Ferenc pápa szerdán elítélte a társadalmi nemeket hirdető gender-elméletet – jött le a zengzetes szalagcím, többek között az újságírói és világnézeti elfogulatlanságáról nem éppen híres Magyar Hírlap oldalán, és ismét kezdetét vette a se vége-se hossza „gonosz, elnyomó egyház vs. gonosz, elnyomó liberálisok” huza-vona. Ez így önmagában nyilván sehova nem vezet, de remek alkalmat kínál, hogy tisztázzunk néhány félreértést. Mindenekelőtt azt, hogy a gender-elmélet elutasítása nem következik szükségszerűen abból, hogy az ember történetesen keresztény. A kereszténységnek ugyanis – túl az inkább kulturális, mintsem teológiai örökségéből adódó patriarchális berendezkedésen – nagyon sok mondani valója van (lehetne) a társadalmi nemekről.

Hogy ne menjünk messzire: Jézus beszédében és tetteiben is mindig az emberi méltóság visszaadására törekedett, és egy alapvetően patriarchális berendezkedésű társadalomban nagyon gyakran találkozott megalázott nőkkel.    

Viszont, ha ez így van, miért éppen az egyház az, amelyik ennyire támadja a gender-elméletet?

Az ellenérzés inkább félreértésekből adódik, mintsem mély meggyőződésből, melyek közül az első, hogy a keresztények a gender-elméletet, sőt, önmagában a „gender” kifejezést úgy tartják számon, mint valamit, amiben hinni kell. Ez okozhat némi fejtörést számukra, hiszen a hit mély, belső meggyőződésből fakadó exkluzivitást igényel. Ilyenkor érdemes tisztázni, hogy a gender-elmélet nem egy ideológia, ami ellen küzdeni kell, nehogy megfertőzze a keresztény tanítást.

Az sem ritka, hogy a gender-elméletet (vagy a kedvencem: önmagában a „gendert”) egyházi berkekben egy elfajzott, minden társadalmi problémáért felelős sátán bibliájaként emlegetik. Vannak, akik talán azt gondolják, hogy ezek az elfajzottak Madách-i falanszter módjára szeretnék helyreállítani a világrendet, amelyben nemtelen emberek minden helyzetben ugyanúgy viselkednek.

A gendert (vagyis azt, hogy az embernek van társadalmi neme is, amely összefügg ugyan, de nem egyenlő a biológiai nemével) tagadni azonban teljesen fölösleges. Teológiailag is helytálló gondolat, hogy az ember fizikai adottságaiból nem következik olyasfajta determináció, amely az ő képességeit vagy a szűkebb-tágabb környezetében meghatározott szerepeit kizárólag biológiai alapokon képzelné el. Ez teljesen szemben áll azokkal az alapvető keresztény elvekkel, amelyek a lélek, a belső értékek, az Istentől kapott egyediség elsőbbségét, valamint az örök élet reménységét hangsúlyozzák a véges testi adottságokkal szemben.

Ugyanakkor mindazok, akik életüket az igei kinyilatkoztatás szerint élik, nehezen fogadhatják be, hogy a gender-elmélet nem egy kinyilatkoztatás, hanem egy értelmezési keret, egy olyan terület, ahol egyébként a keresztény férfi-nőképnek, a bibliai és teológiai elgondolásnak is teret lehetne engedni. Olyan platform, amelyik sokkal inkább kérdéseket vet fel, mintsem válaszokat fogalmaz meg.

Ezen a ponton gyorsan hozzá is tehetjük, hogy vitatott katekézisében egyébként Ferenc pápa is kérdésként fogalmazta meg ellenérzését: „Felteszem magamnak a kérdést, hogy például az ún. gender-elmélet nem egy frusztráció és egy rezignáció kifejeződése-e, amely azért szeretné eltörölni a szexuális különbséget, mert nem tudja, hogyan kezelje a vele való szembesülést?”

Habár a kérdés alapja egy komoly félreértés, a felvetést ettől még meg lehetne normálisan vitatni. Hiszen az sem ritka, hogy a családi élet szentségéért, a férfi és nő szeretetkapcsolatáért kiálló egyházat a kereszténységet ekézők tábora élből homofóbnak, korlátoltnak, maradinak, kártékonynak kiáltja ki, mintha családról beszélni valami divatjamúlt, korlátozó nemi szerepek és elnyomó rendszerek továbbadására szolgáló intézmény lenne.

