II. RÉSZ (3,1–4,31)

Az igaz keresztyén hitről szóló tanítás

3. FEJEZET

3.1. Pál ismét indulatosan szól a galatákhoz

3.1.1. Úgy viselkedtek, mint ostoba gyermekek

Gal 3,1a: „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak!”

Pál most ismét a galatákhoz fordul. Eddigi szavai ugyanis, ahogyan Jeromos gondolja, Péter ellen irányultak. Hogy mind e fejtegetéseit ténylegesen a még jelen lévő Péterhez intézte-e, nem tudom. Feltételezhető, hogy a Péterrel való beszédét Gal 2,16-tal befejezte: „a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem”. Ismétli tehát az igét, amelyet nem sokkal korábban írt, amelyet (Gal 2,14) Péternek címzett: „tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg” stb. Teljesen bizonyosra vehető, hogy ettől az igehelytől kezdve folytatódik a vita a galatákkal, hogy az ezután következőkben már a törvény cselekedeteinek mondjon ellent. Itt azonban jogában áll mindenkinek, hogy a saját véleményéhez ragaszkodjék.

Pál minden porcikája kegyes buzgalomban ég: ahogyan csaknem az egész levele szakszerű bizonyítékokból és cáfolatokból áll, miközben egy-egy figyelmeztetést és dorgálást is beilleszt a szövegébe. Többszöri ismétléssel ad nyomatékot szavainak. Mindent megkísérel, ahogyan azt neki a gondoskodó apostoli szíve sugalmazza. Esztelennek nevezi őket, ami Jeromos szerint azt jelenti, hogy ’balga’, ’bolond’. Vagy így akarja e különös megszólítással eltalálni azokat, akik a környezetükben élnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan Tit 1,12 szerint Kréta lakóit hazugoknak nevezi, illetve ahogyan más néptörzseknek egyéb hibáit felrója (1Kor 1,22; ApCsel 17,21). Vagy pedig azért nevezi esztelennek őket, mint akik kicsivé zsugorodtak össze, mivel újra gyermekké lettek, régi nevelőjüknek, a törvénynek alárendelve. E második értelmezést jobbnak tartom; mivel a következő fejezetben „elemekről” (Gal 4,3; 9), „nevelőről” (Gal 3,24), „kiskorú örökségről” (Gal 4,1) beszél. Így feddi meg őket nyilvánvaló balgaságukért, gyerekes viselkedésükért.

3.1.2. Ők újra keresztre feszítették Krisztust

Gal 3,1b: „Akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg!”

Erasmus, de Stapulensis is teljesen egybehangzóan így értelmezi ezt: Krisztust, mint egy festményt a galaták szeme előtt ábrázolták és másolták le, hogy a maga teljességében ismerősként álljon előttük. Erre ők – mint „megigézettek” és esztelenek – nem akarják őt megismerni. Így megy ez közönségesen azoknál, akik megigézett szemfényvesztők áldozatai: ami a legtisztábban a szemük elé tárul, azt nem látják, ami azonban sehol nem fordul elő, azt érzékelik. Ez a magyarázat a görög proegraphe szónak tökéletesen megfelel. Engem azonban nem hagy nyugodni: az Írásban ugyanis a „Krisztust valakiben (bennük) megfeszítették” itt nem jó értelemben használatos. Zsid 6,6 szerint így szól: „hiszen újra megfeszítitek (magatokban) magatoknak az Isten Fiát”. Aztán fentebb (Gal 2,20) sem azt mondja Pál: „Krisztus bennem megfeszíttetett”, hanem „él bennem a Krisztus”. Itt azonban mégis ezt a kifejezést használja: „közöttetek megfeszítették meg”, mivel teljes joggal azért panaszkodik és háborodik fel, mert a Krisztus (bennük) közöttük nem él, hanem halott, ami azt jelenti, hogy a benne való hit a törvény igazsága által (bennük) közöttük már kialudt.

