4. FEJEZET

4.1. A törvény a kiskorúak és szolgák gyámja

Gal 4,1–2: „Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók fennhatósága alatt áll az apa által megszabott ideig.”

4.1.1. A törvény alatt lévő ember olyan, mint a kiskorú öröksége

Újabb támadást indít a törvény igazsága és cselekedete ellen: immár egy harmadik életből vett hasonlattal. Az előző nevelő-hasonlattal rokon értelmű, amely ugyanarról a kiskorúságról szól (akinek a kiskorú alárendeltje). Mert a végrendelet példázata is a kiskorúakra vonatkozik, legalábbis az örökségükre. Ennyire kifogyhatatlan az apostol, amikor az Isten ígéretét nyilvánosság elé szeretné tárni. Először: ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától; egy szinten áll a szolgákkal, azaz nincs hatalma az atyai javak felett. Másodszor: ennek ellenére ura mindennek; remélheti, hogy az atyai örökséget elnyeri. Harmadszor: gyámok és gondozók fennhatósága alatt áll az apa által megszabott ideig…

Gal 4,3: „Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra.”

Így jelöli ki mindenkinek a maga részét: a „kiskorú örökös”, ezek vagyunk mi. A „gyám” a „világ elemei”. „Semmiben sem különbözünk” mi a „szolgáktól”, akik a „szolgaságra voltunk alávetve”. És mégis „mindennek ura” vagyunk, nevezetesen „a mennyei Atya által előre megszabott ideig”. Az „örökösről” és az „örökségről” már eleget beszéltünk: az „örökös” nevezetesen Ábrahám utóda, ami azt jelenti, hogy Krisztus és a keresztyének; az „örökség” pedig a kegyelem és az áldás, amely a Krisztusban való hit által a pogányokra árad. A „szolgaság örökségéről” fentebb más szavakkal már volt szó. Mert szolga, aki nem a családfő, az atya örökségéért, hanem fizetésért fáradozik, vagy a büntetéstől félve végzi a munkáját. Ezért „a szolga nem marad – ahogyan Jézus mondja Jn 8,33-ban – a házban örökre: a fiú marad ott örökre”. Ezt 1Móz 21,14 nagyon szép ruhába öltözteti, ahol a szolga fia, Izmáel elűzetik, miután az útiköltségét átadták neki. És 1Móz 25,5k: „De Ábrahám Izsáknak adta mindenét, az Ábrahám másodrangú feleségeitől származó fiaknak csak ajándékokat adott Ábrahám, és még életében eltávolította őket fia, Izsák mellől.” Így van velünk is: ha mi kegyelem nélkül törvény alatt élünk, a törvény cselekedeteit tesszük szolgai minőségben, ami ezt jelenti: a büntetéstől félve, kényszerűen, meghatározott ideig napszámért fáradozni.

4.1.2. A törvény gondnoksága a Krisztushoz akar vezetni

Mindezek által mi mégis úgy neveltetünk, hogy az örökség, a hit és a kegyelem után sóhajtozunk. Általa töltjük be a törvényt a Lélek szabadságában, elszakadva a szolgaságtól. Mert mostantól már nem félünk a büntetéstől, és a bér sem csábít többé, ami azt jelenti, hogy a továbbiakban már nem „szolgaságban” élünk. Egészen addig csak annyiban vagyunk „urai mindennek”, amennyiben Isten ezt az örökséget kilátásba helyezte és előkészítette, ameddig minket a büntetéstől való szolgai félelem és szolgai szeretet által a törvényben megígért javakhoz oda nem von, hogy az ő öröksége után vágyakozzunk. Semmiképpen nem volna helyes azonban kitartani a szolgaságban a zsidókkal és a képmutatókkal! Pedig abban tartunk ki, ha azt érezzük, hogy a büntetéstől való félelem és a jutalom szeretete nem a törvény iránti szeretetet, hanem sokkal inkább a törvény iránti gyűlöletet növeli bennünk. Mert ahogyan már mondtam, jobban szeretnénk, ha nem volna törvény. Így kényszeríti a törvény teljes erejével az örökség után, hogy aztán általa valóban „mindennek ura” lehessen, ami azt jelenti, hogy hit által nyer áldást a Krisztusban. 

