6. FEJEZET

6.1. A keresztyén szeretet az elesettek hordozója

Gal 6,1: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamely fogyatékosságában, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.”

6.1.1. A szeretet tompított fényben szemléli a mások hibáját

Az apostol a többes számból hirtelen egyes számba vált. Nem ezen összefüggés szerint folytatja: „és nézzetek saját magatokra, nehogy ti is megkísértessetek.” Nagyobb nyomatékot ad a tárgyalt dolognak azzal, hogy az egyes személyekhez külön fordul, és mindegyiket személyesen szólítja meg.

Ez a tanítása is rendkívüli módon találó, hiszen az apostol itt a mesterségbeli tudásával arra törekszik, hogy a galatákat a szeretet formálására megnyerje. Először is kedves testvéreinek („testvéreimnek”) nevezi őket. Tehát többnek, egyenrangúaknak tartja őket, akiket barátságosan bátorít és kérlel, nem alattvalóként kezelve őket, akiktől tekintélye alapján valamit követel. Aztán így folytatja: ha egy embert (valakit), nem „ha egy testvért”, mintha ezt akarná mondani: „ha egy testvér emberi gyengesége miatt – mert mi is emberek vagyunk – bűnbe esik”. Így már a kifejezés megválasztása is mutatja, hogyan kell nézni a bűnbe esettekre, nevezetesen az irgalom szemével, és hogyan kell bűnét inkább mérsékelni, mint felnagyítani. Mert az utóbbi az ördögök és a rágalmazók módszere, az előbbi viszont a vigasztalás és a lelki ember cselekedete. És most a tetten ér: ’rajtakap, váratlanul belebotlik’; az apostol erre ugyanazt a tanítást adja: a testvér bűnét mérsékelni kell. Mert ha valaki nem nyilvánvalóan megkeményedett gonoszságban él, és nem javíthatatlanul vétkezik, akkor a mi feladatunk, hogy azt ne gonoszságként, hanem figyelmetlenségként, mint erőtlenséget tulajdonítsuk neki. Így tanította Bernát is az övéit: ha valaki a testvére bűnét semmiképpen nem tudja megbocsátani, úgy legalább annyit mondjon, hogy az egy hatalmas és legyőzhetetlen kísértés volt, ami őt meglepte, és nagy erővel fölébe kerekedett, semhogy azt el tudta volna hordozni. Valamely fogyatékosságában, „valamely bűnben” (mert valamely hiányossága nagyon is könnyen lehetséges). Nem azt mondja: „valamely gonoszságban”, hanem ismét egy olyan kifejezést használ, amellyel azt mérsékeli. Mert nem tudnánk a bűnnek enyhébb, finomabb megfogalmazást adni, mint „botlás”, „elesés”; az apostol szerint: „fogyatékosság”.

6.1.2. A szeretet, mint lelki ember, elfedi mások vétkét

Ti, akik lelki emberek vagytok. Egy csodálatos ige! Mert egyidejűleg akarja őket figyelmeztetni a kötelességükre, ugyanakkor tanítani is arra. Kötelességükre tanítja őket, nevezetesen, hogy nekik lelkieknek kell lenniük: ha pedig lelkiek, akkor azt kell cselekedniük, ami a lelki emberhez illő. Mi mást jelenthet azonban lelkinek lenni, mint a Szentlélek gyermekének lenni, a Szentlélekkel megáldottnak lenni? A Szentlélek pedig Szószóló, Közbenjáró és Vigasztaló (vö. Jn 14,16; Jn 14,26; Róm 8,26k). Védelme alá vesz minket, vigasztal minket, ha a lelkiismeretünk Isten előtt vádol. Ő ad a lelkiismeretnek és a hitnek Isten irgalmasságáról jó tanúbizonyságot (vö. Róm 8,16); megbocsátja bűneinket, mérsékli, sőt teljesen eltörli, ahogyan másrészt a hitet jócselekedeteinkként dicséri. Azok, akik hozzá hasonlóan cselekszenek, és az embertársaik vétkeivel környezetükben hasonlóan járnak el, ők a lelkiek. A sátánnak ezzel szemben ördög (a görög kifejezés alapján: vádoló), kárhoztató, rágalmazó a neve. Mert nemcsak vádol minket, és növeli az Isten előtt a rossz lelkiismeretünket, még azt is kárhoztatja, ami jó, és rágalmazza a lélek szolgálatát és hitét. Őt utánozzák az emberek, és tartják ugyanazt a bűnről, mint az embertársaikkal kapcsolatos nyilvános jócselekedeteikről, ami az emberek vétkét súlyosbítja, felfújja, meggyőzővé teszi, ezzel szemben pedig a jócselekedeteiket kicsinyíti, szidalmazza, eltorzítja. Erre mondja Ágoston ezen a helyen: semmi sem bizonyítja jobban a lelki embert, mint az, ahogyan mások bűnét kezeli. Mert ő azt veszi fontolóra, hogy inkább felmentse, mint csúfolja, inkább segítse, mint szidalmazza. A testi ember ezzel szemben arról ismerszik meg, hogy csakis a mások bűnével foglalkozik, azokat ítéli meg és kárhoztatja el, ahogyan a farizeus az ismert példázat szerint (Lk 18,9kk) a vámszedőt ócsárolja, és vele szemben nem tanúsít irgalmasságot.

6.1.3. A szeretet, mint Krisztus, csak a másik megmentésére gondol

Igazítsátok helyre szelíd lélekkel. Itt igazak Gergely pápa szavai: „Az őszinte igazság részvétteljes, a hamis felháborodó.” Hasonlóan Krisztus (Lk 9,55k): amikor János és Jakab Illés példája nyomán mennyből alászálló tüzet kért a samaritánusokra, e szavakkal akadályozta meg őket: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” Hasonlóan nekünk sem arra kell gondolnunk, hogyan kárhoztassuk a bűnös testvért, hanem arra, hogyan mentsük meg.

Ezt a gondolatot az apostol Róm 15-ben is tárgyalja. Ott ezt mondja (Róm 15,1): „Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” Figyeld meg, milyen gyengédség és szelídség Pál lelkének „sajátossága”: ő „erőtlenségről” és „gyengeségről” beszél. Valamely büszke tetteiben szent vagy vizsgálóbíró eretneki eltévelyedésnek tartaná (ami mindig rögtön kéznél van, hogy egy embert kárhoztasson, meghurcoljon), sőt eretnekségnek nevezné, vagy a szent római katolikus egyház elleni bűncselekménynek. Ez az ő kifejezésük arra, ha valami legeslegsúlyosabb vétket akarnak megbélyegezni. Pál azonban e vétkeket, bármilyen természetűek is legyenek, „erőtlenségnek”, a bűnt pedig „gyengeségnek” nevezi. Mert ő nem az ördög szóhasználatával él, hanem a Közbenjáró nyelvét beszéli. Zárásként végül még egy példával is szolgál (Róm 15,3): „Hiszen Krisztus sem magának kedvezett, hanem ahogyan meg van írva (Zsolt 69,10): »a te gyalázóid gyalázásai énrám hullottak«.” Ez pedig megfelel Ézsaiás szavának (Ézs 53,11): „ő hordozza bűneinket”. Nagyon messze áll attól, hogy őket és minket magára hagyjon, vádoljon és kárhoztasson. