Gal 2,11–13: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barabás is belesodródott.”

1. Jeromos szerint Pál ezúttal képmutatóan viselkedett

Íme, ez az a nagy csatatér, ahol a két kiemelkedő egyházatya, Jeromos és Ágoston keményen hajba kapnak egymással.

Jeromos arra alapozza álláspontját, hogy Pál hasonlóan cselekedett, amikor Timóteust „az ott lakó zsidókra tekintettel körülmetélte” (ApCsel 16,3). Ráadásul akkoriban mindezt Pál nem törvénykényszerből cselekedte, hiszen már korábban kijelentette (ApCsel 15,28), hogy ne tegyék a pogányokra a törvény terhét; ráadásul Timóteus apja görög (pogány) volt (ApCsel 16,3). Ami pedig még ennél is több: Pál ugyanebben a fejezetben tanítja (ApCsel 16,4), „hogy a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, tartsák meg”, és rögtön ő maga szegül szembe velük Timóteus körülmetélésével. Hasonlóan ApCsel 18,18-ban, amikor megnyíratta a fejét Kenkreában, mert fogadalma volt. És ApCsel 21,23–26 szerint is négy férfival ment templomba, akik szintén fogadalmat tettek, és elvégezte velük a tisztulási szertartást, mindegyikükért bemutatva az előírt áldozatot. Hasonló irányba mutat személyes bizonyságtétele (1Kor 9,20): „zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó”.

Ezért kérdezi Jeromos: honnan veszi magának Pál a bátorságot és honnan a felhatalmazást, hogy Pétert, aki mégiscsak a zsidók apostola volt, olyasmiért bírálja, amit önmagának megengedett, holott ő a pogányok apostola? Jeromos véleménye szerint ilyet csakis a képmutató ítélkezés tehet, amellyel Pál Pétert elmarasztalta. Itt azonban Péter e képmutatásával a kegyelmet veszélyeztette, és ezt szerette volna Pál helyreigazítani (ahogy Jeromos kifejti) egy új, csalárd harcmodorral, egy új képmutatással, egy új ellentmondásos „engedéllyel”. Ez a magyarázat látszólag megfelel a görög szövegnek is! Ott ugyanis ez áll: „szeme láttára”, „szeme előtt”, ami azt jelenti, hogy „nyíltan”, „mások szeme láttára”, miközben neki – és ez a kegyes hazugság – önmagáról más véleménye volt. Ennek megfelelően mondja, ami nincs meg a görögben, hogy „rászolgált a feddésre”, hanem azt, hogy „megfeddtem”. Mert bizony az emberek által az is megfeddhető, aki gyenge és tudatlan, anélkül, hogy feddést érdemelne.

2. Ágoston szerint Pál igazságosan járt el

Ágoston arra az igére támaszkodik, amelyet Pál az előző fejezetben jelentett ki (Gal 1,20): „Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság.” Nos, Pál itt azt mondja, Péter rászolgált a feddésre, s ezért nyíltan szembeszállt vele, és keményen felelősségre vonta. Ha az igazságnak megfelelően ez nem így történt, minden képmutatástól függetlenül, akkor Pál többé már nem az igazságot szólná, amelyre pedig esküt tett, hanem – ha szolgálata iránti buzgalomból is – mégiscsak egy hazugság áldozatává vált. És így írása egészének az érvényessége inogna meg, ha akár csak egyetlenegy helyen is mást mondana, mint amit gondolt.

Ezért vagy Péter igazságnak megfelelően megérdemelte a feddést, és Pál igazságosan utasította rendre, vagy Pálnak kellett hazudnia, amikor őt rendreutasította és megfeddette. Természetes, hogy Ágoston véleménye a görög szöveget gyengíti. Ott ugyanis nem az áll, hogy „megérdemelte a feddést”, hanem „szembeszálltam vele, hogy megfeddjem”, ahogy Jeromos magyarázza. És mégis, mindennek ellenére igaznak és teljesen bizonyosnak mondható, hogy Péter rászolgált a feddésre. Éspedig Pál apostol cselekedetéből következően: senkit nem feddett volna meg, ha nem szolgált volna rá. Nézzünk csak meg a szövegösszefüggést; mert mindig a szöveg a legnagyszerűbb döntőbíró!  

3. Az íráshely alapján Pál teljes joggal feddette meg Pétert

Elsőként bizonyos, hogy Pál nem azért feddette meg Pétert, mert a pogányok szokását követte (és utána újra a zsidót), ahogyan Jeromos magyarázza. Mert így valóban ugyanazt kellene kárhoztatnia a saját életvitelében, és akkor Jeromos véleménye teljességgel igazolódna. Ő azon a véleményen volt, hogy a törvény szerinti élet Krisztus szenvedése óta nem megengedett, sőt halált eredményez. Ebben a szent ember csődöt mondott, mivel néhány elődje félrevezette. Pál sokkal inkább azért mondta ki feddő szavait, mert Péter képmutatóan viselkedett. Péter képmutatása egyértelműen megállapítható, amit Pál nem tűrhetett. Mert addig teljesen rendben van, hogy pogány szokás szerint élt, és utána zsidó szerint. Amit azonban Pál okkal vetett el, az volt, hogy a zsidók megérkezése után vonta ki magát és különült el a pogányok asztalától. E kivonulása által mind a zsidókban, mind a pogányokban azt a véleményt erősítette meg, hogy a pogány életmód nem megengedett, a zsidóké a szükséges! Eközben pedig teljesen tisztában volt vele, hogy mindkettőt szabad, mindkettő megengedett. Tehát a szöveg így is értelmezhető: Péter tökéletesen tudta, hogy e dolgokban teljes szabadsága van. Mert így hangzik: „mielőtt odajöttek, együtt evett a pogányokkal”. Aztán visszahúzódott, mert „félt a zsidó származású testvérektől”. Tehát félelemből, nem pedig bizonytalanságából cselekedte. Pál ugyanis nem azt mondja: „Miért élsz pogányul?” És azt sem kérdezi: „Miért fordultál vissza a zsidókhoz?” (Mindkettő teljes szabadságában állt.) Hanem: „Hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?” (Gal 2,14) Éppen e kényszerrel, amelyet képmutatásával és önmaga kivonásával idézett elő, rászolgált a feddésre. Mert általa a pogányok és a zsidók arra a következtetésre jutottak, hogy a zsidó életforma kötelező, a pogány viszont nem megengedett.

Ezért Pál azt sem kárhoztatja, hogy más zsidók Péterrel együtt ettek, lett légyen szó pogányokról vagy zsidókról (mivel ők tudták, hogy mindkettő szabadságukban áll). Pál azért kárhoztatja őket, mert Péterrel együtt képmutatóskodtak, és velük együtt zsidók és pogányok zsidó életmódra kényszeríttettek, mintha kötelező volna. És ugyanígy nem kárhoztatja azt sem, hogy Barabás velük evett, akár zsidóként, akár pogányként, hanem azért, mert hagyta magát e képmutatással félrevezettetni, s ezzel hozzájárulását adta, hogy pogányokat és zsidókat a zsidó életmód folytatására kényszerítsenek. 

Pál itt a kényszer ellen a szabadságért harcol. Mert egyedül a Krisztusba vetett hit szükséges és „kényszerű”, hogy megigazuljunk. Az összes többire nézve teljes a szabadságunk, mert azok nem parancsoltak, nem is tiltottak. Ha tehát Péter e kettőt szabadon és nyilvánosan cselekszi, semmi feddésre méltót nem követett volna el általuk. Ahogyan Pál is nyugodt szívvel cselekedte azokat.

Jeromosra való tekintettel tehát mi ezt mondjuk: a görög szöveg alapján megengedett, hogy a „megfeddjem” kifejezés azokra is vonatkozik, akik Pétert Pál előtt megvádolták, mert kivonta magát körükből, amelynek következtében Pálnak lehetősége nyílt arra, hogy Pétert megfeddje. Mindenesetre tény, hogy Péter ezúttal valóban rászolgált feddésre.

Továbbá, hogy Péter ezzel, ahogy mondani szokás, halálos bűnt követett volna el, azt tisztázzák mások. Annyit azonban tudok, hogy mindazok, akik Péter képmutatása által a zsidó életforma gyakorlására kényszerültek, elvesztek volna, ha Pál nem vezette volna vissza őket a helyes útra. Mert így abba fogtak volna bele, hogy a megigazulást nem a Krisztusba vetett hitben, hanem a törvény cselekedeteiben keressék. Ezért Péter a többiekkel együtt teljes mértékben okot szolgáltatott a dorgálásra, nemcsak életvitele miatt, hanem a hitéletre és az örök kárhozatra való tekintettel. Pál nem is vette volna a szívére, amennyiben itt egy jelentéktelen bocsánatos bűnnel került volna szembe. Hiszen azért panaszkodik, hogy „nem az evangélium igazságának megfelelő úton járnak” (Gal 2,14). Ahol nem az evangélium igazságát követik, ott a hitetlenség miatt rögtön fölmerül a felelősség kérdése!

Minden olyan fáradozás, amely a szenteket igyekszik felmenteni vagy dicsőíteni, nem tetszik nekem, főleg ha az a Szentírás érvényesülése ellen irányul. Könnyebb szívvel lehet elfogadni, ha Péter és Pál a hitben elesik, sőt átok alá kerül, ahogy Pál fentebb mondta (Gal 1,8k), mint hogy az evangéliumból akár a legkisebb betű is elvesszék.

