4.3. A galaták érthetetlen vargabetűje

4.3.1. Egykor a bálványimádás súlyos tévelygésében jártak

Gal 4,8: „Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok.”

Hogy az „isten” kifejezés kettős jelentésű, azt Pál itt teljesen egyértelművé teszi. Isten, aki „természete szerint Isten”, az igaz, az egyetlen, az élő és örök. A többiek pedig, a sok hamis és halott isten, akik ember formájú istenek, állatok, madarak, ahogyan Róm 1,23-ban hangzik: „akik a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével”. Ezek tehát nem természetük szerint istenek, hanem az emberek esztelenségének és tévedésének a képződményei. Ők a második parancsolat értelmében „Isten nevét” és dicsőségét „hiába veszik” (2Móz 20,7), akik ezen isteneknek adnak nevet és dicsőséget. Éppen úgy, ahogyan a mostani időkben az Úr nevének megszámlálhatatlan babonás szokást kell elszenvedni. Pedig az ő neve „szent és félelmetes” (Zsolt 111,9); ezért a legnagyobb kárt okozza, ha nevét gonoszság és ámítás takarójául használják. Mert e névtől való rettegés benyomást gyakorol az emberre. Az emberi természet Isten neve előtt kezdettől fogva meghajol. Azt azonban különösen is nehéz felismerni, hogy mikor hívják igazán segítségül az Isten nevét. Éppen ez a bizonytalanság az, amely alattomos módon az embert az igaz Istentől elvonja; általa voltak a galaták, mondja Pál, a pogányokkal együtt félrevezettetve.

Újabban a teológusok megkülönböztetik egymástól az elháríthatatlan, a nagyfokú és a szándékos tudatlanságot. Az elháríthatatlanok bűne, mondják, mentegethető. A nagyfokúaké már nem egészen, csak bizonyos fokig. Ezzel szemben a szándékos tudatlanság az ember legnagyobb bűne. Ez az érvelés azért tűnik nekem mesterkéltnek, mert az Isten kegyelmét lebecsüli, a szabad akaratot pedig felértékeli, ráadásul az embert a maga kárhozatában bizonyossá is teszi. Mert ha az ember megcselekedte, ami rajta múlik, biztonságban érzi magát: az „elháríthatatlan tudatlanság” nem okoz kárt neki. Röviden:

1. Vagy úgy van, hogy az elháríthatatlan tudatlanságot önmagunkra és saját erőnkre vonatkoztatjuk. Akkor teljesen bizonyos, hogy nincs olyan tudatlanság, amit le lehetne győzni, legalábbis azokban a dolgokban, amelyek az Istenre vonatkoznak. Jn 3,27: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” Jn 6,44: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya.” Mert magunktól semmi jóra nem vagyunk képesek, hanem csak tévelyegünk, növelve a tudatlanságot és a bűnt. Aki pedig a saját erejével bármely tudatlanságából keresi a menekülést, kettős bűnnel és tudatlansággal vakítja el magát. Egyrészt, mert tudatlan, másrészt, mivel nem tudja, hogy tudatlan, és a tudatlanságot tudatlansággal kísérli meg elűzni, éspedig olyan cselekedetek véghezvitelével, amelyek egyedül Isten hatáskörébe tartoznak. Ha pedig Isten nélkül, önmaga által törekszik valami jobbra, istentelen kihágásából bűn kovácsol, hazugsággal dicsekszik, mondván, hogy önmagában találta meg azt, amit valójában Istennél kellett volna megkeresnie. Minden embernek egyedül Krisztus a világossága és az élete, nem pedig a saját tudománya.

2. Vagy pedig úgy van, hogy elháríthatatlan tudatlanságról beszélnek olyan dolgokra nézve, amit pedig egyedül csak az Isten kegyelme képes elvégezni köztünk. És ebben az értelemben valójában nincs is elháríthatatlan tudatlanság, mert „minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23).

