3.7. A törvénynek Isten háztartásában csak szolgai rangja van

3.7.1. A törvény nem akadályozza, hanem növeli a bűnt

Gal 3,19a: „Mi tehát a törvény?”

Mivel az apostol tagadta, hogy a törvény által az igazság megtartható, és ezt széles körű és meggyőző bizonyítékokkal alá is támasztotta, minden bizonnyal belátta, hogy emiatt nagyon jogos szemrehányással illethetik őt: akkor hát mi a haszna van a törvénynek? Hiszen úgy tűnik, hogy az összes törvény éppen az igazságosságért és a jó erkölcsért adatott. Nagyon jól láthatod azt is, hogy ő itt az összes törvényről beszél, a Tízparancsolatról is, kivétel nélkül, ahogyan a Római levél 4. és 5. fejezetében. – Az apostol válasza így hangzik:

Gal 3,19b–20: „A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által. A közbenjáró azonban nem egyetlen közbenjáró, Isten azonban egy.”

Ki várta volna ezt a választ, amely bizony mindazokkal szemben áll, akik újra és újra olyan bölcsen a törvény hasznosságáról elmélkednek és beszélnek? Pál azt mondja, hogy a törvény azért adatott, jött közbe, lett hozzátéve, hogy a bűnöket felerősítse – abban az értelemben, ahogyan Róm 5,20 mondja: „a törvény pedig közbejött, hogy megnövekedjék a vétek.” Jeromos természetesen ezt az igehelyet is ezzel ellentétesen értelmezi. Szerinte a törvény azért adatott, hogy megakadályozza a bűnt. Ezzel azonban ellenkezik:

Először: akkor inkább azt kellene jelentenie: „Azért adatott, hogy igazzá tegyen; mert minden törvény azért adatik, hogy betartsák.”

Másodszor: ez az apostol egyik szokásos szóhasználata: „a bűn ereje a törvény” (1Kor 15,56), „ösztönzés a bűnre” (Róm 7,8; 11), „halál törvénye” (Róm 8,2), „büntetés törvénye” (Róm 4,15). Így Róm 4,15 szerint: „mivel a törvény csak büntetést eredményez”. Ahol azonban nincs törvény, ott nincs törvényszegés. Tehát ez is biztos: ahol nincs törvényszegés, ott megbocsátás sincs. Ahol nincs megbocsátás, ott üdvösség sincs. Ahogyan tehát a megbocsátás az üdvösségért van, úgy a törvényszegés a megbocsátásért, és ugyanígy a törvény is a bűnért. A törvény veszi tervbe a bűnt, a bűn a bocsánatot, a bocsánat az üdvösséget. És ez mind azért, mert „a törvény nélkül halott a bűn”, és nélküle „a bűnt nem ismerném” (Róm 7,8 és 7,7). Továbbá Róm 5,13k: „mert a törvényig is volt bűn a világban, bár a bűn nem róható fel, ha nincs Mózes”. Tehát a törvény a bűnért adatott, hogy a bűn nyilvánvalóvá legyen és megnövekedjék. Így juthat az ember a törvény által önismeretre, hogy az irgalmas Isten kezét keresse. Mert a törvény nélkül nem ismerné a bűnt, és egészségesnek tartaná magát.

Harmadszor: Jeromos nézete nem függ össze azzal, ami itt következik: amíg eljön az utód. Az ugyanis ellentmondás, hogy a bűn elé akadályt kellett gördíteni, amíg a Krisztus megjön, és csak azután nem kellene a bűnt tovább akadályozni. Az apostol azonban éppen az ellenkezőjét akarja mondani: a törvény a bűnt nem akadályozza, hanem sokkal inkább megnöveli, amíg Krisztus megérkezése véget nem vet a bűnnek, miközben ő betölti a törvényt, és kegyelmét ajándékozza. Így mondja Gábrial Dán 9,24 szerint: „akkor véget ér a hitszegés, és eljön hozzánk az örökké tartó igazság”. Ezt akarja mondani: a bűn Ádámmal vette kezdetét, a törvény által kezdett növekedni, és egyedül Krisztus által lett vége: ő hozta el, miután a bűnt megölte, az örökké tartó igazságot – ahogyan Zsolt 111,3 és Zsolt 112,9 tanúskodik róla: „igazsága örökre megmarad”.

Negyedszer: nem cseng össze (Jeromos értelmezése) a Gal 3,21 szerinti ellenvetéssel sem: „A törvény tehát az ígéret ellen van?” Ez az ellenvetést nem lehet érvényesíteni, ha az apostol úgy akarta volna érteni, mintha a törvény azért adatott volna, hogy a bűn akadályozza. Mert akkor a törvény nem az ígéret ellen volna, hanem az ígéretért. Most azonban, hogy a bűnt növeli, a haragot életre hívja, nyilvánvaló, hogy Isten tervében sem az ígéret teljesítésére hívatott, hanem sokkal inkább arra, hogy haragra gerjedjen, és azt távol tartsa. Ha így értelmezzük, a szövegösszefüggés tökéletes egységet alkot. Különben annyiféle véleménnyel kell megbarátkozni, ahány mondat.