Végül nem osztom a véleményét, hogy a görög „kata prosopon”, a nyíltan kifejezés olyan súlyú volna, hogy ebből Pál képmutatására következtessünk. Pál nem képmutató, hanem Péter kárhozatos képmutatását teljes meggyőződéssel támadó. Ezért a „nyíltan” kifejezés ugyanazt jelenti, hogy „mindenki előtt” vagy „nyilvánosan”, ahogyan azt Ambrosius is magyarázza. Így mondja Pál rögtön a következő versben: „mindnyájuk előtt ezt mondtam Péternek”. Ezt azonban már korábban említettem: az Írás szóhasználata szerint a „nyíltan” kifejezés azt jelenti, ami a nyilvánosság előtt zajlik, ami ellentétben áll a szívében rejtettel. Ott (a nyilvánosság előtt) lát és ítél az ember, míg itt (a rejtettségben) Isten lát és ítél. Pál tehát e kifejezéssel „nyíltan” nem a kevélységét és fölényeskedését mutatja, ahogyan azt neki Porphyrius értetlenségében a szemére veti. Sokkal inkább azt mutatja, hogy mekkora kényszer nehezedett rá, és ő mégis ennyire vissza tudta fogni magát. Ő ugyanis csak akkor feddette Pétert, amikor a többiek is vele tartottak, végül még Barabást, a munkatársát is félrevezette, ezért aztán nem maradt más, aki az evangélium igazságáért kiálljon. Így tudott cselekedni mértékadó súllyal az evangélium igazságáért. Hogy visszafogott volt, a javára kell írnunk, mert a feddését nem azonnal nyilvánította ki, hanem megvárta, amíg mindnyájan félrevezettetnek. Hogy pedig kényszerhelyzetben volt, csak a javára írandó, mivel az evangélium került veszélybe, hogy elvesszék. Ha azonban makacsul a görög szóértelmezéshez kötjük magunkat, hogy a „nyíltan” lényegében azt jelenti, „külső megjelenésében”, ahogyan Jn 7,24 is használja: „ne ítéljetek látszat szerint” – ebből még távolról sem következik, hogy Pált a képmutatás vádjával illessük. Sokkal inkább ez lehet a helyes értelme: ugyan jogosan állt ellenük, és a feddő igéket is nyilvánosan kellett kimondania, ámde ő mindezt nem rosszakaratú szívvel cselekedte. Inkább oly módon, ahogy Sir 7,26 szerint hangzik: „Ha lányod van, őrizd a testét, és ne mutass neki barátságos ábrázatot.” Ahogyan a szülők tekintetükkel kemények a gyermekeikkel szemben, nem a szívükkel, még kevésbé képmutatásból. Igenis minden keresztyénnek kötelessége testvérét keményen dorgálni és a nézeteitől elhatárolódni, ha eközben szíve szelídségét és együttérzését nem vonja meg tőle. Igen, magáról az Istenről is megmondatott: „nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket” (JSir 3,33). Ki akarná ezek után Istent azzal vádolni, hogy képmutató, amikor embereket ver meg vagy vet el? Ugyanígy az a feddés, amellyel Pál Pétert illette, igazságból történt: kemény volt Péterhez a nyilvánosság előtt, ugyanakkor szíve szerint szelíd. És mivel Péter bűne az igazságnak megfelelően megalapozott volt, ezt a feddést a legnagyobb mértékben meg is érdemelte. Tehát egyiküknél sem állapítható meg képmutatás, ahogy azt Jeromos feltételezi. Az előzménye azonban az a képmutatás volt, amelyet Péter okozott, akinek a viselkedésével a többieket a zsidó, törvény szerinti életforma betartására kötelezte. 

És még egy kérdés! Tételezzük fel, hogy Péter attól félt, hogy a gyengéket megbotránkoztatja, ezért tehát kegyes meggondolásból húzódott vissza; mit tett volna Pál, ha ugyanebben az esetben mindkét oldalon gyengéket talál, a pogányoknál is, a zsidóknál is? Kinek engedett volna? Mert ha mindkét fél egyet akar, még nem okoz bonyodalmat. Elfogadva tehát, hogy ő a zsidókkal eszik együtt, akkor a pogányokat háborítja fel, ahogyan a mi esetünkben Péter. Ha pedig a pogányokkal eszik együtt, úgy a zsidóknak okoz megbotránkozást, ami Pétert itt megfélemlítette. Ebben az esetben szilárdan az evangélium igazságához kell ragaszkodnunk, hogy mindenekelőtt azt tisztázzuk. Így cselekszik Pál ezen a helyen, amikor a többiek jelenlétében Péter bűnére rámutat, és a pogány életvitelhez mint megengedetthez szilárdan ragaszkodik. Továbbá pedig fentebb (Gal 2,3kk) Pál egy percig sem tartotta helyesnek és nem is járult hozzá, hogy a pogányok köréből származó Tituszt körülmetéljék. Ha pedig eközben a zsidók között voltak olyan gyengék, akik nem tartottak vele, úgy őket magukra kellett hagyni. Mert jobb, ha az egyik oldal az evangéliummal megmenekül, mintha mindkét oldal tönkremegy az evangélium helytelen értelmezéséért.