Ezért nem szabad az embereknek azt tanítani, hogy az „elháríthatatlan tudatlanság” esetén nem tartoznak felelősséggel, különben önmagukba vetik a bizodalmukat, és önmaguk cselekedetével dicsérik Isten félelmét. Sokkal inkább (ha már cselekszik, ami a módjukban áll vagy nem áll) önmagában kellene kételkedni, egyedül az Istenben bízni, ítéletétől még jócselekedetei miatt is félni, irgalmasságát pedig a gonosz cselekedetek ellenére is remélni. Így nekik soha nem lesz olyan cselekedetük, amelyre nézve biztosak lehetnek, és soha olyan bűnük, amely őket kétségbeesésbe sodorná. Akkor tehát a tudatlanságuk mindenkor elháríthatatlan – és mégis: mint emberek, akik (Isten ítéletétől) félnek és (Isten irgalmasságában) reménykednek, minden tudatlanságuktól megszabadulnak. Ezért az „elháríthatatlan tudatlanság” nem mentség! Ezzel szemben a bűnbánatban elismert és megvallott „elháríthatatlan” tudatlanság bocsánatot nyer, vagy jobban mondva: kegyelemet eredményez.

4.3.2. Akkor megismerik Istent mint Istentől megismertek

Gal 4,9: „Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettetek vissza az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni?”

Nem tudom, hogy az apostol e mondatával a galaták hálátlanságára utal, vagy a jelentéktelenhez valami jelentősebbet kapcsol. Mindkettőt megvizsgáljuk. A jelentéktelenségből való végkövetkeztetést így kell előadni: ha akkor, amikor ti még az Istent nem ismertétek, és hamis bálványoknak szolgáltatok, nem fordultatok az erőtlen elemekhez, hogyan fordulhattok hozzájuk most, amikor megismertétek az Istent? Mert akkor, úgy gondolhatnánk, sokkal inkább szükségetek lett volna rájuk, amikor a zsidóság a pogányságot sok mindenben felülmúlta. Most azonban a zsidókkal szemben egyenlőtlenségetek immár messzemenően túlhaladott, úgyhogy egyáltalán nincs már szükségetek arra, hogy a világi elemekhez odaforduljatok. E hálátlanságuk végkövetkeztetését pedig így kell ábrázolni: Nagyon is jól emlékezhettek rá, hogy mennyi kárt okozott nektek a tisztátalan bálványok szolgálata, és hogy aztán hogyan hívattatok el Isten kegyelme által az igaz Isten szolgálatára! Nem szégyellitek magatokat e nagy hálátlanságotok miatt, hogy Istentől ismét így eltávolodtatok, aki pedig titeket is nagy jóságával a bűneitekből elhívott? – Vagy pedig az apostol mindkét gondolatát egyszerre tárja elénk, ahogyan gyakran megteszi.

Ezek a szavak: vagy inkább Isten ismert meg titeket, ahogyan Ágoston véli, azért mondatnak, hogy a gyengék jogát hangsúlyossá tegyék. A kezdő mindezt úgy értheti, mintha az Isten ismerete, amellyel (az apostol szava szerint) Istent megismerték, „színről színre” (1Kor 13,12) megismerés volna. Így azonban az apostol nem jól érthető. Ezért fejtegeti még önmagának is, hogy ők inkább (Istentől) ismertek, mint (Istent) ismerők. Az igazság szerint azonban ebben az egyszerű mondatban azt a megszerzett tapasztalatát rejti el, hogy a cselekedetünk a bennünk munkálkodó Isten elszenvedése, úgy, ahogyan szerszámként a mestert komolyan vesszük, amikor jobban mozgat, mint amennyire saját maga mozogni képes. Ezt mondja Ézsaiás is: „mindent te tettél, ami történt velünk” (Ézs 26,12). Ezért az ismeretünk valójában Istentől való ismeret. Mert az is ő volt, aki bennünk a megismerést munkálta (és itt bizony a hitről van szó). Tehát ő elsőként ismert meg minket. És ez bizony nagyon derék dolog Páltól, hogy ezt a kifejezést használja olyanokra, akik már hozzáfogtak, hogy az önigazságukat védelmezzék, mintha saját cselekedetükkel akarnának Isten elé járulni, és Isten elé az igazságot készen tálalni – azt az igazságot, amelyet mégiscsak tőle kellene elfogadni. Így üldöz minden cselekedetével szenteskedő őrjöngőt a törvény- és a szertartáslelkület. Ezzel együtt az apostol ugyanezzel az igével rejtetten az eleve elrendelés kérdését is érinti, ahogy erre egy másik helyen fentebb is utalt, majd továbbhaladt (vö. Gal 3,9; Róm 9,6kk; Róm 11,25). Mert ők nem azért lettek ismertek, mert megismerték: hanem ellenkezőleg, mivel ismertek, ezért ismerték meg. Így minden jó és a jó minden dicsősége „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Ugyanez érvényes a hitre és a Lélekre is!