Így szeretném, ha bátorkodhatom, abbéli feltevésemet, amit Pál mondani akart, így összefoglalni: „Figyeljetek csak ide! Ti magatok is bizonyosan igaznak tartjátok, amiről a korábban elétek tárt bizonyítékok által tanúskodtam, tehát az egyértelmű és a szemetek elé tárt és előttetek ismert: Jézus Krisztust (bennetek) közöttetek feszítették meg.” Hogy ennek az igehelynek ez lehet az értelme, gondolom én, azt nem lehet kétségbe vonni, amennyiben az előzményekre és az egész levél gondolatmenetére figyelünk. Pál ugyanis előrebocsátja (Gal 2,20k): „én nem vetem el Isten kegyelmét”, „nem én élek”, továbbá: „mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg”. Mindez azt a célt szolgálja, hogy Krisztus (bennük) közöttük, mint a zsidókban is, keresztre feszíttetett, ameddig a bizodalmukat nem beléje, hanem önmagukba és a törvénybe vetik. Mert „Isten kegyelmét megvetik”, és már nem „a Krisztus él (bennük) közöttük”. Mi más marad így, mint az, hogy (bennük) és közöttük meghalt és megfeszíttetett? Az apostol olyan szavakkal ad felháborodásának hangot, amelyeket nagy feszültségtől hat át, és viharként zúdulnak rájuk. Ő ezt mondja: „akiknek szeme előtt úgy írtuk le”. Mintha ezt akarná kifejezésre juttatni: „Nem tudom, hogy tárhattam volna ezt elétek még világosabban.” Aztán itt nemcsak a Krisztus nevét használja, hanem a „Jézus Krisztus” nevet, vagyis mindkét névnek a maga teljes súlyával hangot ad. Végül így szól: „(bennetek) közöttetek feszítették volna meg”. Enyhébben szólna, ha nem ezt mondaná: „(bennetek) közöttetek, akik már annyira előrehaladtatok”. És a „meghalt”, „szenvedett”, „megaláztatott” kevésbé volna terhelő számukra, de Pál keményen mondja: őt (bennetek) közöttetek „feszítették meg” – és ezzel a legszégyenletesebb gyalázatot okoztátok neki.

Mit tenne Pál, ha azt kellene látnia, ahogyan ma az egyházban az emberi rendelkezések által Krisztust még jobban keresztre feszítették? Minden bizonnyal ugyanazt mondaná, amit akkor (ApCsel 20,29 szerint) könnyek között mondott: „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” stb.

3.2. Pál a saját tapasztalatuk alapján kérdezi őket

3.2.1. Nem a törvény cselekedeteiből kapták a Szentlelket

Gal 3,2: „Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige meghallásából származó hit alapján?”

Lásd, a tapasztalatból kiindulva milyen hatásosan tárgyalja ezt a kérdést! Mert mit is hozhatnának föl mentségükre? „Mert ha – így gondolja – a más bizonyítékok, amelyekkel előhozakodott, gyenge lábakon állnának, mit mondhatnának akkor erre? Egyedül ti tanítsatok engem; rendben, a tanulótok akarok lenni: mondjátok csak meg nekem, akik a törvény cselekedeteit gyakoroljátok, kaptatok-e Lelket, akárcsak egyszer is, mielőtt a Krisztusról szóló igehirdetésem által hívőkké lettetek?” Ilyen meggyőző fölénnyel beszél róluk, mintha ezt a szép kis társaságot máris zsákmányul ejtette volna:

Gal 3,3: „Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?”

Köztudott, hogy az apostol ezt az igét (Gal 2,2k) olyan embereknek írta, akik zsidókból lettek hívőkké, akik korábban a „törvény cselekedeteiben” vándoroltak, aztán később „a Szentlelket” látható jelként – ahogyan akkor nekik adatott – „befogadták”. Különben hiányzik ennek az igehelynek a kellően bizonyító ereje. Vagy legalábbis vegyesen, pogányoknak és zsidóknak írta, de akkor olyan pogányoknak, akiket előbb a zsidók által a törvény szolgálatára kényszerítettek. Különben azt kell mondani, hogy a törvény olyan cselekvőiről beszél, akik a Krisztus-hitből estek vissza. Számomra ez a legvalószínűbb. Mert az álapostoloktól nem kaptak Lelket, ahogyan Pál által korábban megkapták, amelyben az apostol teljesen bizonyos.

