2. FEJEZET

2.1. Pál nem kér engedélyt emberektől az igehirdetésre

Gal 2,1–2: „Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdettem, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy az eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.”

Az előzőekben Pál kellőképpen bebizonyította, hogy tanítói hivatala, apostolsága nem emberektől származik, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapszik. Most pedig azt bizonyítja be, hogy éppen e kinyilatkoztatásnak bizonyosságára és szilárdságára való tekintettel nem veszi figyelembe a felette bíráskodók ítéletét, még az apostolokét sem. Ezért bátor fellépésével senki elől nem tér ki.

2.1.1. Pál rendíthetetlenül utazik Jeruzsálembe

Először: Pál így szól: tizennégy éve. Ha ehhez hozzászámítunk még három évet, amelyet korábban (Gal 1,18) említett, azt kapjuk, hogy már tizenhét vagy tizennyolc éve prédikál, anélkül, hogy szándékában állt volna erről valakivel is beszélni. Lehetetlen, hogy mindazt, amit sok éven át, sok helyen, sok népnek prédikált, visszavonhatná. És erre a következtetésre nem önmaga miatt jutott, mintha félne (ahogyan Jeromos gondolja), hogy tizenhét évig tévesen prédikált. Sokkal inkább másokat akart meggyőzni, hogy nem hiábavalóan fáradozott, mivel működését a többi apostol is elismerte. Ha neki ugyanis kétségei lettek volna, hogy igazságot vagy hazugságot tanít-e, úgy hallatlanul nagy vakmerőség és gazság lett volna ahhoz ragaszkodnia, hogy ezt a tisztázó megbeszélést elhalassza, és e bizonytalan tanítása miatt őt olyan sok ember bolondnak tartsa.

Másodszor: nem került volna sor fölmenetelére, ha mindaz nem isteni kinyilatkoztatásból, az ő rendelése szerint történt volna. A többiek vele szembeni elszánt fellépése neki nem volt elég indok. Ilyen nagyon távol állt tőle, hogy tapasztalva a tanításába vetett bizalom hiányát mégis részt vegyen a megbeszélésen; Pál tehát nem tartotta szükségesnek, hogy ezen ok miatt maradjon távol tőlük.

Harmadszor: nyílegyenesen ment fel Jeruzsálembe, ahol a zsinagóga és az egyház vezetői tartózkodtak. Kész volt mindegyikükkel asztalhoz ülni (megbeszélést folytatni). Nem félt a rengeteg zsidótól, sem azok minden elképzelést meghaladó nagy törvénybuzgalmától.

Negyedszer: nem egyedül ment fel, hanem Barabással és Titusszal. Ők voltak nemzeti hovatartozásuknak köszönhetően az alkalmas tanúk. Ezzel cáfolta meg azok véleményét, akik szerint fölmenetele nem más, mint jelenlétük helyettesítése. Mert ha ő netalántán túlságosan a zsidók érdekében vetné be magát, a pogány Titusz szólna neki; ha pedig fordítva, a pogányok védelmében emelné föl túlzottan a szavát, akkor a zsidó Barnabás figyelmeztetné. Ezen okból vette maga mellé ezt a két férfit, mindegyiket tanúként. (Ilyen bizakodó volt!) Végül is mindkettőjük jelenlétével azt akarta a nyilvánosság előtt megmutatni, hogy szabadságában áll a pogány Titusszal és a zsidó Barnabással együtt megjelenni. E kettővel akarta az evangélium szabadságát is megmutatni: szabad abban, hogy körülmetéljen, szabad abban, hogy a körülmetélést ne tartsa szükségesnek. Ugyanígy kell az összes többit is kezelni.

2.1.2. Harcol „fáradozása” elismertségéért

…Gondolkodjunk héberül, mert jobb, mint a Szentírás szófordulata! A fáradozás ugyanis azt a hivatalt jelenti, ahol tanítanak, illetve az Isten igéjét hirdetik. Ez a kifejezés a követektől származik, akiket elküldenek és igyekeznek valahova. Már korábban is idéztem a próféta szövegét: „nem küldtem e prófétákat, mégis igyekeztek” (Jer 23,21). És Zsolt 117,15 is ide tartozik: „beszéde gyorsan terjed”. Sok hasonló igehely van a Szentírásban. Ezzel teszi szemléletessé, hogy Isten hírnökeinek készséges és hű követeknek kell lenniük, olyanoknak, akik inkább futnak, mint mennek. Mert így hangzik Ézs 52,7 (Róm 10,15) szerint is: „mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába” stb. Ezékiel pedig úgy írja le az állatait (1,5kk), hogy lábuk van és futnak. Ugyanez szól Ef 6,15-ben is: a felsaruzott láb, amely az evangéliumot hirdeti. Ahol a Szentírásban a láb szolgálatáról, futásról, küldésről és hasonlóakról van szó, azon Isten igéjének szent hivatalát kell érteni…