4.3.3. Most újra a törvény nyomorúságába igyekeznek

Lásd, milyen nyomatékkal és kifejezett lekicsinyléssel szól ebben az igében: elemekhez, amivel azt akarja mondani, hogy „a betűkhöz” és a külsőségekben megnyilvánuló jelekhez. És mégis azt képzelik, mintha ezek magához az ügyhöz tartoznának. A továbbiakban mondja: az erőtlen elemekhez, mert a törvény semmilyen körülmények között nem tud az igazságra való eljutásban segíteni, valójában csak a bűnt növeli. Aztán szegény elemeknek is nevezi, mert a törvény nemcsak arra alkalmatlan, hogy akár csak egyetlen lépéssel is előbbre vigyen – sőt még arra sem képes, hogy az eddigi állapotban megtartson és megőrizzen, hanem sokkal inkább csak arra, hogy a törvény kényszere által egyre rosszabb helyzetbe hozzon. Ezzel szemben a Krisztusban való hit kegyelme nemcsak olyan erős, hogy megőrizzen (Jud 24), hanem hogy a célig elvezessen. (Hogy az elemek mik és hogyan elemek, azt fentebb már kifejtettük.) Tehát láthatod, hogy milyen megvetően beszél Pál a törvényről, amikor a nagyszájú álapostolokkal szemben hozza szóba.

Itt veti fel Jeromos a kérdést, hogy Mózes és próféták ismerték-e az Istent, és a törvényt nem tartották meg, vagy pedig megtartották a törvényt, és nem ismerték az Istent. Mert az apostol úgy tárja mindezt elénk, hogy az egyik a másiknak ellentmond. És e kettő közül bármelyiket is alkalmazzuk a prófétákra, mindegyiknek megvan a kockázata. Ezt a kérdést azonban az apostol egyetlen igével megválaszolja. Ezt mondja: hogyan akartok újból szolgájukká lenni? A törvény előírásait figyelembe venni nem gonosztól való, a törvénynek szolgálni azonban gonoszság. Azok szolgálják a törvényt, ahogyan már mondtam, akik a fenyegetésétől félve engednek kényszerítő erejének, úgy cselekedve meg azt, mintha arra a megigazulásukhoz szükség volna. Ahol tehát ezt szabad akaratból cselekszik, nem okoznak kárt vele. A próféták is ilyen értelemben tartották meg a törvényt, nem azért, hogy megigazuljanak általa, hanem hogy az Isten és felebarát iránti szeretetet gyakorolják vele, mivel ők is csak hit által igazulhattak meg.

4.3.4. A zsidó és keresztyén ünnepnapok megítélése

Gal 4,10: „Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az ünnepekre és az esztendőkre.”

Jeromos ezt az igehelyet világosan és helyesen csak a zsidókra vonatkoztatja. Napokra, mondja, mint például a szombat és az újhold (4Móz 10,10; 1Krón 23,31 és más igehelyek). Hónapokra, mint az első és a hetedik hónap (2Móz 12,2–20; 3Móz 16,29; 3Móz 23,5kk; 24kk). Ünnepekre, amelyeken minden évben három alakalommal Jeruzsálembe mentek (2Móz 23,14kk; 5Móz 16,16). Esztendőkre: a hetedik, adósságelengedő év (5Móz 15,1) és az ötvenedik, amelyet a nagy örömünnep évének, jubileumévnek neveztek (3Móz 15,10kk).

