondom neki nevetve.

– Az ott! Ő az Ambrus fiam, aki folytatja a mesterségemet – bólint a fejével az egyik felé. – A papi, lehet, anyám miatt van, anynyit mondogatta azt a papi hivatást, hogy felkapták a szót a gyerekek – pirul el az öreg.

– Ne kérdezze! – nevet rám az egyik barnára sült, poros arcú ács.

– A papi kicsit szégyenlős. Mindenki papinak hívja különben, mert mindenkivel olyan, mint egy jó apa. Nekem is apám helyett ő az apám. Én már nem is ismertem az anyját, sose hallottam erről a papdologról, de neki tényleg a papiság a hivatása.

– Ja! – nevet a másik is. – Ő mindenki papija.

– Aki éjjel is megy, ha valakinek segíteni kell.

– Aki minden zokszó nélkül rendbe teszi a vihar után a cserepet ott is, ahol nem tudják meghálálni, csak köszönömmel.

– Akinél három évig laktam szakmunkás koromban, hogy kitanuljak, mert „úgyis volt egy üres szobájuk” – sorolják egymás szavába vágva.

– Na, menjünk most már hazafele! – dörmögi az öreg. – Erzsikém aggódni fog, hol vagyunk, ezek meg csak lötyögnek itt a semmiről. Fiaim, fiaim! – sóhajt somolyogva, nyitja a kaput az autónak, és közben önkéntelen mozdulattal megsimogatja az arra okvetetlenkedő kisfiam fejét.