2.2. Pál megvédi az evangélium szabadságát

Gal 2,3–5: „Még a velem lévő Tituszt, aki görög volt, őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetéltesse magát, a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon.”

2.2.1. A törvény nem feltétele az üdvösségnek

…Ha pedig maga Titusz, aki velem volt, nem kényszeríthetett arra, hogy körülmetéljem, az nem a törvény és a törvény cselekedete elleni gyűlölet és megvetés miatt történt, hanem az áltestvérek miatt, akik a szabadságot szolgasággá akarták tenni…

Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk… Ez a mondat pedig ezt jelenteni: „Lásd, ilyen erőteljesen szállunk síkra az evangélium szabadságáért! Még annyit sem tudtak elérni, hogy akárcsak átmenetileg is, ebben az egy esetben engedjünk nekik – mintha mi (régi szokásunk szerint) vissza akarnánk térni újra ahhoz, amit a törvény iránti buzgalomnak engedelmes akarat cselekszik.” Ezért, tekintettel az időre, helyre és személyre, annyit engedtünk, amennyit az evangélium szabadsága engedélyez. Ez csak ott és abban az esetben történhet meg, ahol az isteni igazságosságot és az evangélium szabadságát semmi nem fenyegeti. Ahol ennek a veszélye fennáll, nem szabad sem az időkre, sem a helyekre, sem a személyekre tekintettel lenni.

E vitatott kérdés lényege nem arról szól, hogy szabad-e a törvény cselekedeteit gyakorolni (teljesen mindegy, melyeket), hanem arról, hogy kényszerből vagy szabadon engedünk-e neki. Mert a törvény cselekedete, de maga a törvény sem abban az értelemben „öletett meg” és ért „véget” Krisztus által (Róm 7,4 és Róm 10,4) hogy többé már nem kell cselekedni, ahogyan Jeromos Órigenész véleményéhez kötötte magát. Inkább csak úgy öletett meg és lett vége neki, hogy mostantól a hitben való üdvösség megragadásához elég a Krisztus, és ezért nincs már szükség rá. Mert „a törvény végcélja” (Róm 10,4) maga Krisztus, és a törvény az ő eljövetelének rendeltett alá. És miután Krisztus eljött, a törvény cselekedeteit olyan összefüggésbe helyezte, hogy azok tetszés szerint megtehetők és elhagyhatók, ki hogyan akarja; mivel többé már nem rendelkezik kényszerítő erővel. Erről szól a továbbiakban Pál gyönyörű hasonlata (Gal 4,1kk) a kiskorú örökségéről mint példa. Mivel a többi apostol, akik a hívőkké lett zsidókkal közösségben éltek, megtartották a törvényt, Pál és Barnabás azonban annak bizonyságát adták, hogy ők némelykor megtartották, némelykor pedig nem. Ezzel azt szerették volna bizonyítani, hogy a törvény cselekedetei teljesen átmeneti jellegűek a jó és a rossz között, amelynek lényegét az elkövetés módja határozza meg. Így hangzik 1Kor 9,20 szerint: „a zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket.” Hogyan ábrázolhatná ennél világosabban Pál az evangélium szabadságát? Ezt mondja: „Elmentem a zsidókhoz, hogy Krisztust hirdessem nekik. Hogy őt hallgassák, szükséges volt tartózkodnom attól, hogy ezt a szabadságot szokásukká tegyem, és valamennyi cselekedetüket kárhoztassam. Én tehát mindaddig azt tettem, amit ők cselekedtek, amíg sikerült őket arra megtanítanom, hogy e cselekedetek nem szükségesek, teljesen elégséges a Krisztusba vetett hit. Hasonlóan mentem a pogányok közé, de köztük nem azokat a dolgokat cselekedtem, amit a zsidók között, hanem úgy ettem és ittam közöttük, ahogyan ők is, amíg a Krisztust taníthattam. Hogyan értékelték volna a fellépésemet, ha rögtön megszóltam volna őket e semleges dologban?” Egyébként ha megengedett, sőt hasznos a testvérekért és az embertársakért fájdalmat, szenvedést, halált és nyomorúságot hordozni, mennyivel inkább megengedett, hogy a törvény cselekedeteit mindenféle módon megtegyem, ha azt a testvéri szeretet megköveteli! Megteheted e cselekedeteket, csak ne a törvény előírásainak kényszerítéséből. Hiszen „sanyargatójának vesszejét összetöröd, mert egy gyermek születik nékünk” (Ézs 9,3.5). Ezért te szeretetből azt sugalmazd nekik, hogy szívesen és boldogan szolgálsz nekik a törvénnyel is. Ha tehát a testvéred miatti körültekintő szükség azt kívánja, akkor metéltesd körül magadat, mert így azt nemcsak minden veszély nélkül megteheted, hanem ráadásul ezzel még nagy szolgálatot is teszel neki. Mert így a tettet már nem a törvény kényszeréből cselekszed.