3.7.2. Egyedül Krisztus tölti be a törvényt

Amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. Vagyis benne ajándékozza az áldást, az igazságot és a törvény betöltését, és a bűnöket, amelyek a törvény által adottak, mostantól már nemcsak akadályozza, hanem megszünteti. Mert a Krisztus-hit valóban ezt munkálja.

3.7.3. A törvény korlátait már a rendeltetése megmutatja

A törvényt angyalok közölték, mondja, közbenjáró által. István is így nyilatkozik (ApCsel 7,53): „akik bár angyalok közvetítésével kapták a törvényt, mégsem tartották meg”. Aztán Zsid 2,2 szerint: „mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt” stb. Nyilvánvaló tehát az apostol véleménye, hogy a törvény betű, mely csak azért van itt, hogy a „bűn ereje” lehessen (1Kor 15,56). 2Kor 3,6 szerint is ezt mondja: „mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít”. Természetesen valami nagyon nagy jelentőségű, amit a törvény angyalok által rendelt, de ezzel az igazság még nem nyerhető el. Mert az angyalok sem értünk nem tölthetik be, sem nem adhatják meg azt, ami a törvényt megcselekszi. Csak arra az egyre képes, hogy az Isten rendelkezései szerint a törvényt nekünk átadja. Ha az Isten rendelkezéseit közvetítette, ezzel azt is mondja, hogy annak hiánytalan betöltését kívánja. Az angyalok nem szerzői, hanem követelői a törvénynek.

Közbenjáró által. Ez Mózes, aki mint közvetítő Isten és a nép között a törvényt az angyaloktól megkapta, a népnek átadta. Ezért ő a bűn szolgája és a halál közbenjárója. Krisztust azonban Zsid 8,6 „különb szövetség közbenjárójának” nevezi. Ebből következtet Pál, hogy a népnek teljesen lehetetlen volt, hogy a törvény által igazuljon meg, ha nemegyszer a törvényt sem elhordozni, sem meghallani nem volt képes (2Móz 20,18k). Mózest kérték meg arra, hogy közvetítsen; az izraelitáknak erre nem lett volna szüksége akkor, ha a törvényt önmaguktól is hallgatni tudták volna. Akkor pedig hogyan cselekedhették volna, vagy hogyan igazulhattak volna meg általa?

A közbenjáró azonban nem egyetlen közbenjáró, Isten azonban egy. Ez pedig azt jelenti, hogy magának az Istennek nincs szüksége közbenjáróra, sem a törvény adásakor, sem a kegyelem ajándékozásakor. Miattunk viszont mindkét közbenjáró szükséges, hogy a törvény elviseljük, a kegyelmet pedig befogadhassuk. Mert mindig kell a közbenjáró, hogy a két fél között közvetítsen. Isten azonban egy, akiknek nincs szüksége egy másik Istenre, és önmagának sem egy másik közvetítőre. Nekünk szükséges a közvetítő, de neki nem.

3.7.4. A törvény az ígéretért van, nem pedig ellene

Gal 3,21a: „A törvény tehát az ígéret ellen van? Semmiképpen sem!”

Pál tehát az egyik kérdés megválaszolásával egy másikra is figyelmeztet. Mert amennyiben a törvény a bűnt növeli, ezzel éppen úgy néz ki a dolog, mintha Isten ígérettevő jósága haragját követelné. Ez annyiban helyes is, amennyiben az áldás ígérete a törvényre alapoztatott volna, vagy a mi törvényben gyökerező igaz cselekedeteinkre. Most azonban egyedül annak az igazságosságán alapszik, aki az ígéretet adja. (Vö. Róm 15,8 a latin szöveg szerint.) Ezért a törvény nem Isten ígéretével szembeni, nem, hanem éppen az Isten ígéretéért való. Hogyhogy? Azzal ugyanis, hogy a bűnt felmutatja, és meggyőzően bizonyítja, hogy senki annak segítségével nem igazulhat meg, igen, hogy inkább a bűn megnövekedik általa, most ezzel kényszerít egyre inkább és jobban, hogy az ígéret beteljesedését keressük, arra vágyakozva és azt várva. Mert mostantól sokkal inkább szükséges, mint mielőtt a törvény még nem volt itt. Ilyen nagyon álljon távol tőlünk, hogy a törvény az ígéret ellen való; mert mindezek sokkal inkább vágyottak, szívesen látottak, nagyon is óhajtottak azoknak, akik bűneik ismeretére jutva mélységes mélyen már megaláztattak.

