Most itt állok egy ötfős kórussal, tessék! A többiek munkába álltak, babát dédelgetnek, még levegőt venni is alig marad idejük, nemhogy énekpróbára járni. Akik meg férjhez mentek, megnősültek, azok jó messze elkerültek tőlünk. Ez azért kicsit túlzás volt. Mondhatni: kitolás.

Az utolsó esküvő a hét végén lesz. Szabadtéren ráadásul. Vagyis remélem, hogy nem. Majd imádkozom egy jó kis felhőszakadásért arra a fél órára. Senki sem várhatja el egy szegény kis ötfős kórustól, hogy ötszólamú áldást énekeljen ennyi ember előtt – túlharsogva a madárcsicsergést!

Nem volt felhőszakadás. Jellemző! Kellemes, hűs szellő fújdogált, és a nap sugarai kedvesen simogatták a mi kedves volt kórustagunk boldog arcát. A vőlegény is mosolygós volt. Egyedül az én morgósságom jelentett egy kis felhőt, de persze hiába. A helyszín maradt az árnyas kert.

„Jól van, Uram Isten, ennek most te leszel az oka. Egy hangot nem fognak hallani belőle, ha énekelni kezdünk. Persze jobb is, mert alig merem elképzelni, mi lesz, ha valaki izgalmában mellélő egy hangot. Látod, mondtam én előre, de te mindig tele vagy önálló ötletekkel. Hát tudod te, hogy hány éves tapasztalat van a hátam mögött? Már akkor is halásztam, amikor te még…” Hoppá! Mi következünk.

És felcsendült az ének. A kert mintha koncertteremmé vált volna, olyan gyönyörűen telt meg a hangokkal, hogy körülnéztem, nem áll-e mögöttünk egy másik kórus. (Lehet, hogy állt…) A szólamok mind a helyükön voltak, a harmónia pedig sokkal, de sokkal szebb, mint valaha is el tudtam képzelni. A násznép és „a mi lányunk” ott a virágkapu alatt gyönyörködve szívta magába a szépségnek ezt az ajándékát. Én is csak ámultam. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy semmi közöm az egészhez. Csak szemtanú vagyok, aki részese egy csodának. Pontosan ennyi szerepem maradt. A végére már nem is nagyon vezettem a kórust, inkább csak „ráfeküdtem a szelekre”, mint a madár repüléskor, és élveztem, hogy ott lehetek.

Este a legkisebb lányom, aki nagyon őszinte gyerek, így imádkozott:

– Legyen meg az én akaratom.

– Hé, az nem úgy van! A te akaratod, vagyis az Úré – javítottam ki vehemensen.

– Tényleg? – nézett rám csodálkozva.

– Azt hittem, csak félrehallottam…

Mikor már aludtak mind, sokat gondolkodtam az imádságaimon. Azt hiszem, nem is a lányomra kellett most rászólnom igazából, hanem valaki másra…

X

A másik gondom az új gyülekezeti tagokkal volt. Persze imádkozunk megtérésekért, azért, hogy elérjen az örömhír sokakat. Mondjuk, Irénke nénit, aki olyan csodásan bánik a gyerekekkel, meg Pali bácsit, aki ezermester, és ráadásul annyira jópofa ember. Na de azért mindennek van határa!

A fene nem kérte, hogy a mindig nyűgös Anasztázia néni a nyakunkba szakadjon. Vagy ez az új izé, hölgy, akinek a nevét sem tudom. Komolyan, annyira gáz, látszik rajta, hogy nincs rendben. Régebben különben is leszólta a gyerekeimet, és az ilyet nem felejtem el. Szóval, reméltem, hogy csak véletlenül tért be istentisztelet idején a templomba. Mondjuk, bántotta a hőség, vagy elfáradt a boltból hazafelé menet, vagy mit tudom én. De nem akar ide járni.

Na, erre a nyakunkon maradt. A kórustagok meg odaültették maguk mellé. Nekem szerencsére fix helyem van az orgonánál. Oda nem kell senkit befogadni. De ezen gondolkodtam egész igehirdetés alatt, így egyetlen szóra sem emlékszem. Pedig lehet, hogy jó volt, mert kifelé menet ez az izé, hölgy megköszönte a férjemnek – ő a lelkész – a fontos gondolatokat. Aztán sokáig rázta a kezét meghatottan szipogva.

Utoljára én szoktam kimenni a templomból.

– Mik voltak a fontos gondolatok? – kérdeztem a férjemet.

– Lehet, hogy kicsit elbambultam.

– Hát… – vakarta meg a fejét –, az az igazság, hogy kinn felejtettem a prédikációt az irodában, úgyhogy eléggé öszszevissza makoghattam ma. Szóval, lehet, hogy ő egy másik prédikáción indult meg ennyire.

Azóta eltelt egy kis idő. Mára ő az egyik leghűségesebb és legodaadóbb gyülekezeti tagunk. Kórusba is jár a barátnőjével együtt. Így már nyolcan vagyunk. Nem számoltam el. Igen, jól sejtik: Anasztázia néni is csatlakozott.

Isten néha kicsit furcsa dolgokat csinál… Most is biztosan van egy jó terve. Például engem formál.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2018. augusztus 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.