A világ elemeiről – „gyám és gondnok” – már eddig is nagyon különböző véleményeket hangoztattak. Rövidre fogva: Jeromos az elemeket a fizika tudományához tartozóként érti, mintha tüzet, levegőt, vizet és földet jelentene. Itt azonban sokkal inkább az apostol teológiai szóhasználatára kell figyelni, és ezért nyelvi összefüggésben vizsgálni. Így valójában a törvény betűje értendő alatta, azok a betűk, amelyekből a törvény áll. Így nevezi Pál apostol 2Kor 3,6k és más igehelyek szerint (Róm 2,27.29; 7,6) a törvényt „betűnek”. Tehát az elemek többes száma az lenne, ami az „Írások” (az igeszakasz) egyes száma, vagy inkább az „írott törvény” egyes száma. És ehhez nincs szükség más bizonyítékra, mint magának az apostolnak igazolására, aki így szól: „a világ elemei alá voltunk vetve”, és utána hamarosan így folytatja: „hogy a törvény alatt lévőket megváltsa”. Ezzel pedig azt mutatja meg, hogy „törvény” és „elemek” alatt ugyanazt érti. Ha pedig a természet elemeit is értené (tehát a tüzet, levegőt, vizet, földet) – ezek is alávettettek, mivel nélkülük is „megváltottak”, „amikor eljött az idők teljessége”. Aztán lejjebb még ezt olvassuk (Gal 4,9): „Hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, hogyan akartok újból a szolgájukká lenni?” Maga magyarázza meg, miközben így folytatja: „aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre” (Gal 4,10). Tehát „napokat és esztendőket figyelni” azt jelenti, mint a „világ elemeihez fordulni”, ez pedig ismételten nem más, mint „a törvény betűje”.

A józan ész sem engedi, hogy az „elemek” kifejezés alatt istenként tisztelt képeket és a természet elemeit értsük, ahogy azt némelyek feltételezik. Először: sehol nem lehet olvasni, hogy a zsidók valaha is elemeket imádtak volna. Másodszor: így Pálnak inkább azt kellene mondani, hogy a „bálványok hatalma alatt” vagy a „sötétség hatalma alatt” voltak, ahogyan a Rómaiakhoz írt levélben és más helyeken teszi (Róm 1–2; Ef 6,12; Kol 1,13). És harmadszor: ő itt teljes általánosságban beszél arról, hogy minden embert, ameddig önmagának való, addig az elemek szolgaságában lévőnek kell tartani, kívül a Krisztus-hiten. Ezt pedig semmilyen más módon nem fejthetjük ki jobban, ha nem a törvényre értjük. Mert a törvény (az Írás) „mindenkit bűn alá rekesztett”, ahogy fentebb (Gal 3,22) már megállapította. Ezért itt sem foglalkozik mással, mint hogy ismételten a törvény és a kegyelem kifejezését váltogatja: az utóbbit kiemeli és az előbbinek alárendeli. A legtöbb magyarázónál azonban azon dől el a kérdés, hogy ez a szóhasználat az apostolnál más esetekben is előfordul, mint pl. Kol 2,8-ban: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.” Tehát nem adhatunk hitelt Jeromosnak, aki azzal a képtelenséggel áll elő, hogy hangsúlyozza: az „elemek” nem ugyanazt jelenti a Kolosséi levélben, mint itt. Mert lényegében véve ezúttal is ugyanazt tanítja: „elemek” (mondja a Kolosséiakhoz írt levélben) az írásban foglaltak és a „világi tanítások”, ez pedig azt jelenti: amit az emberek, jobban mondva a tanítóik rendeltek el a világ dolgainak szabályozására. Ugyanezen a helyen, kicsit később (Kol 2,20) a gondolatmenetét folytatva már ezt mondja: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek magatokat olyan kötöttségekkel, amelyek csak az e világ szerint élőkre kötelezők?” Hogy a mi értelmezésünket adja vissza az apostol véleménye, azt már a következők is bizonyítják, ahol a zsidók „maguk gyakorolta kegyeskedéséről” tanít (Kol 2,23), éppen ahogyan itt is teszi (Gal 4,9). Ráadásul más helyen, például Zsid 5,12-ben is hasonlóan érti ezt az igét: „mégis arra van szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire”.