2.2.2. Minden törvénykényszer megvetendő

Az apostol itt is óvatosan fogalmaz. Nem azt mondja, hogy „nem akarta, nem engedte meg”, hanem ezt: őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetéltesse magát. Ha körülmetéltette volna magát, nem cselekedett volna törvénytelenül. Most azonban bárkit is körülmetélésre kényszeríteni, mintha a megigazulásban bárkinek is szüksége volna még rá azok közül, akiket Krisztus kegyelme tett igazzá, nagy gaztett és a Krisztus megigazító kegyelmének komoly lebecsülése volna. Ezért amióta Krisztus megjelent, a törvény cselekedetei azon a lépcsőfokon állnak, ahol a gazdagság, dicsőség, hatalom, polgári igazságosság és más egyéb ideiglenes jók. Ha ezekkel rendelkezel, ettől még nem leszel jobb Isten előtt, és amennyiben ezek hiányoznak, nem leszel elvetendőbb. Ámde a legelvetendőbbként állsz majd előtte, ha azt hangoztatod, hogy mindezek szükségesek Isten jóakaratának elnyeréséhez.

Az apostol azon kifejezéseit kell szem előtt tartani, amelyek a megértés szempontjából legfontosabbak: kényszerítette, mondja, majd: szabadságunkat, szolgák és engedni. E kifejezésekből elég világosan kitűnik, hogy éppen az ő soraikban tartózkodnak azok, akik korábban is figyelték őket, amikor szokássá tették a nekik adott engedményeket és szabadságot: némelykor megtartva a törvényt, némelykor az ellenkezőjét téve – de mindezt annak figyelembevételével, hogy a lelkeket megnyerjék és az evangéliumot hirdessék! És most ezekre azért mutatnak rá és vádolják őket: nem tartják be a törvényt, a pogányokat nem metélik körül, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy nyomást gyakorolva szeretnék őket a törvényre kényszeríteni. Erre gondol, amikor itt „szolgává tételről” és „engedésről” beszél. Az a „szabadság”, amelyről dicsekedve mondja, amit „Krisztus Jézusban kaptunk”, abból áll, hogy egyetlenegy külső törvényhez, rendelkezéshez, cselekedethez sem vagyunk kötve. Sokkal inkább mentesek vagyunk mindezektől: minden embertől, minden kortól, minden körülménytől, minden szokástól, minden emberi hagyománytól, kivéve azt az egyet, amelyik a testvéri szeretet és a testvérek közötti békesség törvényét hirdeti! Ahogyan Pál apostol Róm 13,8 és Róm 8,10 szerint mondja: „Senkinek sem tartoztok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.” És: „a szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.”