Jeromos ezzel együtt felveti a kérdést, hogy nem találtatunk-e mi is érintetteknek, amikor szerdát, pénteket (a szerda és a péntek őskeresztyén ünnepek voltak), Úr napját (az első keresztyének életében Krisztus feltámadásának a napja), negyvennapos böjtöt, húsvétot, pünkösdöt, különböző időszakokat váltogatva még vértanúk emlékére bevezetett ünnepet is tartunk.

Jeromos erre először ezt válaszolja: mi nem a zsidók napjait, hanem más napokat ünnepelünk. Másodszor: ezek a napok nem azért rendeltettek, hogy ünnepélyes összejövetelek legyenek, hanem azért, hogy a nép Krisztusba vetett hite előírás nélküli összejöveteleken ne kisebbedjék. Harmadszor: aki egy határozottabb választ keres, tartson ki szilárdan abban, hogy minden nap egyforma legyen (Róm 14,5), hogy mindenkor szabad a feltámadás szent napját ülni, hogy mindenkor szabad böjtölni, mindenkor az Úr testét enni és mindenkor imádkozni. Ezért az ünnepnapok és a meghatározott napokon való összejövetelek az okos emberek által határoztassanak el azokra az emberekre való tekintettel, akik sokkal inkább a világgal, mint az Istennel foglalkoznak stb. – Ez is igaz. Hogy pedig ez így legyen, Ézsaiás megjövendölte (Ézs 66,23): „egyik szombat jön a másik után, és újholdra újhold” (a latin szöveg szerint). Az igazság ugyanis az, hogy az „új parancsolat” szerint minden nap ünnepnap, csakhogy az egyház rendelkezése által meghatározott számú napokat rögzítettek Isten igéjének hallgatására, az Úr asztalához járulásra és a gyülekezet könyörgő imádságára. (Az „új parancsolat” kifejezéssel Jn 13,34-re hivatkozva a keresztyén hitet jelölték.) Azonban napjainkra az ünnepélyesség sokkal nagyobb és kiterjedtebb babonasággá fajult, mint amilyenben a zsidók voltak, mégpedig olyannyira, hogy azt hiszik, Istennek tesznek szolgálatot azzal, hogy az ünnepnapokat megsokszorozták, de nem az imádkozásra, nem az Isten igéjének a hallgatására, nem az Úr testének a vételére, hanem csak azért, hogy ünnepelhessenek. És valóban, ünnepelnek is, nagyobb odaadással, mint a zsidók. Mert azok legalább Mózest és a prófétákat olvassák, mi azonban sem Istennek, sem embereknek nem szolgálunk, és a legkevésbé sem zavartatjuk magunkat tőlük, csak hogy a hasnak, a henyélésnek és más szenvedélyeknek hódoljunk.

És mégis, a püspökök hatalma nem terjed odáig, hogy ezen ünnepek számát népük hatáskörében csökkentsék, korlátozzák. Talán a Róma püspökének hatalmától és tekintélyétől való félelem az oka annak, aki ezeket mint kötelező gyakorlatokat elrendelte. Mintha nem éppen az volna istentelenség, ha ezt gondolnánk: Róma püspökének hatalmában és szándékában áll, hogy e napokat bevezessék és tűrjék, melyekkel az ördög szolgálatának megannyi szörnyűségét művelik, éspedig a keresztyénség legnagyobb kárára és az Isten méltóságának káromlására. Vagy ha úgy gondolják, mindez a pápa szándékában áll, aki azt akarja, hogy mindezeket tűrjék, akkor pedig ez a leggonoszabb istentelenség, ha ebben emberi rendelkezéseinek engedelmeskedünk, amely a Teremtőre annyi szenvedést zúdít, amennyiben azokat nem alapjaiban és a legnagyobb bátorsággal zúzzuk szét és nyilvánítjuk semmisnek. Ha egy püspök vagy bármely lelkipásztor látja, hogy ezen ünnepeket a saját gyülekezetében ivászattal, játékkal, élvezettel, naplopással, henyéléssel, bolondsággal, mókával bevezette – mert nagyrészt ilyeneket hordtak össze, kivéve azt a néhány legeslegnagyobb ünnepet –, úgy nem bocsátható meg neki, ha ezeknek nem vet véget. Nem fogadható el olyan érvelés, mondom, hogy mindez nem a pápa engedélye nélkül történik. Mert ha egy mennybéli angyal rendelte volna is így, akkor is sokkal inkább az Isten dicsőségének és tisztességének elkötelezettjei vagyunk. És ha vannak is, akik e gyalázatot megkockáztatják vagy eltűrik, azt bárki teljes bátorsággal hatályon kívül helyezheti, ha mindezekben a visszaélésekben, amelyeket tétlenül szemlél, nem szeretne bűnrészessé válni. A római egyház parancsai nem köteleznek, kivéve ott, ahol a megtartásuk Isten figyelembevételével és dicsőségével összeegyeztethető. Ha a követésükkel nem lehet összeegyeztetni, úgy én nyíltan istenteleneknek nevezem mindazokat, akik arra kényszerítenek, hogy e rendelkezéseket parancsolataként szemléljük. Így űzik az istentelen emberek a maguk játékát velünk: az emberek félelmét az istenfélelem elé helyezik, és a pápa, valamint Szent Péter nevében az ördögnek adják a koronát: ezzel pedig a Krisztus egyházában igenis csak az ördögöt imádják.