Gal 3,21b: „Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény által volna a megigazulás.”

Ezt mondja: a törvény nem az ígéret ellen való; mert azért adatott, hogy öljön, és a bűnt növelje, ami azt jelenti, hogy az ember a törvény által tanulja meg, mennyire sürgősen szorul rá az ígéret kegyelmére. Mert a „jó, igaz és szent törvény” (Róm 7,12) őt csakis egyre rosszabb emberré teszi! Ő tehát, amennyiben a törvényre támogatja, nem lehet biztos, ha a törvény cselekedetében bízik. Hanem egy egészen mást, a törvénynél sokkalta jobbat kell találnia, tanulnia – az ígéretet. Mert ha a törvény életre tudna kelteni, akkor máris igaz emberek volnánk. Most azonban sokkal inkább megöl, és még bűnösebbé tesz. És éppen így hat az ígéretre. Mert szükséges, hogy Isten ígéretét minél erősebben óhajtsuk, és a cselekedeteink igazságát alapjaiban leromboljuk. Ha ugyanis nem romboljuk le, akkor az ígéret kegyelmét sem keresnénk. Hálátlanul fogadnánk, igen, visszautasítanánk, mint ahogyan azok szokták tenni, akik a törvényt nem helyesen értették meg. De nem rontanánk le, ha csak az igazzá és élővé tevés csődjét tulajdonítanánk neki, és nem volna meg neki az a feladata is, hogy „alkalmas a bűn és halál megnövelésére” (Róm 7,8–13). Mert ahol a gonosz kívánságot erőteljesebben fogják vissza, ezzel csak még jobban sarkallják és még erőteljesebbé teszik. S ahol a törvény látszólag ígéretellenes, mivel a bűnt megsokasítja, ezért az már nem a törvény bűne, ha vannak olyanok, akik a törvény által nem engedik a bűn felismerésére vezettetni magukat. Mert ott egyáltalán nincs is „törvény”, ahol azt nem helyesen értelmezik. És csak akkor értelmezik helyesen, ha általa a bűnt felismerik. Ahol helyesen értelmezik, és a bűnt felismerik, ott bizonyosan az ígéretért hatásos, mert vele egy időben a bűnös az ígéret kegyelméért vágyakozik. Ez pedig arra utal, hogy a kegyelmet semmiféle teljesítménnyel nem lehet kiérdemelni. Így kell a törvény helyes értelmét megszilárdítani és megerősíteni, hogy csupa kegyelem, ha Isten az ígéretét adja, és a kegyelem legtisztább tanúsítása, ha irgalmát ajándékozza.

3.7.5. A törvény a kegyelem oltárához kényszerít

Gal 3,22: „De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek.”

Ezzel az igével Pál mindkét kérdésre egyszerre válaszol: miért adatott a törvény a bűn növelésének eszközeként, és ennek ellenére a törvény a bűn növelésével miért nem ígéretellenes. De az Írás – mondja – mindenkit bűn alá rekesztett. Ez azt jelenti, hogy a törvény és betűje által Isten megmutatja bűnös voltunkat, alkalmatlanságunkat az igazságra és a törvény betöltésére. Ha ilyen módon a bűn a törvény által napvilágra kerül, a tehetetlenség nyilvánvalóvá válik, és kétségbevonhatatlanul igazolást nyer, úgy a törvény azt is akarja, hogy a megalázottak, akik önmagukban kételkednek, akiknek reszketniük kell, azok az Isten ingyen ajándékozott irgalmasságához meneküljenek, amely a Krisztusban adatott. Így az ígéret, amely Ábrahámnak, ahogyan Pál itt mondja, adatott, hangsúlyozzuk: „adatott”, nem kifizettetett. Tehát azoknak az embereknek adatott, akik nem érdemelték meg, mivel a törvény által annak éppen az ellenkezőjét érdemelték volna. Ami azt jelenti, hogy a megigazulás kegyelme és áldása a Krisztus-hitben adatik mindazoknak, akik őbenne hisznek.

Ugyanezt találjuk Róm 11,32 szerint is: „mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön”. Hasonlóan Róm 3,19k: „…elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg. Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte.” És milyen módon „zárta egybe” őket? Az Írás, a törvény és a betű által. Ez ugyanaz, amit fentebb (Gal 3,10) Pál nagy meggyőződéssel a törvény cselekedeteiről 5Móz 27,26 szerint előadott: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt cselekedni kell.” Ez az, amiről Róm 3,9–12 biztosít minket: tanúsítja, hogy „zsidók is, görögök is mind bűnben vannak”. Továbbá minden emberről tévedhetetlenül hirdeti Zsolt 14,1–3 alapján: „Egy sincs, aki igaz, egy sincs, aki értelmes, mindnyájan elfordultak, egyaránt megromlottak.” Ugyanezzel találkozunk Róm 2-ben, ahol magukat a zsidókat, akik nyilvánvalóan a külső látszat szerinti cselekedeteikben bizakodnak, bűnösöknek merészeli nevezni, amikor nem veszi figyelembe a látszatot. Itt mondja (Róm 2,1.21): „ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel”. „Aki hirdeted, ne lopj, lopsz?” Éspedig azáltal, hogy a kívánságodnak engedsz stb. Ilyen biztos volt Pál – ilyen bizonyos a valóságban –, hogy minden, ami kegyelmen kívül történik, bűn és merő képmutatás. […]