Amennyiben Jeromos e helyen különbséget tesz a „törvény cselekedete” és „jócselekedet” között, és úgy gondolja, hogy Kornéliusz ilyen jócselekedetek által kapta a Lelket (ApCsel 10,1k), ezt én semmiképpen nem tudom elfogadni. Mert napnál világosabb, hogy Péter igehirdetésére, ami azt jelenti, hogy „a hit igehirdetésére”, ahogyan Pál itt mondja, szállt rájuk a Szentlélek (ApCsel 10,44). És ez Ábrahám, Mózes és a többi szentek esetében sem történt másképp, ahogyan némelyek állítják, hogy a természetes törvény cselekedetei által igazultak meg, és nem hit által, ahogyan itt (Gal 3,7kk) és Róm 4,1kk-ben meg van írva. E helyeken az apostol nemcsak a szertartásos cselekedetekre gondol, hanem valamennyi törvényre. Mivel egyedül csak a hit tesz igazzá és cselekszik jót, ebből következik, hogy semmilyen törvény nem tehet igazzá, és hogy a „jó” nem a törvény valamely cselekedete, hanem egyedül és kizárólag a hit munkálkodása lehet.

3.2.2. Csak az ige hallása részesít a Lélek ajándékában

Ezt a kifejezést: az igehirdetésből származó hit alapján Erasmus találóan (mint mindig) közvetlenül arra vonatkoztatja, amit a hallás által lehet elérni, közvetlenül, ahogyan kifejezésre jut a beszédből, amit hallanak. Így tehát a hit hallása ugyanaz, mint a hit igéjének a hallása. ApCsel 10,40: „Míg e szavakat mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét.” Hasonlóan Ézs 53,1 és Jn 12,38: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek?” És Hab 3,2: „Uram, hallottam, amit hirdettél, félelem fog el attól.” Továbbá az Írásokban gyakori a következő szóhasználat, így Jer 49,14 és Abd 1,1: „Hírt hallottam az Úrtól” stb. 

Jeromos ismét egy fölösleges kérdéssel fárasztja magát: lehetnek-e a keresztyének süketek, amikor az apostol (Róm 10,14) még ezt mondja: „hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” „Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak?” Lépcsőzetes sorrendben követi, amelyet az apostol e helyütt (Róm 10,14k) felsorol: Az első a „küldetés”, azután következik „az igehirdetés”, majd „a hallás”, utána „a hit”, aztán „az elhívás”, végül „a segítségül hívás”. Szeretnék ezek után még magamtól is további kérdést feltenni: hogyan üdvözülhet egy kisgyermek, hogy lehet őt megkeresztelni, hiszen valójában még ő sem hall? Jeromos az elsőre azt válaszolja, hogy „a hit hallásból van” (Róm 10,17) mondat éppen annyira jó és érvényes, mint amennyit abból a maga teljességében fel lehet fogni. Ezt az utat azonban Pál teljesen kizárja, mivel ő mégiscsak ezt mondja: „Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak?” A továbbiakban Jeromos arra utal, hogy a süketek a kézjelekből és más emberek életútjából megtanulhatják az evangéliumot. Mi van azonban akkor a kisgyermekekkel? Ezért csatlakozom inkább ahhoz, amit másodikként adott elő, nevezetesen: az Isten igéjével szemben nincsen süketség. Isten igéje a fülekhez szól, amelyről megmondatott (Lk 8,8): „Akinek van füle a hallásra, hallja!” Ez a válasz annál is inkább szívem szerint való, mivel azoknál az embereknél is, akik már felnőttek és hallanak is, Isten igéje nem hallgattatik meg, ha bensőjükben a Lélek nem „adja a növekedést” (1Kor 3,6k). Ezért „az ige ereje” (1Kor 1,18) és „a kegyelmének igéje” (ApCsel 14,3): miközben a fülekbe hatol, ezzel együtt bensőleg a Lelkét önti ki reá. Amennyiben a Lelke nem árad rá, úgy nincsen különbség egy halló ember és egy süket között. Ezért hat az ige csengése (megszólalása), amely az egyház szolgálata által egy kisgyermek fölött is felhangzik, a Lélek ereje által annál könnyebben, mivel a kisgyermek az igével szemben sokkal befogadóbb (ami azt jelenti, hogy sokkal türelmesebben csendesül el, és nem kuszálódik, zavarodik össze valamilyen más dolog által).

