Az az ember, aki nem tudja, hogy honnan jött, nehezen tud tájékozódni a jelenben, a „támpillér” – legyen az egyszerre dicsőséges és sötét – hiányában él. A Himnusz szövege éppen ezért ma is aktuális. Szembenéz a múlttal, de a jövőbe vetett bizalmat is megfogalmazza. Mindezt pedig nem az egyes emberhez, nem múló ideológiákhoz, hanem közvetlenül Istenhez fordulva teszi.

Bárcsak megosztott társadalmunk ma is képes lenne életét, cselekedetét, mindennapi elhatározását, önmaga meghatározását ilyen tisztán, felfelé kiáltani! A kultúra ugyanis nemcsak könyvekre, képzőművészeti alkotásokra korlátozódik, hanem kiterjed a hétköznapi életre, viselkedésünkre, beszélgetéseinkre is. Arra, hogyan élünk, miként mozgunk a világban és mit fogadunk be belőle.

Ma, amikor nemcsak a szekularizáció sokszínűségét, hanem a különböző kultúrák bizonytalan egymásra hatásának korát éljük, különösen fontos, hogy a magyar kultúra napjának üzenete ne csupán egy kiemelt napra koncentrálódjon, hanem identitásunk meghatározása is legyen. Ugyanakkor az eltúlzott öntudat is veszélyes, hiszen a természetes túlzott hangsúlyozása gyanús lehet. Éppen ezért jó lenne a magyar kultúra sokszínűségében megtalálnunk, megőriznünk és ápolnunk azokat a maradandó értékeket, amik nemesítenek, közelebb visznek saját magunkhoz.

A magasművészet korszakokat átívelő tartalma éppen erre irányul. Arra, hogy a mindennapi életben úgy tudjunk a művek segítségével tájékozódni, hogy képesek legyünk elődeink és kortársaink meglátásával párbeszédbe kerülni. E párbeszéd egyik legnemesebbikével pedig éppen a Himnusz fohásszerű hitvallásában találkozhatunk, hiszen itt mint egyén és mint társadalom egyszerre fordulunk ahhoz, aki mindannyiunk erős vára.