Megáll tehát az ige szava (Zsolt 116,11): „minden ember hazug”. Megáll az ige szava (Zsolt 143,2): „egy élő sem igaz előtted”, és ezzel együtt állva marad Isten dicsősége, kegyelmének dicsérete és irgalmasságának ragyogása. „Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is” – mondja Dániel (Dán 9,7). Láthatod tehát, hogy mit jelent a Krisztusba vetett hit által megigazulni: nevezetesen a törvény által az istentelen lényedet és tehetetlenségedet ismerni, tanulni, és ezért önmagadban kételkedni, erődben, eszedben, a törvényben, a cselekedetben, egyáltalán mindenben. Továbbá rettegéssel és bizakodó reménységgel magunkat megalázva Krisztus igazságát, közbenjáró segítségét vágyón segítségül hívni, bátran hinni, hogy kegyelemben részesülünk. Ahogyan Pál Róm 10,13-ban Jóel 3,5-öt idézi: „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” És ezzel együtt azt is látod, hogy az emberi nemzetség egésze, még ha megannyi bölcsességét és igazságosságát tündökölteti is az emberek előtt, nem más, mint egy nagy rakás trágya és átok. Ez már az ígéret szóhasználatából is kikövetkeztethető (1Móz 22,18): „a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe.” Ha a föld valamennyi népének áldásban kell részesülnie, mi mást jelenthet az, mint hogy előtte valamennyi nép átkozott? És hasonlóan: ha nekik még meg kell igazulniuk és meg kell mentetniük, és mindannak hozzá kell fordulni, ami az „áldás” igéjében nyugszik, akkor ez mégiscsak annyit jelent, hogy előtte bűnösök voltak, kárhozatra és mindarra rendeltek, amit az „átok” igéje jelent. Így adatott a törvény arra, hogy a bűnt megnövelje. Ugyanakkor nemcsak a bűn növekedését kell általa elérnie, hanem hogy a beképzelt ember ezt a bűnnövekedést elismerje, és a törvény által megrettenjen tőle. Hogy erre az önmagában való kételkedésre neki magának is szüksége van, Isten irgalmasságra szomjazva. Ahogyan Zsolt 42,2 mondja: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvizekhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” Hasonlóan Zsolt 42,4: „Könnyem lett kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: hol van a te Istened?” Innen jött az atyák és a próféták minden kiáltása, sóhajtozása és vágyakozása, és a félelemmel teljes várakozás a Krisztusra, és a törvény terhe miatti heves és csillapíthatatlan sírása. 

3.7.6. A törvény leleplezi a gonoszságot, a kegyelem meggyógyítja

A törvény tehát jó, igaz és szent (Róm 7,12), azonban nem tesz igazzá. Megmutatja nekem, ki vagyok: egy, akit a törvény felingerelt, aki az igazságot a korábbinál jobban gyűlöli, a gonosz kívánságot a korábbinál jobban szereti. Egy, akit csak a törvény fenyegetése tart vissza a gonosz cselekedettől, de nem a gonosz élvezetétől. Szeretném ezt a dolgot még egy példázattal is közelebb vinni hozzád: a víz jó dolog, ha azonban a mészkőre öntik, „begyullad”, hevesen egyesül vele. Talán a víz a hibás, hogy a mész átforrósodott? Nem, hanem a mész, amely azt a benyomást keltette, hogy hideg, de a víz bebizonyította róla, hogy valójában mi van benne. Így ingerli fel a törvény a gonosz kívánságot és a gyűlölet érzését, és napvilágra hozza, de gyógyulást nem ad neki. Ha azonban a meszet olajjal öntjük le, nem forrósodik fel, hanem a benne rejlő forróság megfullad. Így fojtja meg a kegyelem, amely a Szentlélek által a szívünkbe áradt, a gyűlöletet és a gonosz kívánságot.