4. Mindebből az egész egyháznak van mit tanulnia

Mennyire szeretném, ha az apostol e tanítása az egész keresztyénségben a lehető legpontosabban ismertté válna, beleértve a szerzeteseket, a papságot és a sok különféle emberi rendelkezések követőit! Mert ezek a pápai törvények és rendelkezések már épp eléggé tönkretették az evangéliumi hitet és az evangéliumi szeretetet. És eközben még odáig sem jutottak el, hogy a terheket levegyék, ha azt a testvéri szeretet megköveteli. Nem, újólag is pénzért kell őket megvásárolni, a felmentéseket és a bocsánatokat. Eközben sem pápai, sem egyházi utasítással nem találkozhatunk – hacsak nem olyanokkal, amelyek arra terjednek ki, hogy a szeretet és a kölcsönös jócselekedet pályáját szabadon hagyják. Elfogadva tehát, hogy a pápának valamilyen hatalma van bármilyen felmentést is adni, és hogy egyetlen dolog körül forog a világ, amely a hasznot, dicsőséget, és ami a legnagyobb, a szeretetet érinti, akkor a tieden kívül semmiféle (pápai) felmentésre nincs többé szükséged. Mert még egyetlen emberi törvény sem ért el olyan messzire, hogy téged akár csak egyetlen hajszállal is megkössön, ha ezek az okok fennállnak. A törvényt ilyen esetekben (jól, rosszul) sokkal inkább a maga hatásköréből kiemelve kell figyelembe venni. Ha azonban ezek az okok nem állnak fenn, és te kizárólag a saját kényed-kedved szerint jársz el, úgy a pápa felmentése csak oda fog vezetni, hogy vele együtt téged csak összezavar és megsemmisítésre ítél. Ó, mennyi lelkiismeret-furdalást hozott az egyházba a bizonytalanság, hogy mi Isten törvénye és mi az embereké!

Nem tudom elhallgatni azt a híres történetet, amely kitűnően illik az elmondottakhoz. Szent Spirido, Ciprus püspöke a Történeti hármas-könyvének I. kötetében a következőről tudósít: Böjtidőben befogadott egy idegent, asztalához ültette, ahol semmi más nem volt, csak disznóhús, természetesen nem anélkül, hogy előtte az Isten áldását (engedélyét) kérve ne könyörögtek volna. Amikor aztán a vendég elutasította a kínálást, nyíltan megvallva, hogy ő bizony keresztyén, a püspök ezt válaszolta neki: „Éppen ezért nem kellene ellenkezned, mert »minden tiszta a tisztának«, ahogyan az Isten igéje tanítja (Tit 1,15).” Nem mintha ennek alapján akarnám megvetni az ősi törvényeket, hanem inkább szeretném helyesen érteni és értelmezni. A kegyes alázatban és hódolatban egy olyan törvénynek kell érvényre jutnia, amit a szeretet és szükség felülírhat, annál is inkább, ha ehhez a gyóntató vagy egy másik jó ember tanácsa is társul. Nincs szükség tehát bűnbocsátó-cédulák és bocsánatok eladására és vásárlására. Mert ha másképpen nem megy, a törvények megsértése árán adassék neked a szabadság, ha már a felmentések, bűnbocsátó-cédulák és különféle bocsánatok nem elégségesek a megigazulásra. Ha pedig más ok állna fenn, úgy (ahogyan megmondatott) nincs már szükséged rájuk. Szeretném figyelmeztetni a pápát, hogy az egyházat fenyegető veszélyekre való tekintettel tanúsítson irgalmat, és végre a törvényeit helyezze hatályon kívül. Mert azok csak azért vannak, ahogyan látjuk, hogy a lelkiismeretet megkötözzék, vagy azért, hogy pénzt halásszanak (az emberek zsebéből). És ráadásul mindezek a Krisztusba vetett hitet is teljesen megfojtják, ami azt jelenti, hogy az igaz hívőket leradírozzák, az egyházat pedig képmutatók és bálványimádók sokaságával töltik meg.

5. Pál nyilvánosan leplezi le Péter képmutatását

Gal 2,14: „De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: »Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokások szerint éljenek?«”

Pál lerántja Péterről a leplet, és felfedi képmutatását; mert egyedül ezt veti a szemére. Péter úgy tett, mintha nem pogányként, hanem zsidóként élne. Ezzel szemben lép fel Pál: „Nem, te pogányként élsz és éltél, és most mégis mást állítasz magadról, és e képmutatásodat a pogányokra is rákényszeríted, hogy ők ne pogányként, hanem zsidóként éljenek, és így űzöd őket a törvény szolgáságába.” Ebből válik érthetővé, hogy Jeromos nem jól értette Pált. Mert Jeromos azt tartja képmutatásnak, hogy Péter a zsidók kedvéért zsidóként élt és a törvényt betartotta, mintha annak megtartása szabadságában álló dolog volna. Pál azonban képmutatásaként nem ezt veti a szemére. Pál azt tartja képmutatásnak, ahogyan Péter képmutató módon a pogányok asztalától eltávolodott, mintha annak élvezete nem állna a szabadságában. Ez az evangéliumot komolyan fenyegető képmutatás, nem az előbbi!