2.2.3. Az igaz keresztyén mindenek szabad ura

Az igaz keresztyén, ahogyan az apostol ezúttal (Gal 3,28) megállapítja, nem szabad és nem szolga; nem zsidó és nem pogány; nem férfi, nem is nő. Továbbá nem főpap, nem kezdő teológus, nem lelki, nem világi, nem imádkozó, nem felolvasó, semmit nem tesz és semmit nem hagy el, hanem mindezekkel szemben teljes szabadságban él. Azt teszi, ami a keze ügyébe kerül, és engedi, amit a kezéből kikerül. Ahogyan Sámuel Saulnak mondta (1Sám 10,6–7): „Tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz az Isten.” Ha azonban valaki megnősül, egy másik kolostorba vonul, egy harmadik megint valami másra kötelezi el magát, nem azért teszi, mert a törvény előírja, hanem saját elhatározása alapján „engedi meg” magának és lesz annak a „szolgája”. Ha mindezt szeretetből cselekszi, akkor nagyon jól teszi. Ahol azonban mindez kényszerből történik, vagy a félelem hatására, akkor semmiképpen nem keresztyéni, hanem pusztán csak emberi cselekedet…

Végül: az evangélium igazságát ezen a helyen nyilvánvalóan nem a tartalmára kell vonatkoztatnunk, hanem az evangélium helyes használatára! Mert az evangélium mindenkor igaz, ámde a használatában a képmutatás által nemritkán teljesen a visszájára fordul. Az „evangélium igazsága” tudja: „minden szabad” (1Kor 10,23) és „minden tiszta a tisztának” (Tit 1,15), mert a törvénynek egyetlen cselekedete sem szükséges az üdvösséghez és a megigazuláshoz. Mert a törvény halott, és a továbbiakban semmi kényszerítő ereje nincsen. Ennek ellenére – a szeretetnek engedve – szabad a törvény cselekedeteit gyakorolni, de nem úgy, mint „törvénycselekedetet”, azaz nem kényszerűségből.

2.3. Pál nem hajol meg az apostolok tekintélye előtt

Gal 2,6a: „Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak – hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét…”

Itt valami kimaradt. „Azok pedig, akik a múltban tekintélyesnek számítottak”, kiegészítendő: ti. „azoktól semmit nem kaptam”. Mert ezt mondja mindjárt ezután: „azok semmire nem köteleztek”.

Hogy a múltban mik voltak – ez az apostol állásfoglalása, amellyel az álapostolok ellen fordul. Ezek sokat dicsekedtek az apostolságuk méltóságával: ők voltak azok, akik Krisztussal együtt vándoroltak, akik Krisztus jelenlétében mindent láthattak, hallhattak, befogadhattak; ezért kell őket Pállal szemben előnyben részesíteni, a törvényt megtartani, ahogyan ők is teszik. Pál a maga részéről nem kárhoztatja őket, apostolságukat, elismeri, hogy a vele szemben felhozott érvek igazak. Ennek ellenére egy nagyon találó és üdvös feleletben ad hangot ellenvéleményének, nevezetesen, hogy azok a dolgok, amelyeket felsoroltak (felfújtak) ellene, nincsenek összefüggésben magával a tárgyalt témával. Mert valaki nem azért igaz és jó, mert valamely nagy, szent, személyében tekintélyes embertől való elismertségre tud hivatkozni, mert mindezek egyedül az Istentől függnek. Mit használt az áruló Júdásnak, hogy együtt vándorolt Jézussal, és mindenvégig közösségben élt az apostolokkal? Ezért hiába tetszelegnek az álapostolok az apostolság dicsőségruhájában és annak látható fényében – az Isten igéje ellenében, mivel Isten nyilvánvalóan személyükre való tekintet nélkül nyilatkoztatott ki és tanította őket. Ahogyan Isten nem volt tekintettel Júdás apostolságára, úgy a többiekét sem veszi figyelembe.

Észreveheted, hogy a személy kifejezés e helyütt teljesen másképpen értendő, mint ahogyan azt mostanában az iskolákban érteni szokás. Nevezetesen nem az embert jelenti, hanem az emberi élet, cselekedet, magatartás külső megnyilvánulásait, amely alapján az ember embertársát megítélni, dicsérni, feddeni tudja, rá címkéket tud ragasztani. – Vagyis mindannak az összességét jelenti, ami nem lélekben történik, az 1Sám 16,7-ben olvasható ige szerint: „az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami szívben van.” És Zsolt 7,10: „szívek és vesék vizsgálója, igazságos Isten”. Ha tehát ezt az igehelyet helyesen akarod érteni, akkor ahol az ember személyének a nézéséről van szó, ott a személyen, ábrázaton, megjelenésen és más az ember személyéhez kapcsolódó kifejezésen olyasmi értendő, ami az idézett ige szerint az ember „szeme előtt van”, lett légyen bármi, ami csak lehet. Az ember mindig a személyre figyel, soha nem a szívre, ezért az ítélete mindig fordított ítélet. Isten nem nézi az ember személyét, hanem mindig a szívét, ezért „igazságosan ítéli a népeket” (Zsolt 96,10). (…) Miután azonban a személy kifejezés már régóta teljesen más jelentéstartalmat kapott, nyilvánvalóan helyesebb volna, ha mindenhol a Bibliában a „személye” helyett a „külseje” kifejezést használnánk.