Ebben a kérdésben oly végtelenül terjengős lettem, mert a korunkban ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Zsarnokaink a törvény igazságos voltát ilyen nagy mértékben elterjesztették. Te azonban jegyezd meg jól: ha Isten legszentebb törvénye nem tehet igazzá, hanem csak még nagyobb bűnössé tesz, mit hozhat az egyház konyhájára meglévő sok-sok törvény, hagyomány és a különféle szertartások tengere? Hozzá még a megtartásának az elvakultsága, mintha általa igazakká lehetnénk. Nem is engedik megismerni, hogy ki a Krisztus, és hogy a benne való hit miért is szükséges. Mert ezek a törvények nem arra valók, hogy általuk a bűnt megismerjük, arra sem, hogy a Krisztusban való hitet önzetlen szeretetben gyakoroljuk. Hanem azzal hitegetnek, hogy a megtartásuk által igazzá lehetünk, és elhihetjük, hogy a továbbiakban már nincs is másra szükségünk. Vagy ha valaki mégis a Krisztus kegyelméért könyörög, azért könyörög hozzá, hogy az ilyen törvény szerinti cselekedeteket megtehesse. Tehát nem azért, hogy szabad legyen a test belső romlottságától és tisztátalanságától. A sok ostoba és lelketlen törvény miatt (ahogyan azt már sokszor elmondtam) az egyháznak teljesen tönkre kell mennie, hacsak Isten nem készít elő nekünk rá valamilyen orvosságot.

3.7.7. A törvény börtönéből a hit szabadít meg

Gal 3,23: „Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig.”

Mindenki, mondja Pál, aki a törvény alatt van, olyan a törvény alatt, mielőtt a hit által megigazulna, mint a börtönben lévő, amely őt bezárja, fogva tartja. Mert a törvény hatalma és elrettentő uralma a vétkezés szabadságában akadályozza őt, és olyan nagyon követelőzik és harcol ellene a gonosz kívánság. A gonosz kívánság ugyanis tombol és gyűlöli a törvényt, a börtönét, de mégis arra kényszerül, hogy a bűnös cselekedetektől távolságot tartson. Aki ezt a nyomorúságot egyszer megismerte, mélyen megalázkodik, és sóhajtozik a kegyelem után. Mert érzi, hogy a törvény által kelletlen a törvénnyel szemben (idegenkedik tőle), és a bűnre hajlik. Azt szeretné, ha nem volna törvény, hogy büntetlenül élhesse ki gonosz vágyakozásait. Azonban ez a kívánsága a törvény gyűlölete; a törvény gyűlölete pedig az igazság, a tisztaság és a szentség gyűlölete. És ez már a továbbiakban nemcsak bűn, hanem a bűn szeretete. Innen már nemcsak hiányzik az igazság, hanem egyúttal gyűlölt is. És így valóban odáig jutunk, hogy a törvény által a bűn megnövekedik! Erről az igehelyről mondja Ágoston: aki kiteszi magát a törvénynek, annak, hogy éppen a törvényt átlépje, azoknak, akik hisznek, mindez nem kárára, hanem hasznára való. Mert a törvény a betegség súlyosságát ismerteti meg vele, és ez arra ösztönzi, hogy az orvost a legsürgősebben keresse, és vágyakozva szeresse. „Neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett.” (Lk 7,47) És ugyanezt találjuk Pálnál is: „de ahol megnőtt a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” (Róm 2,20). A törvény azonban nemcsak azért adatott, hogy a bűnt nyilvánvalóvá tegye és megnövelje (különben jobb volna elhalasztani az utolsó ítéletig, hogy ezzel a kettős töredelmet megspóroljuk), hanem azért is, hogy a bűn nyilvánvalóvá tételével megalázzon, és a Krisztushoz vezessen.

Mielőtt eljött a hit – ez a mondat nemcsak a hitre vonatkozik, amely Krisztus jövetele után nyilvánvalóvá lett, hanem általában minden hitre és igazra. Egykor az atyákhoz is ugyanaz a hit jött el; mert az Isten törvénye, amely először nekik nyilatkoztatott ki, arra ösztökélte őket, hogy a kegyelmet keressék. Természetesen a hit akkoriban még nem az egész világon hirdettetett, csupán egy kis körben, az atyák családjában, ott igenis hirdettetett. A továbbiakban arra is figyelned kell, hogy ezt az igét, egybezárva a hit kinyilatkoztatásáig, a szövegösszefüggés alapján ne úgy értelmezd, mintha Pál azt akarná mondani: a „hitben” mi olyanok vagyunk, mint „egy börtönbe zárva”. Az apostol ezt éppen a törvényről állítja. Nem, „egybezárva” „a törvény börtönében” vagyunk, mégpedig a „hit kinyilatkoztatásáig”, ami azt jelenti, hogy amíg a hit megérkezik. Vagy (még érthetőbben) addig, amíg a hit megérkezésével megszabadulunk – mert a törvény börtöne addig tart fogva, amíg a hit által a szabadulás után vágyakozunk. Így hangzik Róm 3,17 szerint: „a szövetség, amelyet korábban megerősített az Isten Krisztusig”. Ami azt jelenti, hogy a Krisztus jövetele által nyer megerősítést. És ugyanez hangzik az itt következőben (Gal 3,24): „a törvény a nevelőnk volt Krisztusig”, amíg Krisztus megérkezik.