Fölmerült már, hogy az itt szereplő Kéfás a hetven tanítvány egyike is lehetett. Így olvasható Eusebius egyháztörténetében. Ezt a felfogást azonban Jeromos a maga meggyőző szaktudásával elvetette. Ez ugyanis egy visszájára fordított kísérlet, amely Pétert szeretné megvédelmezni. Pál azonban ezt az esetet teljes tudatossággal tárja a galaták elé, hogy befogja vele a szájukat, akik el akartak szakadni tőle, azt hangoztatván, hogy tanításának vissza kellene térnie Péteréhez. „Ellenkezőleg – mondja –, tanításom nem emberektől, hanem Istentől való; mindezeket nemcsak Péter és a többi apostol is megerősítette, hanem még magát Pétert is én igazítottam helyre a többiek előtt.” Ezért nincs további lehetősége (a galatáknak) arra, hogy Pált támadják. Hiszen még Péter is megbotlott az evangélium igazságában: a szabadságot, amit önmaga részére igénybe vett, a zsidóktól való félelem miatt másoktól megvonta, tehát igazságtalanul járt el velük szemben. Minden kétség nélkül Pál ezt a dolgot meggyőzően tárta Péter elé. Ámde a meggyőzés mégsem adott okot neki arra, hogy nagyképű legyen. Mert mindez az emberek nyilvánossága előtt történt, amelyre Isten nem tekint! Mégis az ilyen „meggyőzések” miatti civakodások adtak okot a római és a konstantinápolyi iskolák közötti szörnyű csatározásokra – mintha az egyháznak egyedül erre volna szüksége. Mintha az egyház egysége az emberek szemléletén és hatalmuk nagyságán múlna, nem pedig a Szentlélekben való hiten, reménységen és szereteten! …

Pál az igaz megigazulásért harcol

Gal 2,15: „Mi, akik természet szerint zsidók, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk.”

1. Nincs igazsága pogánynak és zsidónak

Pál összehasonlítja a zsidót a pogánnyal. „Mi – mondja –, akik természet szerint zsidók vagyunk, bár megelőzzük a pogányokat a törvény szerint való igazságban; mert ők bűnösök, ha magunkkal hasonlítjuk össze őket. Nekik valóban nincsen sem törvényük, sem cselekedetük. Ezzel azonban még mi nem lettünk igazzá Isten előtt. Mert ez a mi igazságunk csak külsődleges.” E gondolatmenetét részletesen tárgyalja Róm 1–2. fejezetében. Ott tárja fel, hogy a legnagyobb bűnösök a pogányok; ámde a 2. fejezetben a zsidókhoz fordul, és kijelenti, ők sem kevésbé bűnösök, még ha nem is olyan módon, ahogyan a pogányok. Mert a törvényt csak külsőleg, nem belsőleg tartották meg (Róm 2,28k), habár a törvényükkel dicsekednek, a törvényszegéseikkel az Istent ők is megsértették (Róm 2,23).

2. Megigazulás egyedül a Krisztusba vetett hitből származik

Gal 2,16a: „Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által.”

„Igazak vagyunk – mondja – mint olyanok, akik természetük szerint zsidók, és nem olyan bűnösök, mint a pogányok. A mi igazságunk azonban a törvény cselekedetein alapszik, amely által egyetlen ember sem igazulhat meg Isten előtt. Ezért mi is, mint a pogányok, a Krisztusban való hit által keressük a megigazulást, miközben a saját igazságunkat szemétnek (Fil 3,8) ítéljük. Mostantól a pogányokkal együtt vagyunk bűnösök, és velük együtt igazultunk meg. Mert Isten, ahogyan Péter apostol mondja (ApCsel 15,9), »nem tett semmi különbséget köztünk és köztük, mert hit által megtisztította szívüket«.” Mindenesetre ez az igehely mindazoknak ellenszenves, akik nem szokták meg Pál teológiáját; még Jeromosnak is nem kevés vesződséget okozott. Gondolatmenetünket ott folytatjuk, ahol fentebb az atyák hagyományának tárgyalásánál félbeszakítottuk. Mert az előttünk járó írók közül egyet sem találtam, aki e felvetett témának kimerítő magyarázatát adta volna, kivéve Ágostont, de még ő sem a maga teljességében, hanem csak ott, ahol Pelágiusszal, a kegyelem ellenségével harcol. Ott valóban megkönnyíti és hozzáférhetővé teszi neked Pál megértését.

Mindenek előtt azt kell tudnunk, hogy az ember kétféle módon, egymással teljesen ellenkező irányba haladó úton lesz igazzá.

Először is külsőleg lesz igazzá, cselekedet által, a saját erejéből. Ide tartoznak az ember szerinti igazságok, ahogyan az a meghatározásból ismert, amelyeket gyakorlás és a hagyományok megtartása által érhetünk el. Ide tartozik az igazság, amelyet Arisztotelész és más filozófusok írtak le. Ide tartozik az igazság, amely a polgári erkölcsből és az egyházi törvények szertartásaiból sorjázik elő, és az igazságnak az a hangja, amelyet az értelem és az okosság szólaltat meg. Tartja magát még a vélemény, hogy minket a jócselekedetek gyakorlása jó emberré formál, a mértéktartás gyakorlása által mértéktartókká leszünk stb. Mózes törvénye is erre az igazságra vezet, igen, még maga a Tízparancsolat is. Itt ugyanis, ahol a büntetéstől való félelem vagy az ígért jutalom szolgálja Istent, az Isten nevére tett esküt mellőzi, aki tiszteli szüleit, ahol nem ölnek, nem lopnak, nem törnek házasságot stb. Ez a szolgai, béresi, látszat szerinti, szépre festett (Mt 23,27), külsődleges, ideiglenes, világi, emberi igazságosság. Ezek nem használnak az eljövendő dicsőség szempontjából, hanem megkapja a maga jutalmát, dicsőségét, gazdagságát, ragyogását, hatalmát, barátságát, egészségét vagy legalábbis egy kevéske békességet és nyugalmat, kisebb „adag” szenvedést, mint ami azoknak jut, akik egy másik utat választanak. Így jellemzi Krisztus a farizeusokat, Ágoston a rómaiakat (De civitate Dei I. köt.). Ez az igazság bámulatos módon vezeti tévútra a bölcs embereket, hacsak az Írásból nem okulnak.