Pál itt a legnagyobb erővel taszítja mélybe a törvény cselekedeteit, de nem kevésbé a mi teológusaink álmait is. Ők azok, akik a méltányos érdem „intézményét” kitalálták, hogy a kegyelem részesei lehessenek. Az apostol azonban ezt mondja: „nem a cselekedetek, hanem az ige meghallása által”, ami azt jelenti, hogy ha az igét elszenveded, akkor nyugodhatsz meg a cselekedeteitől az Úr szombatjának ünnepén, hallgatva, amit az Úr, a te Istened neked (is) mond. Ezért Pálnak e tanítását mint figyelmeztetést jól az emlékezetedbe kell vésned: ha a kegyelmet el szeretnéd nyerni, akkor láss hozzá az Isten igéjét figyelmesen hallgatni, szorgalmasan tanulmányozni. Az az igazság, mondom én, hogy csakis az ige az a szekér, amelyen Isten kegyelméhez utazhatsz. Mert amit te méltányos szolgálatnak nevezel, azok valójában vagy gonosz cselekedek, vagy pedig csak a megelőző kegyelmet igénylően hatásosak. Megingathatatlanul áll a kijelentés: „az ige meghallása által kaptuk a Lelket”. Csakis ezen a módon adatott a Lélek mindenkinek azok közül, aki azt valaha egyáltalán megkapták. Ne vesd el Isten tervét, és ne formáld át csodálatos ötleteiddel!

3.2.3. Aki nem az igére hallgat, testben megy tönkre

Figyeld, hogyan mondja Pál: testben akarjátok befejezni? Vagyis test szerinti véget találni, elnémulni, tönkremenni. Ezen a helyen válik világossá, hogy a testet nemcsak az érzéki dolgokkal és a test vágyaival kapcsolatban használja, hanem mindazzal összefüggésben, ami a kegyelmen és Krisztus lelkén kívüli. Mert bizonyos, hogy a galaták nem azért „akarják testben befejezni”, mert züllésre és élvezetekre adták a fejüket, vagy testükben valamiféle más erkölcstelenségre mutatnának készséget, hanem mert a törvény cselekedeteinek a gyakorlására vetemedtek, mint akik abból akarnak szert tenni az igazságra – a hit kárára (kiszolgáltatására). A törvény igazsága és cselekedete azonban nemcsak az érzékelhető dolgokban áll, hanem hozzátartozik mindaz, ami a szívben található: amit gondol, amire hagyatkozik. Egyszóval minden, „ami nem hitből származik” (Róm 14,23), bizony „test”. És Zsid 9,10: a „különböző testre vonatkozó mosakodás- és igazsággyakorlatok”. Ahogyan 1Móz 6,3 is: „Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test.” Nem azt mondja: önmagában test, hanem azt, hogy ő maga a test. Aztán Róm 7,18: „énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó”. Azaz ő maga és a teste, ahogyan Ádámtól származik, egy és ugyanaz. Ismét hasonlóan szól 1Kor 15,50 szerint: „test és vér nem örökölheti Isten országát”. Vagy Mt 16,17: „nem test és vér fedte fel ezt előtted”. Ugyanígy mondja 1Kor 3,3k is: „mert még testiek vagytok”; „emberek vagytok” (a latin fordítás szerint), jóllehet itt az apostolok miatti veszekedést tárgyalja. Ebből kitűnik, hogy minden tanítás és minden ember igazsága, a filozófusok, szónokok, igen, még maguk a pápák is csupán testiek, amennyiben nem a hitről tanítanak. Hogy pedig már az egy nyilvánvaló visszaélés, amikor a kánont szentnek nevezik, amelyek ranggal és vagyonnal kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaznak, azt magad is beláthatod, ha itt (1Kor 3,3) az apostolra hallgatsz. Fordítva nem olyan testi és külsődleges, hogy ne lehetne lelki, amennyiben a hit Lelke munkálkodik és hat. A galaták tehát már azzal „testben fejezik be”, amikor még csak a hajlandóságukat mutatják ki, és jó véleménnyel vannak iránta, engedve magukat a törvény cselekedeteitől befolyásolni. Ráadásul mindezt azért, hogy így szerezzenek dicsőséget a hitnek.

Végül Órigenész és Jeromos az apostol e megnyilatkozásának az ember hármas felépítésével próbál magyarázatot adni. Van a lelki ember, aztán a szellemi, amelyet semlegesnek, középen állónak tartanak, és a testi ember. Ami ebből elfogadható, azt az alábbiakban még tárgyalni fogjuk.

3.3. A törvényhez való visszatérésükkel mindent tönkretesznek

Gal 3,4: „Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? Ha így volna, valóban hiába.”

Jeromos különböző magyarázatokkal világítja meg ezt a verset, és ami engem illet, röviden csatlakozom e magyarázatokhoz. A galaták, amikor még „jól futottak” a Krisztus-hitben (Gal 5,7), sokat szenvedtek, különösen a zsidóktól, akik egyetlen keresztyént sem hagytak üldözetlenül, ahogyan az Apostolok cselekedetei és Pál levelei előadják. Így azonban hiába szenvedték el azokat, ha most visszaestek a törvénybe, és e hiten kívüliségükben kitartanak. Mégis abban a reményben, hogy ők ismét vissza fognak térni, hozzáfűzi: „Ha így volna, valóban hiába.” Mintha ezt mondaná: „Ha ismét visszatérnek, akkor nem hiába szenvedtetek.” Hogy fölrázza őket, bizonyításában a saját kárukból és a hiába elszenvedett fáradozásaikból indul ki: a törvény útján ők ugyanis nemcsak a Krisztus igazságának a vesztesei lettek, hanem ezzel együtt érdemének és valamennyi ajándékának is.

Gal 3,5: „Tehát az, aki a lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek, vajon a törvény cselekedetei vagy a hit igéjének hallása által teszi-e ezt?”

Megismétli és megerősíti, amit Gal 3,2-ben említett. Ő ugyanis a galaták tapasztalatát vizsgálja, és nagy erővel szorítja sarokba őket. Egyúttal azonban még hozzá is tesz valamit, amit a következőkkel kapcsol össze. Fentebb (Gal 3,2) azzal a kérdéssel szembesíti őket, hogyan kapták a Lelket, most még azzal is, hogy a Lélek milyen „hatalmas erővel munkálkodik”. A csodadolgokra gondol; nem tagadhatják, hogy a törvény cselekedete alapján ezeket korábban (az igehirdetés által kapott Lélek vétele előtt) nem cselekedték.

Ábrahám szintén hit által kapta az ígéretet

3.4.1. Ábrahám gyermekei a hit gyermekei

Gal 3,6: „Így van megírva: »Ábrahám hitt az Istennek, és Isten őt azért igaznak fogadta el.«” (1Móz 15,6)

Ezt a példát Pál részletesen tárgyalja Róm 4,9kk, ahol kimutatja, hogy Ábrahám a körülmetélés előtt hitt, és ez a „hite” számított igazságul. Valószínű, hogy Pál ezt a gondolatmenetét egyszer már szóban a galaták elé tárta, de most határozottabban emlékezteti őket, mert szeretné, ha a korábbi véleményükhöz visszatérnének.

Gal 3,7: „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai.”

„Értsétek meg”, az éppen most idézett igehelyből. Ábrahám gyermekei tehát nem azok, akik az ő nemzetségéből vagy a körülmetéléséből származók. Róm 4,11: „sőt (a körülmetélés jelét) a körülmetéletlenül tanúsított hite igazságának pecsétjéül kapta, hogy atyja legyen minden körülmetéletlen hívőnek, hogy azok is igaznak fogadtassanak el”. És Róm 9,7k: „»Csak akik Izsáktól származnak, azokat fogják utódnak nevezni« (1Móz 21,12). Vagyis nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.”

Ebből az igehelyből megláthatod, milyen feszült figyelemmel kell az Írásokat olvasni. Mert aki ezt a bizonyító érvelést Mózes első könyvéből következteti ki: hogy Ábrahám a körülmetélése előtt hitt, akkor Izsák az egyedüli ígéret által fogant. S hogy ezzel egy jelet hozott létre: ahogyan Izsák az Isten ígéretében hívő Ábrahám hite által fogant, és az „utódának nevezik” (Róm 9,7), ezért aztán senki nem lehet Ábrahám gyermeke vagy utóda, csakis az Isten ígérete alapján hitben fogant. Tehát a zsidók ősi dicsekedését, amelyet az atyáktól való testi leszármazásra alapítottak, darabokra töri.

A szófordulat: „hitből valók”, „cselekedetből valók” itt most, gondolom én, kellőképpen ismertetett. A hitből valók azok, akik hisznek; és „a törvény cselekedetéből valók” (lásd még Gal 3,10) azok, akik cselekedeteket visznek véghez. Pál ugyanilyen szófordulataihoz tartozik: „a törvényből, a körülmetélésből” és hasonlók.