3.7.8. Így nevelőnk a törvény a Krisztusig

Gal 3,24–25: „Tehát a törvény nevelünk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve.”

Ez egy valóban szép hasonlat! Ifjúságnevelő – a kifejezés az „ifjúság” és a „húz” szavakból származik, mert neki kell az ifjúságnak a fegyelmezést és a feladatot az értésére adni. Ahogyan egy gyermek mellé azért rendelnek nevelőt, hogy a pajkos ifjút fékezze, úgy adatott nekünk a törvény, hogy a bűnt akadályozza. Ez azonban úgy van, mint a gyermekeknél: őket csak a büntetéstől való félelemmel lehet kordában tartani, és többnyire gyűlölik a nevelőjüket. Szívesebben lennének szabadok, és csak kényszerből cselekszenek, vagy hízelgő szavak csábítására, de soha nem magának az adott dolognak a szeretetéből vagy szabad akaratukból. Hasonlóan fogják vissza magukat azok is, akik a törvény alatt vannak: őket is csak a törvény fenyegetésétől való félelem tartja vissza a bűn cselekvésétől. Gyűlölik a törvényt, és a maguk részéről szeretnének vágyaiknak szabad teret engedni. Mindent csak azért tesznek, mert a büntetés félelme kényszeríti, a földi élet szeretete csalogatja őket, tehát soha nem egy szabad, kényszer nélküli akaratból. Csak ezután, amikor gyermek megkapja az örökségét, akkor látja be, milyen hasznos volt a nevelő, csak attól kezdve kezdi őt szeretni, nevelő munkáját magasztalni, önmagát pedig elmarasztalni, hogy nem szíves készséget és engedelmességet tanúsított iránta. Most azonban már a nevelő nélkül, szabad elhatározásból, örömmel cselekszik, amit a nevelő alatt kelletlenül és nem szívesen cselekedett. Így van ez velünk is, amikor hitre jutunk, ami a mi igazi örökségünk, ahogyan Ábrahámnak és utódának megígértetett: mi is belátjuk, milyen szent és üdvös a törvény, de milyen káros a gonosz kívánság. Most kezdjük el a törvényt szeretni, dicsérni és csodálatos jónak tartani. Vágyainkat ezzel szemben elítélni és kárhoztatni, annál inkább, minél jobban szolgál tetszésünkre maga a törvény. Most örömmel és szívesen tesszük meg mindazt, amit egykor, amikor még értetlenek voltunk, a törvény erejével, fenyegetésével, külső kényszerével kellett ránk erőltetni, anélkül, hogy ez a kényszer belülről bármit elérhetett volna. Ez az, amit Pál erről az igéről gondol, hogy nem vagyunk többé a nevelőnek alárendelve, miután a hit megérkezett. Most azonban a nevelő barátunkká lett, akit inkább dicsőítünk, mint félünk.

Ismételten, ahogyan már mondtam, óvatosságra intünk. Nem szabad „a törvény a nevelőnk a Krisztusban” igét olyan összefüggésben értelmezni, mintha a törvény azoknak, akik már a Krisztusban élnek, még nevelőjük volna. A latin szöveg természetesen így fordítja, és láthatóan így is érti. Ezzel azonban az apostol véleményét teljesen az ellenkezőjére fordítja. Sokkal inkább, ahogyan a gyermekek az örökségig vannak a nevelőnek alárendelve (ami azt jelenti, hogy általa kell neveltetniük, hogy az örökséget elnyerhessék), úgy a mi nevelőnk a törvény Krisztusig. Vagyis: nekünk a törvény figyelmeztetése és gyakorlata által kell előkészülnünk a Krisztusra, a hitre, az örökségre, keresni és vágyakozni utána. Mert (ahogyan mondtam) a törvény előkészít a kegyelemre, amikor a bűnt nyilvánvalóvá teszi, növeli, a gőgösöket megalázza, hogy a Krisztus segítségéért sóhajtozzanak. Ezt az értelmet erősíti meg az apostol a rákövetkező rövid mondatocskával: „a Krisztusig” – hogy hit által igazuljunk meg, akik a törvény által bűnösökké lettünk. Így mondja Zsolt 69,17: „Irgalmasságod, Uram, édes.” (A latin szöveg alapján.) Miért? „Mert a törvényed, Uram, keserű.” A gyermek nem marad a nevelőnek alávetve, hanem az örökségig nevelik, hogy annál édesebb legyen annak elnyerése. Így teszi a törvény is az Isten kegyelmét édessé és dicsőítetté. Pál találóan világítja meg a törvény értelmét: ami nem abban áll, hogy igazak legyünk általa, betöltsük, hanem abban, hogy Krisztus után sóhajtozzunk, hogy a benne való hit által keressük a beteljesedését. Ezzel szemben a mi szolgáló szentjeink a törvényük célját magában a törvényben és a cselekedeteikben keresik. Ezért őket a törvény nem a Krisztus irányába vezeti, hanem egyedül a cselekedeteikhez. Így örökre elvesznek a zsidókkal együtt, akiket utánoznak, mert sem a törvényt, sem annak cselekedeteit nem értették meg.

3.8. A hit teremti a szabad örökösöket és az istengyermekeket

3.8.1. A hit és a keresztség részesít a fiúságban

Gal 3,26: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.”

Mivel a hit nem más, mint áldás, nem más, mint örökség, amely Ábrahámnak és utódának, Krisztusnak ígértetett meg, ezért azé az Isten öröksége, aki a Krisztusban hisz. Ha van öröksége, nincsen a nevelőnek alávetve, akkor már szabad, úr és örökös. Azonban az örökség gyermeken kívül nem adatik másnak. Ebből következik: aki Krisztusban hisz, Isten gyermeke. Így hangzik Jn 1,12 szerint: „azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, akik hisznek az ő nevében”. 

Gal 3,27: „Akik a Krisztusba keresztelkedtetek meg, a Krisztust öltöttétek magatokra.”

Pál világossá teszi, hogy ők Isten gyermekei a Krisztusban való hit által. A „keresztség” teszi, hogy a Krisztust magatokra öltöttétek. Krisztust magunkra ölteni tisztaságot, igazságot és teljes kegyelmet jelent, a törvény egészének a magunkra öltését. Tehát Krisztus által kaptuk Ábrahám áldását és örökségét. Ha tehát a Krisztust magatokra öltöttétek, Krisztus pedig az Isten Fia, úgy ezen öltözködés által ti is az Isten gyermekei vagytok. Az apostolnak ez a kifejezésmódja itt ugyanaz, mint amit Róm 13,14-ben használ, ahol ezt mondja: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.” És Ef 4,24: „Öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” „Valóságos”, mondja, mert ahol a törvény működik, ott képmutató igazságba és szentségbe öltöznek.

3.8.2. A hit hoz a gyülekezetnek szabadságot és egységet

Gal 3,28a: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő.”

Te – mondja Pál – nem azért vagy igaz, mert zsidó vagy, és a törvényt megtartod, hanem mert a Krisztusban hiszel, a Krisztust öltözted fel. Miért engeditek meg az álapostoloknak, hogy a zsidókhoz vonszoljanak titeket? Ahogyan Krisztusban nincs zsidó személyek irányzataira való tekintet, úgy más személyekre való tekintet sincs. Ez az emberi és törvény szerinti igazságosságnak a jele, amely szektákhoz vezet, és a cselekedetek szerint megkülönböztet. Így az egyiknek ez van, a másiknak az, amit megvall, felkutat, amire vadászik. Krisztusban minden mindenkinek közös, mert mindenki egy, és egy mindenki. Így mondja lejjebb (Gal 5,6): „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélt, sem a körülmetéletlen, csak a szeretet által munkálkodó hit.” Aztán Gal 6,15: „Mert Krisztus Jézusban csak az új teremtés számít.” Ezért a keresztyén ember, a hívő név nélküli, ismertetőjegy nélküli, a személyre való tekintet nélkül. Zsolt 133,1: „Ó, mily szép, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” Ahol egység van, nincs ismertetőjegy, nincs különbség, még név sincsen. A híres vértanú, Attalus (Kr. u. 177), amikor az Isten nevével kapcsolatban kérdezték, nagyon találó választ adott: „Ahol ti sokan vagytok, nevek segítségével különböztetik meg egymást; ahol azonban csak egy van, nincs szükség nevekre.” Ezért az egyház is elrejtettnek és titoknak neveztetik. (Vö. 1Kor 2,6kk; Ef 2,19–3,10; Ef 5,32; Kol 3,3.) Az Írásokban csodálatos módon fordítanak figyelmet arra, hogy ha egy igazat ábrázolnak, minden olyan kifejezést kerüljenek, amely az ember személyének rendkívüliségére, személyének figyelembevételére utalna. Így Zsolt 1,6: „Ismeri az Úr az igazak útját.” Ez nem azt jelenti, hogy „a zsidók, a férfiak, az aggastyánok, a gyermekek útját”. Zsolt 15,1k: „Uram, ki lehet sátradnak vendége?” A felelet így hangzik: „Aki feddhetetlenül él.” Nem így hangzik: „Aki zsidó, aki ilyen vagy olyan fogadalmat tesz.” És Zsolt 111,1: „az emberek körében és közösségében”; nem azt mondja, „a papok, szerzetesek, püspökök közösségében”. Hasonlóan kell megítélni a személyek tekintetbevételének más egyéb módját, mert „Isten nem nézi az ember személyét” (Gal 2,6). Itt tehát nincs sem szegény, sem gazdag, sem szép, sem csúnya, sem polgár, sem paraszt, sem Benedek-rendi, sem karthauzi, sem minorita, sem Ágoston-rendi. Mindenezek olyasmik, amik senkit nem tesznek keresztyénné, ha adottak, és senkit nem tesznek hitetlenné, amennyiben hiányoznak. Mindezekhez valójában azért fogtak hozzá, csak azért alapították őket, hogy a keresztyénség gyakorlatát jobbá tegyék általuk.