Ha tehát a törvényt a „világ elemeinek” nevezi, úgy mindkét igét lefokozásra, megalázásra, lekicsinylésre használja. Így akarja a törvény igazságának és cselekedetének dicsőségét, a vele kapcsolatos jó véleményt kisebbíteni, mintha ezt akarná mondani: „Mi másunk van a törvény által a betűn kívül, amelyek a Lélektől mégiscsak üresek? Ezek nem képesek arra, hogy teljesítsék, mint ahogyan mi magunk sem vagyunk képesek azokat betölteni.” A „világ” sajátosságának mondja, mert olyan dolgokra vonatkozik, amelyek a világban vannak, tehát a külső cselekedetekre – hasonlóan, ahogyan azt Isten ismeretének nevezi, amikor az Istennel való kapcsolatra utal. Mert a törvény még senkit nem tudott a Lélekhez vezetni, legföljebb csak a testben megtartani, úgy, hogy közben belsőleg a gonosz kívánságot gerjessze és az ember ellene való gyűlöletét kidomborítsa.

Most lásd, milyen jól értik az apostolt, akik a tonzúrát, ruhákat, helyeket, időket, oltárokat, dísztárgyakat, a szertartásaik teljes pompáját „lelkinek” nevezik. Pedig tagadniuk kellene, hogy ezek a dolgok világiak lennének, hacsak nem világiaknak akarják magukat megjeleníteni – ámbár ők éppen ettől riadnak vissza a legjobban. Ha pedig tagadják, hogy ezek világiak, akkor ezzel elzárkóznak az apostol értelmezésétől. Ő ugyanis mindezt a „világ” kifejezéssel illeti, és azokat a rendelkezéseket és tanításokat, amelyek a külső dolgokra vonatkoznak, nem sokra tartva a „világ elemeinek” nevezi. Igen, ő mindezt akár még a Tízparancsolatra is vonatkoztatja, amennyiben azokat valaki külsőleg cselekszi. Ezért tartoznak a mi időnkben a „lelki dolgokhoz”: gazdagság, önkényeskedő hatalom, előkelősködés, a magának mindent megengedés, vagy a legjobb esetben: az értelem nélkül verklizett imádságok, ruhák, helyek, amelyekben emberek tanításai alapján hisznek. A „testi dolgokhoz” tartoznak ezzel szemben (ezen embereknél) az irgalmasság cselekedetei vagy valamely más emberi cselekedetek és helyek, még ha azok teljes hitben, Lélek által nagyon megszenteltek volnának is. 

Térjünk azonban vissza az apostolhoz! Ezek az elemek ápolók és gondnokok, mint ahogyan a törvény nevelőnk. Mert itt a törvény betűje csak a büntetéstől való félelem miatt kényszeríti az embert ellenkező cselekedetre, egyúttal azonban arra is kényszeríti, hogy ennek az ellenkező akaratnak tudatára ébredve Krisztushoz siessen, aki az igazság Lelkét gazdagon önti reá. A törvény tehát nem tönkretevően ítél meg, hanem a legkészségesebb módon a hasznunkat szolgálja. Be kell látnod, hogy téged, mint egy hűséges gyám, a Krisztushoz, az örökséghez vezet, igen, oda is kényszerít. Ha ezt nem így érted, úgy a „sanyargatód” és ellenfeled lesz, aki téged a kínzódnak ad át; egyúttal bírád és üldöződ lesz. Mert a lelkiismereted soha nem hagy nyugodni, ha magadban és cselekedeteidben mindazt nem tudod felfedezni, amivel a törvényt betöltötted és nyugvópontra juttattad. Így járnak mindazok, akik nem hagyják magukat a törvény által Krisztushoz vezettetni, hanem saját erejükkel fognak hozzá annak teljesítéséhez.  

4.2. A fiúság elnyerése után a gyám visszalép

Gal 4,4–5: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.”