Ez az igazság olyan, mint a „repedezett falú víztartók, amelyek nem tartják a vizet” (Jer 2,13). És mégis azt képzeli magáról, ahogyan ugyanebben a fejezetben hangzik (Jer 2,35), hogy ő bűn nélküli. Mindez nagyon hasonlít az arcjátékhoz, amit a majmoknál is jól megfigyelhetünk, amikor valamit vagy valakit utánoznak, vagy ahogyan álarcot hordó színészek egy színelőadást mutatnak be, akik tulajdonképpen képmutatók, bálványozott személyek megszemélyesítői. Ezért nevezi az Írás hazugságnak és igazságtalanságnak; innen a neve is: Beth-Aven, „a tisztátalanság háza”. Ebből a nemzetségből származnak napjainkban az olyan „szívtiprók”, akik a bizodalmukat a „szabad akaratba”, vagy ahogyan magukról állítják, a „jó szándékba” vetik. Ha ők így a saját (természetes) erejükből egyetlen „tettet” kicsiholhatnak, amellyel „Istent mindennél jobban tudják szeretni” – milyen nagy elbizakodottság! –, akkor az Isten kegyelmét máris elnyerték. Olyanok ők, mint a vérfolyásos asszony (Mk 5,25k), vagy annak a bűnösnek a lelkiismerete, aki a cselekedetek általi gyógyulásában reménykedik, de csak annyit tud elérni, hogy „mindenét ráköltötte, és mégis rosszabbul lett” a sora.

Másodszor az ember megigazul bensőjében, hitből, kegyelemből. Ez ott történik, ahol a „régi” ember igazsága teljesen kétségessé válik, mert az a maga tisztátalanságában, mint egy „szennyes ruha” (Ézs 64,5) jelenik meg. Akkor leborul Isten előtt, alázatosan fölsóhajt, bűnösnek vallja magát, és a vámszedővel együtt mondja: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13) „Ez – mondja Krisztus – megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.” (Lk 18,14) Ez az igazságosság ugyanis semmi másból nem áll, mint Isten nevének segítségül hívásából. Az Isten neve pedig Irgalmasság, Igazság, Igazságosság, Erő, Bölcsesség, és ezzel együtt hatalmas vádirat az ember neve ellen. A mi nevünk ugyanis: Bűn, Hazugság, Hiúság, Ostobaság, mégpedig e két ige alapján: „Minden ember hazug!” (Zsolt 116,11) „Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.” (Zsolt 39,6)

Az Isten nevében való könyörgés, amennyiben az valóban a szívben és szívből történik, nyilvánvalóvá teszi, hogy az ember szíve és az Isten neve egyek és egymáson csüngnek. Ezért lehetetlen, hogy a szív ne részesüljön azokban az erényekben, amelyekben az Úr neve hatalmasnak bizonyult. A szív és az Úr neve azonban csakis a hit által csüngnek egymáson. A hit azonban Krisztus beszéde általi, amelyben az Úr neve hirdettetik (Róm 10,13–17). Így hangzik Zsolt 22,23-ban: „Hirdetem nevedet testvéreimnek.” És ugyancsak Zsolt 102,22 szerint: „Hirdessétek az Úr nevét a Sionon!” Ahogyan tehát az Úr neve tiszta, szent, igaz, megbízható, jó stb., úgy teszi a megérintett szívet és a szívből jövő érintést (ami hit által történik!) szívével teljes egészében azonossá. Így lehetséges, hogy akik az Úr nevében hisznek, azoknak minden vétkük eltöröltetik, az Isten igazsága pedig javukra íratik „a te nevedért, ó Uram” (Zsolt 25,11). Az igazság jut nekik osztályrészül, mert Isten neve jó, vagyis nem az ő cselekedeteikért. Mert egyszer sem kellett bármit is tenniük, csakis őt hallgatniuk. Ha egy szív ily módon igazul meg a „hit” által, amely az „ő nevén” csüng, úgy „azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12). Mert ezzel együtt „a szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5), aki tovább vezet szeretetben, békességben és boldogságban, hogy mindenkor jót tegyen, minden gonosztól megszabaduljon, akár még a halált és poklot is megvesse. Itt van az ideje annak, hogy a törvény valamennyi rendelkezése (cselekedete) véget érjen: mostantól minden szabad és megengedett, mert a törvény hit és szeretet által érvényesült.

