- Nálunk az év legszebb ünnepe a karácsony, édesapám erre mindig nagy hangsúlyt fektetett. Teherautó sofőr volt, édesanyám pedig egy pékségben dolgozott. Édesanyám és édesapám is nagyon szerette a munkáját. Hárman vagyunk testvérek, az idősebbik öcsém kamionsofőr, vélhetően apu „örökségéből”, a fiatalabb öcsém pedig szakács. Viharos a kapcsolatunk, persze pozitív töltéssel. Kisgyerekként, ha piszkáltak a tesók, bizony én sem hagytam magam, gyakran kellett a virágokat átültetni és az eltört kerámiafigurákat megragasztani. Amióta felnőttünk, a ragaszkodás még jobban kiteljesedett, a legjobb barátok lettünk. Örömünnep minden együtt töltött idő, ami sajnos ritkán adatik meg, mert mindketten külföldön élnek. A szüleink szeretetének köszönhetően mindhárman – úgy érzem – gerinces emberek lettünk. Ez meglátszik az értékrendünkön, amit az ember akarva-akaratlan továbbad a gyermekeknek.

- Milyen volt nálatok a karácsony?

- Ez azért izgalmas, mert az én családom nem gyakorolja a keresztény hagyományokat. Az édesanyám családja római katolikus, a nagymamával még emlékszem, hogy elmentünk a misére és a házi bibliakörbe, de nem mondhatnám, hogy ez nagyon belém ivódott volna. Az apai felmenőim pedig reformátusok, ám nem járnak gyülekezetbe. Nálunk az ünnep keresztény vonala teljesen hiányzott. Ennek ellenére gyönyörű szép karácsonyaink voltak. Nem mondhatom, hogy üres lett volna az ünnepünk. Csak mióta keresztény vagyok, tudom, hogy ez lehet több is. Közösen díszítettük a fát, édesanyám főzött, sütött. Emlékszem, hogy haragudtunk, hogy a szaloncukrot nekünk kellett egyesével felakasztgatni a fára! Később ezt a feladatot magamra vállaltam. Pisti, az idősebbik öcsém a fa befaragásában segédkezett, Attila pedig a konyhában segített anyunak. A tyúkhúsleves csigatésztával szinte kötelező volt, hozzá rizibizi, sült krumpli és sültek, rántottak. Töltött káposzta is került az asztalra mindig. És a lekváros kelt tészták, meg a zserbó! Alig bírtunk enni, mert vártuk a csengőt, ami megadta az engedélyt az ajándékok felbontására. Apunak szívügye volt, hogy az ünnep színeiben, ízeiben, hangvilágában gazdag legyen. A tökéletességre törekedett, néha túlságosan is, olyankor érezhető volt a feszültség.

- Keresztény emberként mivel lett több számodra a karácsony?

- A legnagyobb változást az hozta, hogy nem érzem fontosnak, hogy tökéletesnek kell lennie a körítésnek ahhoz, hogy hangulatában, lelkiekben is tökéletes legyen. A tökéletlenség felszabadító bizonyos szempontból. Ahhoz, hogy úgy érezzük, ez egy gyönyörű karácsony, nem kell mindennek a helyén lenni, mindent előre megtervezni, mint ahogyan a filmekben van. Csak a lényeg legyen a helyén. Nagyon sok családban azért is vannak feszültségek, mert a régi sérelmek, esetleg vágyak ilyenkor törnek felszínre. Egyszerű a magyarázat: mindenki a boldogságra, békességre, szeretetre vágyik ilyenkor. Óhatatlanul megérzi az ember, hogy rendezni kell az emberi kapcsolatait az elhanyagolt rokonokkal, a kollégákkal, a régi iskolatársakkal, szomszédokkal. A karácsony személyközpontú, melynek a legfőbb személye az Isten, aki egy különleges csoda folytán úgy döntött, hogy úgy mutatja meg azt, hogy milyen fontosak vagyunk a számára, hogy földre költözik emberi formában és 33 évig élni fogja az egyszerű palesztin ember életét. Megmutatja, hogy mit is jelent szeretni, figyelni a másikra, megadni azt, amire a másiknak valóban szüksége van. És végül megteszi azt, amiért elindult: meghal azért, hogy mi élhessünk. 