4.2.1. Az örökség ideje beteljesedett: Krisztus testté lett

Az idő teljessége kifejezéssel Pál azt ismétli meg, amit fentebb (Gal 4,2) így nevezett: „az apa által megszabott ideig”. Úgy szabott meg Isten is egy időpontot, hogy az áldás, amelyet Ábrahámnak megígért, az utódában, Krisztusban teljesedjék be. Nem azért, mintha a szent próféták eközben nem részesülhettek volna ugyanebben az áldásban – azonban Krisztusban kellett ennek az áldásnak az egész világon nyilvánvalóvá lenni, és neki (magának Krisztusnak) kellett a közzétevőjének lenni, akiben ők (az atyák, a próféták) és mi megáldattunk. És ezt nevezi az apostol az „idő teljességének”, amely „az apa által megszabott időben” teljesedik be. […]

A továbbiakban különösen figyelnünk kell az apostol szóhasználatára (kifejezésmódjára): „a törvénynek alávetve” ugyanis nem ugyanaz, mint „a törvény idejében és az ő fennhatósága alatt élni”. Ebben az értelemben sem Jób, sem a szír Naamán nem voltak törvény alatt, de a Szidónhoz tartozó sareptai özvegyasszony sem (Jób 1,1; 2Kir 5,1kk; 1Kir 17,9). A „törvénynek alávetve” lenni sokkal inkább azt jelenti, hogy „a törvény adósának lenni”. Azt jelenti, hogy „nem rendelkezem azzal, amivel a törvényt megtarthatnám”. Azt jelenti, hogy „a törvény büntetésében részesülni”. Krisztus azonban, holott ő nem volt, nem lehetett a törvény alatt, mégis a törvénynek vettetett alá „bűnné” (2Kor 5,21) és bűnössé „téve”. És nem azért, mert ő, ahogyan mi, a törvény ellenében cselekedett, hanem mert ő a törvény által a bűnösökre rótt büntetést helyettünk bűntelenül magára vette. Mivel minden nép a törvény alatt volt, legalábbis a természet törvénye és a Tízparancsolat alatt (vö. Mt 7,12). Krisztus tehát nem ugyanolyan módon vettetett a törvény alá, mint ahogyan mi vagyunk törvény alatt – mint ahogyan nem is ugyanolyan módon volt „átkozott” (Gal 3,13) és „bűnös” (2Kor 5,21), ahogyan mi azok vagyunk. Ő csak test szerint tétetett azzá, mi azonban mindkét értelemben véve, test és lélek szerint is azok vagyunk. És így ő, ahogyan Ágoston a De trinitate negyedik könyvének harmadik fejezetében mondja, azt, ami nála egyszeres, összhangba hozza azzal, ami bennünk kétszeresen van meg, összhangba hozva az övét a miénkkel egy tiszta oktávban.

Nem úgy tűnik, mintha ez a kifejezés: asszonytól született, közel állna a szűzanya lealacsonyításához? Ő ugyanezzel a szófordulattal ezt így is mondhatta volna: „aki szűztől született”. Jeromos úgy véli, hogy Pál a manicheusokra való tekintettel fejezi így ki magát. Ők ugyanis azt tanítják, hogy Krisztusnak csak egy asszonyon keresztül, nem egy asszonytól kellett megszületni, és állítják, hogy Krisztus teste nem valóságos, hanem csupán látszólagos test volt. De azt is lehet mondani, hogy az apostol itt Isten kegyelmességét magasztalja, amely olyan mélyre szállt alá, hogy nemcsak az emberi természet szerint, hanem annak erőtlenebb voltára utaló neme szerint is meg akart születni. Ezért az emberi nemhez való kapcsolata sajátosabb, mint a személye, családi állapot. Ennek megnevezésével együtt arra is utalni akar, hogy Ádám nem egy asszonytól született, és Éva sem egy férfitól, de nem is egy asszonyból „bújt elő”. Ahogyan az emberből teremtetett asszony lett az oka a bűnnek és a kárhozatnak, úgy lesz most a férfi, aki asszonytól született, az igazság és a megváltás elindítója. Az ellentétes nemek okozzák itt az ellentéteket. E megfigyelését a nemek kifejezetten hangsúlyos megjelölése nélkül nem tehetné meg. Ezzel együtt Pál nem hagyja említés nélkül Mária szüzességét sem. Mert ha valamennyi ember egy férfitől és egy asszonytól származik, de Krisztus egyedüliként „csak” egy asszonytól, ezzel az apostol kellő mértékben dicsőíti a nagy csodát, hogy egy szűz anya lehetett, és a szűz gyermeke pedig egy fiú. Végül is mivel természetes embernek és „fiúnak” (Ézs 9,5) kellett lennie, meg kellett születnie. Ahhoz pedig, hogy megszülessék, szüksége volt asszonyra. Mert Krisztus csak ember volna, nem pedig „Fiú”, ha nem asszonytól születik – ahogyan Ádám és Éva mint emberek sem lehettek volna „fiúként” és „leányként” Isten gyermekei.