Láthatod, hogy Pál milyen különös tapintattal nevel minket arra, hogy ne engedjük magunkat rang, név, tekintély, személy által félrevezetni, se az ő apostoli tanácsát figyelmen kívül hagyni, amikor így tanít (1Thessz 5,21): „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg”. Képzeld csak el, hogy mit mondana ma, ha azt hallaná, hogy az egyházban mi mindent tanítanak „megvizsgálás” nélkül olyan emberek által, akik csak informátoraik teljhatalmával, azok szenteskedő áhítatosságával és „képzettségével” dicsekedhetnek? Pál merészen jelenti ki, az apostol tekintélyének semmi köze magához az ügyhöz. És ugyanakkor az apostol tekintélye valóban mégis a Krisztus szentségén, teljhatalmán, a hozzá kapcsolódó bizalmon és sokkal nagyobb dolgokon nyugszik, mint amilyeneket manapság bármely pápa a magáénak tudhat. Napjainkban azonban már megelégszenek azzal, hogy a pápa teljhatalma és az egyház tanítóinak a szentsége uralja a terepet; ezen az alapon aztán bárki bármit taníthat, amit csak akar. Azonban a pápa teljhatalma is csak az ember személyének egyik változata, amelyet Isten minden bizonnyal nem vesz figyelembe, éppen csak annyira, mint szentjeinek az elhívását és képzettségük kisugárzását. Mindezek a dolgokat a személy tekintélyére alapozták, ezért nem elég megbízhatóak, hogy miattuk abban az igazságukban higgyünk, amit előadnak. Tény: maga az apostol is nem egyszer arra ragadtatta magát, hogy a személyével dicsekedjék, de tudnia kellett „az Úrral dicsekedni” (Jer 9,22k), tehát nem önmagával, a saját hatalmával és szentségével, ahogyan azok a munkájában megnyilvánultak. Vésd hát jó mélyen a szívedbe az apostolnak ezt a figyelmeztetését!

2.4. Pál Jeruzsálemben teljes megerősítésre talált

2.4.1.Az evangélium szolgálata valamennyi apostolt egyesíti

Gal 2,6b: „azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek.”

Ők tehát a maguk részéről Pál evangéliumával nem ellenkeztek, őt az evangéliummal kapcsolatban semmire nem kötelezték. (…) Erre azonban nem is volt szükség. Elégségesnek bizonyult, hogy őt az egyetértésükről biztosították, és megállapították, ahogyan következik (Gal 2,7), hogy „rá a pogányoknak hirdetendő evangéliuma bízatott”. Pál határozottan mutat rá arra, hogy őt (Pált) a mértékadó apostolok ítélete alapján, akikkel a vele szemben állók annyira dicsekedtek, a helyesen tanítók között tartották számon. Ebből aztán az is kiderül, hogy az apostolok az álapostolokkal és tekintélyes szónokokkal szemben Pál oldalán állnak! Ezért ezt most részletesebben is tárgyalja.

Gal 2,7–10: „Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélteké. Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek között apostolságban, ő munkálkodott énáltalam is a pogányok között. És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopnak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről: ez az, amit én igyekeztem is megtartani.” 

Láthatod, hogy Pál és Péter ugyanazt az evangéliumot hirdeti; az egyik a pogányok apostolaként, a másik a zsidók apostolaként. Hogyan védelmezhetik az álapostolok Péter és a többi apostol fényes tanítását Pál ellenében, amikor ők egyetértenek egymással? Ha Péter, Jakab és János valami mást képviselt volna, mint amit Pál a galatáknak tanított, akkor minden bizonnyal erőteljes támadást intéztek volna ellene; most azonban egyetértésüket nyilvánítják ki, és egyetértésük jeleként „kezet adtak” egymásnak. Akkoriban még ismeretlen volt az egyházban az egyházak és egyházvezetők elsőségért folytatott hadakozása! Péter, János és Jakab nem beszél lekezelően Pálról és Barnabásról, akik társaik és velük egyenrangúak voltak. Azonban, mondja Jeromos, az idő továbbhaladt, és az indulatok elszabadultak: ami korábban még testvéri együttműködés volt, abból később hatalmi kérdés, rangvita lett.

