Néhány napra rá egyik szórványunkból érkezett a hír, hogy kétéves halottunk van. Ő nem került be a hírekbe, a halála nem egyedi eset, sajnos előfordul ilyen ebben az önnön ismereteinek növekedésétől eltelt világban. Kimondhatatlanul felkavart. Nem ismerjük meg az összes ilyet, és jobb is így. De néha kijózanító szembenézni vele, hogy ilyen is van. Naponta sokan halnak meg tüdőgyulladásban vagy még annál is triviálisabb betegségben. Olyasvalamiben is, aminek a gyógymódját már réges-régen ismerjük. Mégis. Látjuk: az ember nem mindenható. Az orvos sem az. Van-e erre nyilvánvalóbb bizonyíték, mint a koronavírus-járvány?

Ezért is rúg gyomorszájon minden olyan nyilatkozat és ígéret, hogy a gének vizsgálatával és manipulálásával minden betegséget ki fog iktatni a tudomány. Ki bizony! Idő múltával nem lesznek közöttünk a mackós mozgású, kedves downosok, a csavaros észjárású, kissé szögletes autisták, az akaraterőtől duzzadó mozgássérültek, az előlünk elrejtett csodákat meghalló vakok. Érzitek ennek a jelentőségét, emberek?

Akik személy szerint ismerünk közülük párat, nem akarjuk nélkülük elképzelni az életet. Nevelnek, gazdagítanak bennünket. Emberibbek, önzetlenebbek lehetünk általuk.

Persze nem általánosíthatok. Nemrégen olvastam egy kutatási anyagot, amely súlyosan látássérült és vak egyetemi hallgatókkal készített interjúk alapján mutatja be, mekkora az elfogadottságuk a mi mai jelenünkben. Megdöbbenve meredek a számra: a megkérdezettek több mint felével űztek ízetlen tréfákat tizenéves társaik. Falnak vezették őket, számukra idegen helyeken otthagyták, programokból kirekesztették. A pedagógusok között is többen hangot adtak annak, hogy problémának tekintik őket, akadályozó tényezőnek, akik hátráltatják a tananyagban való haladást.

Ép értelmű látássérült emberek hallgathatták és élhették végig, hogy nem kívánt személyek. És a legszomorúbb, hogy mindezt talán észre sem vette az, aki elkövette ellenük. Lehet, hogy én is vétettem már hasonlóan embertársam ellen, csak nem tudok róla.

De hogy szavamat ne feledjem, most itt az ígéret. Előbb-utóbb nem lesz tehát kóros eltérés a fejlődésben. Kiiktatjuk. Nem lesznek köztünk eltérő fejlődésűek, értelmileg vagy mozgásszervileg akadályozottak. Lehet, hogy utánuk a szemüveges, hallókészülékes vagy a bármilyen protézisre szoruló emberek következnek. Aztán jöhetnek, mondjuk, a leégésre hajlamosak vagy a lúdtalpasok. És ki tudja, hol lesz a határ? Nehogy már tökéletlen lehessen valaki a mi tökéletes világunkban, amelyet meg fogunk teremteni magunknak! Kinek van ideje a gyengébbre, a segítségre szorulóra manapság?

Csak fejben folytatva a történetet, felmerül a kérdés: mi lesz a később „eltökéletlenedőkkel”? A születéskor sérülőkkel vagy balesetek áldozataival, az időskori kopások miatt gyámoltalanabbakká válókkal? Őket kiiktatjuk, vagy mi? Még leírni is félelmetes, nem szeretném megérni, hogy látnom kelljen ezt a rémséget. Vajon hol fog határt húzni a mindenhatót játszó ember?

Hahó! Emlékeztek? Próbáltuk mi ezt már párszor. Szégyelljük is utólag, botlatókövek és gettómúzeumok, háborús emlékművek harsogják a képünkbe: erre is képes az ember. Felemelt ujjak ezek: húzódj hátrább, menj a helyedre, teremtmény vagy, nincs jogod megítélni a másik értékét! Vannak területek, amelyek nem a tieid.

A jó és a rossz eldöntésében igencsak gyengék vagyunk, és ez nem is a mi dolgunk. Kezünkbe vehetjük a döntést, gondolhatjuk, hogy van hozzá jogunk, de nem tudunk vele bánni. Van valaki hatalmasabb, aki jól tudja és tisztán látja az élet értékét. Mindig félek, amikor őt kihagyjuk a számításból.

Csak egy pillanatig gondolkodjunk még el. Van bárki is, aki felidézve élete legszebb pillanatait, nem egy olyan szituációra emlékszik vissza, amikor szerették, és ő szeretett másokat? Még nem találtam ilyet. És kiket tudunk szeretni? A szerelmem letörött sarkú foga, ritkuló haja, a gyerekem görbe lábujja, kis hittanosom tömzsi ujjai, szüleim arcán a nevetőráncok – ezek a tökéletlenségek mind-mind kedvesek nekem. Vagy csak nézzük általánosságban: az emberi arc szabálytalanságát szépnek találjuk, ellenben a tökéletes szimmetriát riasztónak.

Hát mikor ébredünk már fel az önteltségből? Meddig mehetünk el a jövő determinálásában? Nagyon vigyáznunk kell itt a határ mentén, mert szeretni csak a törékenyeket tudjuk. A többieket maximum csodáljuk vagy irigyeljük, rosszabb esetben gyűlöljük. És nincs félelmetesebb, mint egy szabályos és pontos világ – szeretet nélkül. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2020. augusztus 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.