3.4.2. Csakis Ábrahám hite kapja meg az Isten ajándékát

Az apostol azonban (az 5. és 6. vers gondolatmenetében) nem valamiféle iskolás végkövetkeztetés szabályát követi. Ő ugyanis azt mondja (Gal 3,5), hogy a Lélek és a munkálkodás is a hit igéjének hallása által adatik. Mindezt azzal bizonyítja (Gal 3,6), hogy Ábrahámnak hit által számíttatott be az igazság. Nem ugyanoda ér-e mind a kettő: az „igazságot beszámító hit” (Gal 3,6) és a „Lélek ajándéka”? Tehát az apostol vagy nem következetesen bizonyít, vagy pedig a „Lélek ajándéka” és az „igazságot beszámító hit” egy és ugyanaz. Ez valóban így van. E kettő azért is összekapcsolódik, nehogy az a vélemény alakuljon ki, hogy Isten igazság-beszámítása Istenen kívüli. Ahogyan vannak olyan emberek, akik szerint a „kegyelem” kifejezés az apostolnál nagy jóindulat tanúsítását jelenti, mint egy ajándékot. Ha azonban Isten valóban jóindulatú hozzánk, és igazzá nyilvánít minket, úgy valóban a Lelkét, ajándékát és kegyelmét kapjuk. Különben a „kegyelem” bizonnyal csak olyasvalami volna, ami öröktől fogva adott, és ami az Istenben van, ha csakugyan annyit jelentene, mint jóindulat tanúsítását – mégpedig olyan értelemben, ahogyan azt az emberek gondolják, amikor általában jóindulatról beszélnek. Ahogyan ugyanis Isten a szeretetét a maga tényeleges valóságában nyilvánítja ki, nem pusztán csak szavakban, úgy nyilvánítja ki a jóindulatát is valóságosan, nem pusztán csak szavak által.

A végkövetkeztetés minden más módja nem helytálló, mivel az apostol ezt mondja: „Ábrahám hitt az Istennek.” (Gal 3,6) Tehát: „akik hitből valók, azok Ábrahám fiai”. Ennek alapján egy ilyen végkövetkeztetésre is eljuthatott volna: „Ábrahám a feleségével fiat nemzett, vagy evett, netalántán valami más tett. – Tehát: akik hasonlóan cselekedtek, azok a fiai.” Így aztán még a zsidók is találhatnának igét a maguk igazságának megerősítésére: „Ábrahámot körülmetélték. – Tehát akiket körülmetélnek, azok a gyermekei.” Az apostol azonban Ábrahám példáját arra vonatkoztatja, hogy az egyedüli utódaként megígértet, Izsákot hit által nyerhesse el. Mert amikor Izmáelt nemzette (1Móz 16,1kk), akkor nem a hitéért nyert dicséretet. Ezzel szemben amikor az igazi gyermekével, jogos örökösével megajándékoztatott, a „hit atyjává”, illetve „sok nép atyjává tett” lett (Róm 4,11; 17). Ezért Izsák nem is test szerinti fia, hanem sokkal inkább az ígéret és hit fia (Róm 9,8). Ábrahám teste képtelen volt, ezzel szemben Ábrahám hite (természetesen test nélkül) nemzette őt. Ezek alapján tehát Izsák nem is annyira Ábrahám gyermeke, mint inkább annak a gyermeke, aki az Isten ígéretében bizakodott. Ezért Mózes első könyvében olyan sok igét használ arra, hogy bemutassa: ez az utód a megígértetett, és Ábrahám hitt is abban (Vö.: 1Móz 15,5; 1Móz 17,7; 1Móz 22,18), hogy az Isten által megígért és hitt utódot, fiát, „Izsákot fogják utódának nevezni” (1Móz 21,12; Róm 9,7). Ezzel mutatja meg: Ábrahám gyermekei nem azok, akik test szerint származnak tőle, hanem azok, akik hitből születtek. Ezért tárgyalja Pál a továbbiakban, amiről itt csak röviden szólt: hogyan lehetnek Ábrahám gyermekei azok, akik hitből származnak, nevezetesen azok, akik az ígéret alapján származnak tőle. Az ígéretben azonban Izmáel nem részesült; ezért ő nem számítható Ábrahám utódai közé (vö. 1Móz 21,12).

Megbeszélésre ajánlott témák

A törvény cselekedetébe vetett hit – gyerekes

Akik újra keresztre feszítik a Krisztust

A hit szava: él bennem a Krisztus

A Lélek szerintit testben befejezni – képtelenség

Csakis az ige az a szekér, amelyen a kegyelem utazik

Ábrahám előbb volt hívő, mint zsidó

A hitből valók Ábrahám igazi utódai