Ferenc pápának abban ugyanis igaza van, hogy a férfi-női, de úgy általában az emberi kapcsolatok válságban vannak. Abban is, hogy a család nagyon fontos, hiszen nincs annál nagyobb földi jó, minthogy az ember a saját szüleivel, szerető és elfogadó közegben nő fel, ahol a felek kölcsönösen tisztelik egymást, ahol biztonságban érzi magát (mert például az anyja is biztonságban érzi magát), és ahol önálló, egyedi, másokért is felelősséget vállaló lénnyé cseperedhet. De a család nem a betonba öntött szerepek intézménye, ahol – igazából ma már ki tudja, honnan jövő – viselkedési mintázatok írják elő a hétköznapi élet rutinját és a boldogság kulcsát. Szerepválság van, és sokaknak jelent biztonságot, ha az ebből adódó frusztrációikat rákenhetik valakire, például egy elfajzott, csúnya világra, és belekapaszkodhatnak olyan válaszokba, amelyeket készen kaptak valahonnan, és amelyeket anélkül mantráznak, hogy tisztában lennének valódi jelentésükkel.      

Ferenc pápának felvetett kérdésére válaszként megfogalmazható, hogy nem, a gender-elmélet alapvetően nem a különbségek eltörlésére irányul, és nem a frusztrációk levezetésére kínál megoldást. Azt próbálja felfejteni, mik azok a helyzetek, amelyekben valaki pusztán biológiai meghatározottsága miatt hátrányt szenved vagy előnyökhöz jut. Vagy, hogy bizonyos helyzetekben biológiai neméből kifolyólag tulajdonítunk-e neki egy sor társadalmi-kulturális viselkedési mintázatot. És ha már a különbségek eltörlése ellen emelünk szót, mennyire lehet kártékony a patriarchális családmodell, amely szigorú viselkedési mintázatok mentén csak ugyanolyan feleségekben, ugyanolyan férjekben és ugyanolyan gyerekekben képes gondolkodni. Mindkét elképzelés (a férfiak és nők közötti különbség tagadása, valamint az uniformizáló férfi és nőkép) rossz irány, és mindkettő szükségszerűen szemben áll a keresztény emberképpel (amelynek alapja minden ember Istentől kapott egyedisége, és az ebből következő, másik ember iránti tisztelet). 

Ferenc pápa ugyanitt viszont azt is mondja: „kétségtelen, hogy sokkal többet kell tennünk a nők érdekében, ha a férfi és a nő közötti kölcsönösséget szeretnénk megerősíteni. Nem csupán arra van szükség, hogy jobban meghallgassuk a nőket, hanem arra is, hogy szavuknak valódi súlya, elismert tekintélye legyen mind a társadalomban, mind az egyházban. Jézusnak a nőkhöz való evangéliumi hozzáállása – a miénknél kedvezőtlenebb körülmények között, amikor a nő ténylegesen másodrendű volt – erős fénnyel világít meg egy olyan utat, amely messzire visz, és amelyen alig tettünk meg eddig pár lépést. Még nem értettük meg egész mélységében, milyen dolgokat adhat nekünk és az egész társadalomnak a női géniusz.”

Mindez nem idegen a kereszténységtől. Sőt, a kereszténységnek valójában ezekre a kérdésekre, krisztusi alapon jóval a gender-elmélet megjelenése előtt és attól függetlenül megvolt (meg lehetne) a maga teljesen egyenlőségpárti, felemelő válasza.

A gender-elmélet és a feminizmus önmagában nem egyházellenes, ahogyan az egyház sem önmagában gender-elmélet és feminizmus-ellenes: ezek a szembenállások sokkal inkább félreértésekből, egyéni félelmekből, féligazságokból táplálkoznak, mintsem komoly biblikus mélységekből. Teológiailag ugyanis semmi kivetnivaló nem lehet abban, hogy bizonyos fogalmi keretekben lehetőség van fennálló társadalmi rendszerek, elnyomó hatalmi struktúrák, a férfiak és nők, szegények és gazdagok közötti viszonyok biblikus felülvizsgálatára.

Mindaddig tehát, amíg fogalmi keretként tekintünk a gender-elméletre, amelyben kérdések vetődhetnek fel, és amelyben a keresztények családról való gondolkodása is helyet kaphat, egyáltalán nem kellene tartani tőle, épp ellenkezőleg. Ehhez azonban mindkét oldalon érdemes lenne levetkőzni a szabad mozgást akadályozó, súlyos előítéleteket, és meghallani azt, amit a másik fél valójában állít. Hiszen tulajdonképpen (lényegileg) mindkettő azért küzd (azért kellene küzdenie), hogy mindenfajta nyomásgyakorlás nélkül tudjon az ember méltón, felemelt fejjel nőként vagy férfiként létezni, és hogy megtisztítsuk az erről való gondolkodást a méltatlan hatalmi játszmáktól és elnyomó beidegződésektől.     

A szerző újságíró, evangélikus teológus hallgató.