Ezért mondja Ágoston ezen az igehelyen: ez a zsidók és pogányok, a rang és a nemek közötti különbség e mulandó életben a test miatt marad, ugyanakkor megszűnik „a lélek egysége békességének kötelékében”. A megkülönböztetésről nemcsak az apostol, hanem maga az Úr is a legüdvözítőbb tanítást hagyta ránk. Krisztus ugyanis megparancsolta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” (Mt 22,21) Az apostol tanítja: „Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak!” (Ef 6,5 és más igehelyeken is.) „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak.” (Ef 5,22 és más igehelyeken is.) És minden „engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak” (Róm 13,1); „akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a tisztelettel, annak a tiszteletet” (Róm 13,7). Ezek mind olyan dolgok, amelyek a személyes helyzetére vonatkoznak. Ezekkel kapcsolatban csak egy kívánalom van, hogy mi, emberek ne a hit egysége ellenére legyünk tekintettel a személyekre, hanem a hit egységének a hasznára szolgáljanak a személyek. A különbözőségek, amelyek a külső helyzetből adódnak, nem nyilvánulhatnak meg erősebben, mint az azonosság, amelyet a hit belsőleg teremt. Ne úgy, ahogyan e mostani játszadozva folytatott megszámlálhatatlan fájdalmas küzdelmeinkben és harcainkban látnunk kell, amelyek a szerzetesi fogadalmak, befolyásos állások, vallásos kötelezettségek, egyházak, művészetek, népek, országok, családok, családi társaságok, szövetségek rangméltósága körül forognak. Már ezek is annak bizonyságát adták, hogy a hit az egyházból csaknem teljesen eltűnt, és egyedül csak a látszat maradt meg, ahogyan Ézsaiás Babilonról mondja (Ézs 13,21): „démonok, hiénák, sakálok” tombolnak közöttük.

Gal 3,28b: „Mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban.”

Ezt akarja mondani: természetesen fontos, hogy a test és az élet szükségleteinek megfelelően a különböző élethelyzetekben elkülönüljenek; de a Krisztus-hitben egyeknek kell lenniük, még ha különféle tagok is, ámde egy a test és egy a fő (vö. 1Kor 12,20; Ef 4,15k).

3.8.3. Krisztus gyülekezete az ígéret örököse

Gal 3,29: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.”

Éppen előadta, hogy a Krisztust öltöttük fel, és egyek lettünk a Krisztusban. Ezek után mindazt, ami Krisztusról megmondatott, hozzá hasonlóan hordozni kell, hogy mindaz – Krisztusért – rólunk is elmondható lehessen. Mert Krisztust nem lehet tőlünk elválasztani, és minket sem őtőle. Mert mi „egyek vagyunk vele és benne” (Gal 3,28), ahogyan a tagok is egyek az egy fejjel. Most Isten ígérete senki másra, csakis a Krisztusra irányul. Ezért kell őt, mivel nem vagyunk mások Krisztusnál, magunkra vonatkoztatni. Tehát valóságosan mi vagyunk Ábrahám gyermekei és örökösei, nem test szerint, hanem ígéret szerint. Mert mi vagyunk azok, akikről ebben az ígéretben szó van: mi vagyunk „az áldást nyerő nép” (Gal 3,8; 1Móz 12,3), Ábrahám utódai. És így hangzik Róm 9,8 szerint is: „Vagyis nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.”

Megbeszélésre ajánlott témák

1. A törvény nem akadályozza a bűnt.

2. A törvény nem szólhat az ígéret ellen.

3. A törvény nem képes megigazítani, életet adni.

4. A törvény növeli a szenvedélyt, a kegyelem oltja.

5. A törvény „ifjúságnevelőként” gyámkodik rajtunk a Krisztusig. 

6. A keresztség helyes értelme: az új ember felöltözése a Krisztusban.

7. Személytől függetlenül mindenki igaz, örökös, aki a Krisztusban hisz.