A törökkel szembeni háború miatt aggodalmas gondolatok foglalkoztatnak; ezek a dolgok és az egyház más nyomorúságai, amelyek sokkal rosszabbak, mint a törökök uralma, hidegen hagynak minket, ülünk a fülünkön. Mintha nem volna jobb, ha a törökök valóban Isten ostoraként jönnének el hozzánk, és a szenvedésekkel, amelyeket ránk hoznak, gyógyítanának, vagy akkor már inkább a test halála, mint hogy a nép zabolátlansága és az egyháznép vezetőinek a hanyagsága által sokkal nagyobb mértékben vaduljunk el, mint a törökök. A török ugyanis csak a testet öli meg és az országot rabolja; mi azonban a lelket öljük meg és a mennyet raboljuk el, ha a legújabb zsinat határozata igaz, mely szerint a lélek, kiváltképpen a keresztyéneké, halhatatlan!

Az apostolhoz visszatérve: ahogyan a körülmetélés nem segít hozzá a megigazuláshoz, úgy az ünnepnapok sem, sem más dolgok, ahogy erről Kol 2,16 részletesen is tudósít. Ezeket tehát nem szükséges megtartani, mert semmivel sem jelentenek többet, mint ünnepnapjaink vagy valamely más hagyomány megtartása. Sokkal inkább a Krisztusban való hitből van igazságunk; ez nem szertartásokból sarjad, hanem a szertartásokat szabadon hagyja, miközben az Isten és az embertárs iránti szeretetet követeli. Ezenkívül az ünnepek megnövelt számának még az is hozadéka, hogy a kezed munkája utáni nyugalmadban a gazdasági (földi) javakat szégyelled, és ezáltal fokozatosan szükséget szenvedsz, hogy aztán, ahogyan az evangélium mondja: „boldogok vagytok, szegények” (Lk 6,20) legyél! És akkor az ünnepek nem abban segítettek, hogy általuk Istennek szolgálj, inkább csak szegénnyé tesznek, s ezzel együtt a legüdvösebb parancsolatot, amit Isten a „óembernek” írt elő, érvényteleníti: „arcod verejtékével egyed kenyered” (1Móz 3,19). (Az óember itt a „régi életre” vonatkozik, Ef 4,22 és Kol 3,9 szerint). – Tehát akár így, akár úgy, Krisztus egyházának az ünnepek által rosszabb lesz a helyzete, amikor e ténykedéséért ég és föld megharagszik rá.

Óvás a visszaeséstől, az eleséstől

– Isten és istenkék

– Időszerű kérdés: hogy állunk az ünnepekkel?

– Zsidó ünnepek, keresztyén ünnepek, evangélikus ünnepek, mai ünnepek (rendezvények) – az evangéliummal összefüggésben

– Javíthatatlanul egy-egy vallásos magatartás (törvényvallás) foglyaivá válunk?

– Ami rosszabb a töröknél

– Pál könnye