Most pedig figyeljünk arra, hogy Pál (az apostolok között) ennek ellenére rangsorol, azok méltóságát figyelembe veszi. Mert Jakabot Péter elé sorolja; mert ő volt Jeruzsálem püspöke, miközben a többi apostol ott csak ki- és bejárt. Mert, ahogyan mondják, az apostolokat vezették, Péter, Jakab és János Krisztus tanítása szerint (Mt 20,26k) megalázták magukat, holott a Krisztus életében kivívott rangjuk és jelentőségük a többiekéhez képest meggyőző lehetett volna!

Pál nem azt mondja, hogy „velem együtt munkálkodott”, hanem ezt: „munkálkodott énáltalam”. Értve alatta azt, amit 1Kor 12,6 részletesen is kifejt: „és különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásában is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenekben, ugyanaz”. Itt tehát úgy vélekedik a Lélek kegyelmi munkájáról, hogy a Léleknek különböző ajándékai és munkái az apostolok sokféle munkálkodásában egyek, amely a hallgatókban így erőteljesebben érvényesülhetnek.

Lásd, milyen óvatosan mérlegeli Pál a szavait: evangélium a pogányoknak, evangélium a zsidóknak; az apostoli hivatal a pogányok között, az apostoli hivatal a zsidók között. Csak olyan szavakat használ, amelyek szolgálatot és munkát jelentenek. Az „evangélium” alatt minden kétséget kizáróan azt a szolgálatot érti, amelyet az evangélium hirdetője teljesít. A „pogányok között” és a „pogányoknak” kifejezéssel pedig azt akarja mondani, hogy ez a szolgálat a pogányokra irányul. Az „apostoli hivatal” pedig magát az igét jelenti, azt, hogy itt valójában munkáról van szó. Napjainkban azonban ez már csak egy méltóság, egyházi rang megjelölésére szolgál. Gondoljunk arra, mennyire megvetik az evangéliumot azok, akik a nevében olyan nagy hatalommal lépnek föl, hogy csak elképedni lehet tőle! Mégis mindenkinek jól meg kell, kellene gondolnia, hogy az Isten igéjével foglalkozik, és hogy az Isten mekkora árat fizetett azért, hogy az embereknek azt kinyilatkoztassa.

2.4.2. Az első apostolok és Pál elismerik egymást

Nem elég annyit mondani: „látták, hogy rám van bízva az evangélium”, hanem Pál még hozzáteszi: „felismerték a nekem adott kegyelmet”. A hivatalt látták, a kegyelmet felismerték. Mit ért ezen? Nyilvánvalóan a bölcsesség kegyelmét, amely által Pál a bizonyságtételben mások előtt erősnek bizonyult; és az erő kegyelmét, amely által a pogányok között csodákat tett. Így ismerhető fel nála a szó és a tett kegyelme. Pál nagyon szükségesnek tartja, hogy mindkettőt említse, nehogy az ige szolgálatának a hivatalát olyanok is betöltsék, akiknél hiányzik a kegyelem. Mivel „látjuk”, hogy az evangéliumot és az apostoli hivatalt sokan gyakorolják, de náluk a kegyelem nem ismerhető fel, mert sem szavakkal, sem cselekedetekkel nem tudják bizonyítani.