4.2.2. A fiúság a hívőt Krisztus részesévé teszi

A fiúság, a görög alapján helyesebben „a fiúi jogokba állítás”, ahogyan az apostol fentebb tanította, a Krisztusban való hit által valósul meg, amit Isten Ábrahámnak a jövőre nézve Krisztusban megígért. Krisztusban hinni ugyanis azt jelenti, mint „őt magunkra ölteni”, „eggyé lenni vele” (Gal 3,27k). Krisztus azonban „a” Fiú, ezért azok is, akik benne hisznek, vele együtt Isten gyermekei.

4.2.3. A fiúság nem zavartalan birtoklás

Tekintettel azokra az emberekre, akiket még nem tanítottak meg eléggé a Krisztusra, amit fentebb már sokszor elmondtam, nem szabad úgy tekinteni őket, mintha az ígéret rajtunk már beteljesedett volna. Olyan kifejezésekre gondolok, mint „hogy megváltsa”, „hogy Isten fiává legyünk” (Gal 4,5), „fiak vagytok”, „elküldte Fiának Lelkét” (Gal 4,6), „úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú és örökös” (Gal 4,7) és az ehhez hasonlók. Mindezek sokkal inkább a Krisztusban valósultak meg, hogy aztán általa bennünk is beteljesedjenek. Ez csak az első lépés, hogy aztán napról napra érjen el a beteljesedésig. Ezért van szó 2Móz 12,11-ben „az Úr pászkájáról”, vagyis az állandó úton levésről, amely minket is úgy jelöl meg, mint akik zarándokok vagyunk. Mert mi folyamatosan az Egyiptomból való kivonulásban élünk, ami azt jelenti, hogy a kereszt és a szenvedés útján az ígéret földje felé tartunk. Mi megváltattunk és folyamatosan megváltatunk; mi megkaptuk a fiúságot, de továbbra is folyamatosan kapjuk. Isten gyermekeivé lettünk, azok is vagyunk, hogy végül teljes valóságunkban azokká legyünk. Küldte, küldi és küldeni fogja a Lelkét, megismertük őt és meg fogjuk ismerni.  

És így nem képzelheted el a keresztyének életét mint álló helyzetben és nyugalomban élőkét, hanem úton lévőkét és útra kelőkét, akik hibából erénybe, tisztaságból tisztaságra, erőből erőbe tartanak. Aki pedig nincs úton, azt te se tartsd keresztyénnek, hanem a nyugalom és béke népségének, akiket a próféta az ellenségeinek tekint (Jer 4,6–10; 5,11–15; 6,13–26; 8,10kk; 14,13–18). Tehát ne tüntesd ki bizalmaddal a hazug teológusokat, akik azt mondják: ha te az első és egyetlen lépést eléred a szeretet lépcsőfokán, akkor az már elég is neked az üdvösségre. Balga elvakultságukban azt képzelik, hogy egy szeretet van, amely csendben a szívben nyugszik, mint hordóban a bor. A szeretet nem csendes, hanem megszakítás nélkül feszíti keresztre a testet. Nem tud elégedetten megállni a maga lépcsőjén, hanem a teljes emberben további területeket követel magának, hogy azokat alapjaiban megtisztítsa. Amazok pedig megtérésük „első lépcsőjével” sem az első, sem a második lépcsőt nem nevezhetik majd sajátjuknak a kísértés és a halál órájában. 