- Advent heteiben milyen útravalóval szolgálsz olvasóinknak?

- Ez az időszak a lecsendesedésről szól. A Bibliában a zsoltáros így ír: Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. (Zsolt 62,6) ,ami annyit jelent, hogy az ünnep idején, ha rendezem az életem Isten előtt, akkor életerővel, reménységgel, új alappal kezdek neki az új időszaknak és ki ne vágyna erre? Mindez megtörténhet, ha többet olvasunk Bibliát, több időt szánunk az Istennel való beszélgetésre, azaz az imádságra. Ehhez hozzá tartozik, hogy bűnbánatot tartunk. Fontos, hogy megvizsgáljuk az életünket, hogy állnak az emberi kapcsolataink, az értékrendünk és legfőképpen hogyan is áll az Istennel való kapcsolatunk. Karácsony ünnepe pedig a közösségben, gyülekezetben teljesedjen ki. Akkor is, ha még nem sült meg a harmadik féle kalács, vagy nincs kivasalva minden ruha. Üljünk le a gyermekekkel egy-két karácsonyi dalt megtanulni, készítsünk saját kezűleg ajándékokat, amiket közösen bontunk ki, kérdezzük meg őket, mit hallottak a hittanórán a karácsonyról, vagy ha nem járnak, akkor mit tudnak az ünnepről. Nyissuk ki a szívünket egymás felé! Isten nem azt kéri, hogy egy mázas szeretetnap legyen a karácsony. Egyébként is a szeretet nem olyan érzés, mely előjön a csillagszóróval, és ha eloltjuk, akkor vége. A szeretet sokszor nehéz is lehet. A szeretet egy kreatív dolog, ami megtalálja az utat a másik emberhez, önmagunkhoz, a közösséghez és tettekben nyilvánul meg. Az öt szeretetnyelv című könyvben olvastam, hogy mindenkinek van egy domináns szeretetnyelve. Karácsonykor az a lényeg, hogy megtaláljuk a másikhoz vezető szeretetnyelvet. Ha valakinek az elismerő szavak jelentik a boldogságot, akkor annak tudjam elmondani, hogy mennyire értékelem, hogy az életemben van. Akinek az ajándékozás a szeretet jelképe, akkor annak a 12. kis dobozt is belerakom a csomagjába, hogy legyen mit bontogatnia. Ha pedig a szolgálat, akkor egy átvállalt mosogatás, takarítás is lehet ajándék. Van, akinek egy szeretetteljes érintéstől, simogatástól telik meg a szíve… és karácsonykor Jézus születése napján azért adhatunk hálát, hogy Jézus beszéli minden ember szeretetnyelvét: a miénket is. Merjünk áldozatot hozni a másik boldogságáért! Próbáljuk leredukálni a feladatokat, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni Istennel és a szeretteinkkel! Tanítsuk meg a gyermekeinket is pihenni és elcsendesedni. Aki ezt megtanulja, nem fogja engedni, hogy bedarálja a mindennapok rohanása. Mindig tudni fogja, mi az igazán fontos számára és egészséges ember marad testileg, lelkileg. Sokan törekszenek az egyre nagyobb gazdagságra, a külsőségekben idilli, tökéletes életre, és talán csak egy betegség, egy baleset állítja meg őket, s készteti átértékelni az életüket. Van egy nagyon jó történetem. Valahol az őserdőben egy bennszülött vezeti a kutató csoportot. Mennek, mennek kora reggeltől késő estig. Egyszer csak a bennszülött leül, nem hajlandó tovább menni, hiába kérlelik. Végül mérgesen faggatják, miért nem folytatja az útját? Mire jön a válasz: nekem most meg kell várnom, hogy utolérjen a lelkem…. Az ember ugyanis a lábaival, a tetteivel nagyon előre tud rohanni, és közben a lelkét valahol hátul hagyja. Pedig az a legfontosabb!