Akiket oszlopoknak tekintenek. Kérdezem, miért nem mondja Pál azt, hogy „akik oszlopok voltak”? Talán irigyli a dicsőségüket? Szó sincs róla! Sokkal inkább az ügyről beszél, ahogyan az igazságnak megfelel. Oszlop az egyházban olyasvalami, ami a személyesre tekint és a szemrevételezésen alapul. Isten azonban éppen erre nem figyel. Mert mindez az emberek nézete, véleménye, melyre akár még szükség is lehet az alárendeltek miatt. Ez azonban nem maga az ügy, amire a hit alapozódhat. Fejedelmekre és királyokra szükség van, azaz így kell rájuk feltekinteni, s mint ilyeneknek a véleményére figyelni. Egyébként a személyüket világi keretek között csak a külső életükre nézve kell figyelembe venni. Ami a szívüket illeti, amit Isten lát, adott esetben kevesebbet ér az utolsó koldusénál. Ugyanígy az egyes rendek és egyházi tisztségek püspökeit és lelkészeit is csak „személyükben” kell figyelembe venni, mert ők nem maga az ügy, amely mindörökké megmarad. Nagyon találó az apostol apostoltársaira vonatkoztatott kifejezése: „akiket oszlopoknak tekintenek”; mert az esztelenekkel (Gal 3,1) fordul szembe, akik a személyt nézik, ahelyett, hogy magára az ügyre volnának tekintettel. Ezért a „tekintenek” kitételt nem úgy kell érteni, ahogyan azt mi manapság használjuk. Amikor valamely látszatnak vagyunk kitéve, vagy egy meghatározott dologról csak bizonytalanul szólunk: „az a nézetem”. „Akiket oszlopnak tekintenek” egyszerűen ezt jelenti: „akiket oszlopoknak tartanak, oszlopként tisztelnek”. És ők valóban azok is, oszlopok voltak, amennyire csak ebben az életben azok lehettek, ahol minden, ami a szemünk elé tárul, csak külső formájában ragadható meg.

2.4.3. Pál és az első apostolok munkamegosztása

Mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a zsidókhoz. A két feladatkört azonban nem úgy osztották meg, hogy Pál zsidókat, Péter pedig pogányokat ne taníthasson. Mindkét apostol levelei ez ellen szólnak. (Ezért is nem lehetséges a csak szócskát az előbbi szavakhoz hozzátenni.) Hanem ez úgy történt, ahogyan Jeromos gondolja, hogy mindegyik néphez a hozzá illő apostol küldetett. A pogányokhoz, aki a hit szabadságát tanította, a zsidókhoz pedig, aki a mélyen beléjük gyökerező törvényt eltűrte nekik, mivel a hitet lépésről lépésre akarata megerősíteni bennük.

Szegények – Pál Róm 15,26 szerint „szentek szegényeinek” nevezi őket. Ők azok, akiket a zsidók Krisztusért a vagyonuktól megfosztottak, amiről a Zsidókhoz írt levél ír (Zsid 10,34). Vagy azok, akik javaikat a közösségnek adták, ahogyan erről ApCsel 4,32 tudósít. És talán lehettek olyanok is, akik az éhínség miatt szenvedtek hiányt, amelyről Lukács (ApCsel 11,28), mint Claudius császár idejében történtekről tesz említést. Mindenesetre bizonyos (ha az éveket számba vesszük), hogy az, amiről Pál e fejezetben beszél, Claudius császár idejében történt. Itt azonban jól láthatod, hogy az apostol második feladata a szegényekkel való törődés volt. Úgy tűnik, mintha Pál e megjegyzését figyelmeztetésül írná; mintha előre tudta volna, ami a jövőben be fog majd következni, hogy az apostol üldözőinek kisebb dolga is nagyobb lesz annál, mint hogy a szegényekkel törődjenek.

2.5. Pál még ki is oktatja Pétert az evangéliumról

Teljes joggal vethetjük fel itt azt a kérdést, hogy Pál miért helyezi önmagát Péterrel egy szintre, miközben a többi apostolról mélyen hallgat. Elismeri, hogy „a zsidók között Péteré az apostoli hivatal”, ezzel együtt azonban a többiekről egy szót sem szól. Talán azért, mert az álapostolok az evangélium kárára nagy előszeretettel hivatkoztak Péterre mint az apostolok közt az elsőre. Vagy talán Pál már itt előre sejthető szörnyűségeknek próbált az elejébe vágni. [Luther a szörnyűség alatt a pápai uralom létjogosultságát érti, amelyet Péterre alapoznak.]

Megbeszélésre ajánlott témák

Elismerés – Istentől, embertől

Az evangélium szabadsága engedélymentes

Az evangélium igazságának helyes használata (Itt van az eb elhantolva!)

Apostolok testvéri kézadása

A személyre, a külsőre, az emberire való tekintet nélküli szolgálat 

Az evangélium ügyének felismerése 

Munkamegosztás az egyházban