4.2.4. A fiúságban a Fiú Lelke a cselekvő

Gal 4,6: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte a Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: »Abbá, Atya!«”

Abbá, Atyám – miért mondja kétszer? Mivel ennek nyelvtani oka van, nem indokolja, hogy e titoknak itt szélesebb körű magyarázatát adjuk, mely szerint a hitnek ugyanaz a Lelke uralkodik a zsidóknál, mint a pogányoknál, az egyetlen Istennek a Lelke két népben – az apostol Róm 1,16 és Róm 2,10 szerinti szavainak megfelelően: „elsőként zsidónak, de görögnek is”. Figyeld meg: mivel az apostol itt Isten gyermekeiről beszél, ezért nevezi a Szentlelket Isten Fia Lelkének. Ezzel akarja megmutatni, hogy ugyanaz a Lélek, amely Krisztusban, az Isten Fiában lakozik, a pogány hívőkhöz is ő küldetett. Teljes érthetőségében ismerteti a Szentháromságot az egy Istenben. Mert a Fiú, aki valóságos Isten, abban a Lélekben él, amelyben minden kétség nélkül az Atya is él. És ahogyan az apostol őt más helyeken „Isten Lelkének” nevezi, úgy nevezi itt őt a „Fiú Lelkének”. Így van ő közöttünk: Istenben vagyunk, „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). „Őbenne élünk” az Atya akaratából, aki az istenség lényege. „Őbenne mozgunk” Fia képmása által, aki az Atyától született, hasonlóan mozogva az egy isteni és örök körforgásban. „Őbenne vagyunk” a Lélek által, aki az Atyán és a Fiún nyugszik, és hasonlóan eleven. Azonban mindezek a dolgok már túlságosan messzire vezetnek ahhoz, hogy idetartozhassanak.

Még inkább figyelmet érdemlő, hogy az apostol arról tanúskodik, hogy a hívőnek egyúttal a fiúság lelke is adatik. Ő mondja: mivel pedig fiak vagytok – és ez egészen bizonyosan hit általi, ahogyan ezt már gyakran elmondtuk –, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe. Ezzel gond nélkül megoldható a kérdés, hogyan tanítható, hogy az ember egyedül hit által igazul meg és üdvözül. Semmi okod nincsen a nyugtalankodásra: ha a hit igaz hit, és ha ő valóban „Fiú”, akkor a Lélek sem hiányozhat. Ahol pedig a Lélek jelen van, ott „Isten szeretete árad a szívbe” (Róm 5,6), az erény minden ajándékával együtt, amit Pál a szeretetnek tulajdonít (1Kor 13,4kk). „A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik” stb. Ha itt az apostol a megigazító hitről beszél, akkor arról a hitről szól, amely „a szeretet által munkálkodik”, ahogyan erről a másik helyen (Gal 5,6) szól. Mert a hit kapja meg a Lélek ajándékát. Így tanított erről fentebb: „A törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige meghallásából származó hit alapján?” (Gal 3,2) Különben pedig az a hit, amelyet „az ördögök is hisznek és rettegnek” (Jk 2,19), és az a hit, amellyel az istentelenek csodákat művelnek, nem igaz hit, mivel ők nem „fiak”, és ezért nem is az „áldás örökösei”.

4.2.5. A fiúságban örömmel teljesedik be a törvény

Gal 4,7: „Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös.”

Jeromos itt („Isten akarata” helyett) Krisztust olvas; így hangzik a görögben is. (A kéziratok többségében „Isten akarata” szerepel.) Pál azért teszi hozzá ezt a kiegészítést, hogy senki ne reménykedjék, hogy ezt az örökséget Krisztus helyett a törvény közvetítésével vagy valamely más úton érheti el. Az áldás mégiscsak Ábrahám utódában megígért és adatott – aki a Krisztus. Ugyanez áll Róm 8,17-ben: „ha pedig gyermekek, akkor örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak.”

Hogy a szolga, szolgaság kifejezések mit jelentenek, azt már kellőképpen elmagyaráztuk. Szolga ugyanis az, aki a törvényt megtartja és nem tartja meg. Megtartja cselekedetekkel a büntetéstől való félelem miatt vagy előnyök megszerzése végett. Nem tartja meg a saját akaratából. Mert ha az után menne, jobban szeretné, ha nem volna törvény. És így gyűlöli belülről a törvény igazságát, amellyel kívülről az emberek előtt képmutatóskodik. A fiú azonban mindezt kegyelemből, szabadon tartja meg. Nem kívánja, hogy ne legyen törvény, sokkal inkább örül neki, hogy a törvény itt van, jelen van. A szolgának csak a keze van az Úr törvényén, a fiú viszont „az Úr törvényében gyönyörködik és az ő törvényéről elmélkedik” (Zsolt 1,2).