Tavaly augusztus óta dolgozik a Selmeczi házaspár a két Duna-parti település evangélikus gyülekezeteiben. Két hely, két lelkész – így erősítik egymást. Dunaegyháza lelkészével, Selmecziné Füzék Dianával beszélgettünk két hittanóra között, a helyi általános iskolában.

– Milyen elképzelésekkel foglaltátok el új munkahelyeiteket? 

– A helyi elvárások, egyházközségek előzetes ismerete nélkül nehéz volt bármit is előre eltervezni. Azt tudtuk, hogy vannak dolgok, amik jól működtek, beváltak az előző szolgálati helyünkön. Ezek közül terveztünk néhányat továbbvinni az új helyünkön is. Feltéve persze, hogy „vevő” lesz rá a gyülekezet. Van, amit sikerült átültetnünk. Ilyenek voltak eddig a családi nap, a filmvetítés, az ökumenikus „szószékcsere” alkalmak megszervezése.

– Megérkezvén, milyen kihívásokkal szembesültetek? 

– Az egyik újításunk a hivatali idő bevezetése, ami abból a szempontból kihívás volt, hogy miként fogadják majd a helyiek. A megszabott hivatali időben bárki számára elérhetőek vagyunk, én Dunaegyházán, férjem, Selmeczi Géza pedig Apostagon. Ugyanakkor egy egyszerű vasárnapi istentisztelet megtartása is lehet kihívás. A rendszeres templomba járók megszoktak egy állandó rendet, például vannak énekek, amiket szívesen énekelnek, másokat egyáltalán nem. Ezekben kell megtalálni a kompromisszumokat.

– Egy év elég volt összecsiszolódni? 

– Ahhoz, hogy egy gyülekezet és a lelkésze között teljes legyen az összhang harminc év talán már elég. Egy év legfeljebb jó próba. Azt gondolom, hogy igyekeztünk alkalmazkodni az elvárásokhoz, olyan eseményeket szervezni, melyeknek utólag csupa jó visszhangja volt. Például a több generációs családi napnak, amit idén másodszor tartottuk meg, közös főzéssel, kézműveskedéssel, Ki mit tud?-vetélkedővel, régi énekek éneklésével.

– Hogy érzed magad a nyugalmas, ráérős vidéken? 

– A családom dunaszerdahelyi, ott telt a gyerekkorom, tömbházban nőttem fel. Ennek dacára szeretek vidéken élni. Kedvelem a házi tej ízét, otthon a férjemmel felváltva dagasztjuk, sütjük a család kenyerét.

– Négy gyermeket neveltek. Kér tőletek tanácsot a többi szülő? 

– Ha megkérdeznek, szívesen elmondom, hogy nálunk hogy működik ez vagy az. Például ki mennyit tévézik, internetezik, mit olvasnak a gyerekek stb. Családlátogatások alkalmával ez gyakran előfordul. A direkt tanácsadásra nem vállalkozom, legfeljebb megjegyzem magamnak, ha valami olyat látok, amit mi másként csinálunk.

– A gyerekek megszokták az új otthont, iskolát?

– Igen. Apostagon élünk, a szolgálati lakásunkkal szemben van az iskola. Én járok át Dunaegyházára dolgozni, de gyakran elkísérnek, részt vesznek az iskolai eseményeken, gyerekbiblia órákon. Már vannak barátiak, kialakultak a saját kis közösségeik.

– Végleg eldőlt, hogy Apostagon marad a család?

– Igen, miután Dunaegyházán sikerült bérbe adni az egyházi ingatlan egy részét. A kántor lakik benne, ami hálás állapot. Egyrészt gondját viseli a templom környezetének, másrészt neki nem nyűg fogadni a híveket, felelősen viszi a vállalt szolgálatot.

– Beszélsz szlovákul, hasznát veszed?

– Hogyne. Egyrészt jó néven veszik a szlovák nemzetiségű és anyanyelvű idősebb emberek, másrészt a két tannyelvű iskolában sem hátrány. A gyerekek tanulnak szlovákul, és gyakran kérdezem őket szlovákul vagy válaszolok feltett kérdéseikre. A felsősök már érzik a két nyelv másságát, felismerik a két kultúrkör sajátosságait, értékeit. Felvidéki születésű vagyok, Pozsonyban kezdtem a teológiát. A szlovák népi hagyományokkal kapcsolatos ismereteimnek a dunaegyházi iskolában évente megtartott helytörténet, helyismereti vetélkedőn veszem hasznát. Van, amiben én segítek a gyerekeknek, másban ők tanítanak engem.

– Tervek a közeljövőre?

– Pályázunk a dunaegyházi templom felújítására. Nemrég jelent meg a kiírás a műemlékvédelmi templomok felújítására, amiben mi is szeretnénk részt venni. Templomunk 1774-ben épült barokk stílusban, tornya 1820-ban. Valóban műemlék, érdemes áldozni rá. Apostagon tavaly újult meg a templom, fel is szentelték.