Lásd, ez az, amit Krisztus nekünk örökül hagyott: vagyis az Úr nevének hirdetése (az Isten irgalmassága és igazsága): aki hit által e névben hisz, az üdvözül. Talán gyötör a lelkiismeret, mert bűnös vagy? Arra vágysz, hogy megigazulj? Mit akarsz tenni? Talán körülnézel, hogy mit is cselekedhetsz, hová is futhatnál még? Nem! Hanem figyelj, ha az Úr nevét hallod, vagy gondolj arra, nevezetesen, hogy az Isten igaz, jó és szent. Akkor aztán gyorsan kapaszkodj belé, higgy sziklaszilárdan, hogy olyan lesz hozzád (amilyen a neve), és akkor már olyan is vagy, hozzá hasonló. Az Úr nevét azonban sehol nem találod ragyogóbbnak, mint Krisztusban: ott fogod meglátni, hogy milyen jó, kedves, hű, igaz és igazságos az Isten – még tulajdon Fiát sem kímélte (Róm 8,32), aki által téged magához von (Jn 6,44). E megigazulás nélkül lehetetlen, hogy a szív tiszta legyen; ezzel együtt az is lehetetlen, hogy az ember igazságossága igaz legyen. Az egyik esetben Isten szent neve az igazsághoz, a másikban a semmihez vezet (vö. 2. parancsolat). Az egyik esetben az ember Istennek adja meg a dicsőséget, magának a gyalázatot, a másik esetben önmagának a dicsőséget és Istennek a gyalázatot. Tehát az Úr nevében való hit a törvény értelme, a „a törvény végcélja” (Róm 10,4), minden mindenekben. Mert Isten a nevét a Krisztus keresztjére írta, ahogyan Mózes megjövendölte (5Móz 18,18k).

Ez az igazság szabadon ajándékoztatott, kegyelemből engedélyeztetett, és megváltoztathatatlan; egy belső, örök, igaz, mennyei, isteni igazságosság, amelynek a jelen világban nincs jutalma, semmit nem fogad el, és semmire nem is törekszik. Igen, mindez valahogyan így van: mivel ezt az igazságot Krisztus és az ő neve (akit Isten tett „igazsággá” 1Kor 1,30) közvetíti, ezért Krisztus igazsága és a keresztyén ember egy és ugyanaz – kifejezhetetlen módon vele egybefonódva. Mert Krisztusból buzog és tör elő, ahogyan Jn 4,14 mondja: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Így érünk el odáig, hogy ahogyan egy bűne által mindnyájan bűnösökké lettek, úgy az egynek az igazsága által lettek mindnyájan igazakká. Róm 5,15–19 szerint ez így hangzik: „Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egy ember, Jézus Krisztus engedelmessége által is sokan lettek igazakká.” (Róm 5,19) Mert az ő irgalmassága az igazság, melyről a próféták bizonyságot tettek. Ez Ábrahám áldása, amely neki és utódainak megígértetett, ahogyan később látni fogjuk (Gal 3,6–16).

Ha most visszatérünk a szöveghez, látjuk, hogy mennyire helyesen mondja itt az apostol: „Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által.” Ezzel az igével ismerteti az apostol a kétféle igazságot, miután az elsőt elvetette, a másikat pedig megragadta. Neked is így kell tenned, kedves testvér: először fogd fel, hogy Jézus Üdvözítőt, a Krisztus pedig Felkentet jelent – irgalmasságban, és ezután higgy sziklaszilárdan ebben a hallatlan nagy üdvösségben és kegyelemben, és megigazult leszel. Ami azt jelenti, hidd csak el, ha ő érted akar üdvözítő és irgalmas lenni, akkor ő valóságosan is az lesz, minden kétséget kizáróan. Ezért is nagyon istentelen és pogány tanítás, ha a Krisztusban való hit útmutatását valakik figyelmen kívül hagyják, és az embereknek bebeszélik, a bűnök bocsánata akkor jön létre, ha ehhez egy kevéske jóvátétel, jócselekedet és kikényszerített szégyenérzet (bűnbánat) is társul. Általánosságban ezt lehet ma hallani a teológia „tanítómestereitől”.

3. A helyes megigazulás teremti a kegyelem cselekedeteit

Itt kel rámutatnunk arra, hogy az apostol a kegyelem cselekedeteit nem veti el, ahogy Jeromos erről az igehelyről tanítja, hanem csak a törvény cselekedeteiben való bizodalmat, ami azt jelenti, hogy nem a cselekedetet tagadja, hanem azt, ha valaki általa akar megigazulni. Amikor Pál apostol így szól: „az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg”, akkor ezen igevers olvasása közben figyeljünk arra, hogy mi a lényege, mire kerül a hangsúly. Ez ugyanis ezt jelenti: „Megengedem, hogy a törvény cselekedetét tedd, de állítom, hogy az embert nem ez teszi igazzá, kivéve önmaga és az emberek előtt, vagy bizonyos előnyök megszerzését a földi életben. Van a törvénynek cselekedete – jó, de tudni kell, hogy ezek az Isten előtt vétkek, tehát nem igazi jócselekedetek.” Így a törvény cselekedeteibe vetett hit alapjaiban semmisül meg; mert nekünk, mondja, a törvény minden cselekedetén túl egy egész más igazságra van szükségünk, nevezetesen Isten cselekedetére, az ő ingyen kegyelmére.

A továbbiakban azt is megfigyelheted, hogy teljes általánosságban beszél a „törvény cselekedeteiről”, tehát nemcsak különféle szertartásos cselekedetekről, hanem egészében véve minden cselekedetről, beleértve a Tízparancsolatot is. Mert még ez sem elég, amennyiben azt a hiten és az Isten megigazító igazságán kívül cselekszik. A képmutatók ebből teremtik elkápráztató látszataikat és hamis bizodalmukat. Aki szeretne megszabadulni, annak teljes egészében kételkednie kell a maga erejében, a törvény minden cselekedetében.

A továbbiakban még az apostolunkra jellemző kifejezésmódot is észre kell itt venni, hogy ő (mint ahogyan máskor is szokása) „a törvény cselekedeteivel” kapcsolatosan nemcsak azokra gondol, akik a törvény minden cselekedetét buzgón gyakorolták és valóban meg is tartották. Ennek oka, hogy a legtöbben nem értették meg az apostolt! Ők ugyanis nem tudják a törvény cselekedeteit másképpen elgondolni, mint hogy azok igazak és jók, mert maga a törvény is „igaz és jó” (Róm 7,12). Ezért arra kényszeríttettek, hogy a „törvény” alatt csak a szertartásos cselekedeteket értsék. Csak ezeket kell rossznak és holtnak tartani. Ám így is tévedésben vannak: mert a szertartásos törvények is (ahogyan egykor, úgy ma is) jók és üdvösségesek: hiszen ezek is magától az Istentől rendeltettek.

Az apostol folyamatosan tagadja, hogy a törvényt cselekedetek által töltsék be. Sokkal inkább a törvényt egyedül a hit által lehet betölteni. Mert a törvény betöltése azonos a megigazulással. A megigazulás azonban nem cselekedetekből jön, hanem hitből. Ezért az apostol a „törvény cselekedete” alatt nem azokat érti, akik a törvénynek eleget tettek. Akkor hát kiket ért alatta? Az apostol szabálya így hangzik: nem a cselekedetek töltik be a törvényt, hanem a törvény betöltése hozza létre a cselekedeteket. Nem azáltal lesz igazzá, hogy valaki igaz cselekedeteket végez, hanem ha megigazult, ezután igaz cselekedeteket cselekszik. Tehát a megigazulás és a törvény betöltése jár elöl, mielőtt még a cselekedetekbe belefogna; mert csak belőlük következhetnek az igazi jócselekedetek. Így használja az apostol a „törvény cselekedete” kifejezés kapcsolatát a „kegyelem cselekedete” vagy az „Isten cselekedete” kifejezéstől megkülönböztetve. Mert a törvény cselekedete a törvényhez tartozik igazságban, nem pedig hozzánk. Nem azért valósul meg, mert akaratunk készséges azt megcselekedni, hanem mert a törvény fenyegetése által kényszeríti ki vagy ígéret által csalogatja elő. Ami azonban az akaratunkból nem szabadon történik, hanem másvalaki kényszerítő ereje által, az már nem a mi cselekedünk, hanem sokkal inkább „sanyargatónk” (Ézs 9,3) cselekedete. Mert a cselekedet azé, akinek a parancsára történik. Ami tehát a törvény parancsára történik, nem örvendező akaratból valósul meg. Mindez abból is kitűnik, hogy a saját elhatározásából egyetlen ember sem cselekedné a törvény cselekedeteit, ha szabadságában állna, hogy törvény nélkül éljen. Ezért viseli Ézsaiásnál a törvény a „sanyargató” nevet (Ézs 9,3). Ott így mondja: „Mert terhes igáját, a hátát verő botot, sanyargatójának vesszejét összetöröd, mint Midján napján.” Mert csak a „nekünk adatott gyermek” (Ézs 9,5) által, akiben hiszünk, leszünk szabadok és készségesek a törvényre, de akkor már nem a törvényhez tartozunk, hanem a törvény tartozik hozzánk. És a cselekedetek sem tartoznak többé a törvényhez, hanem a kegyelemhez. Belőle önkéntesség és édesség árad, míg a törvényből csak keserv és erőszak. 

Ebben a témában akkor fogsz világosan látni, ha a cselekedetek négy különböző természetét megkülönbözteted:

A bűn cselekedete: a gonosz hajlam uralma alatt történik, anélkül, hogy a kegyelem ellenállást tanúsítana.

A törvény cselekedete: a gonosz hajlam korlátozódik, belül azonban annál inkább éget, és gyűlöli a törvényt. Ami azt jelenti, hogy ránézésre jó, de a szívben gonosz.

A kegyelem cselekedete: a gonosz hajlammal szembeni ellenállást tanúsít, valósít meg, mégpedig úgy, hogy a kegyelem Lelke legyen és maradjon a győztes.

A béke és a tökéletes gyógyulás cselekedete: úgy valósul meg, hogy a gonosz hajlam játszi könnyedséggel és kedvességgel legyőzetik. Ez az eljövendő élet, amely itt még csak a kezdetét veszi.

Megbeszélésre ajánlott témák:

1. Az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton vagy „új úton”.

2. Nyilvánosan vagy négyszemközt?

3. Tanfegyelem vagy türelem?

4. Bűnösök vagy nem bűnösök?

5. Megigazulás vagy önigazolás?

6. Hit és cselekedet.

7. Isten kegyelmét és az emberek kegyét keresők!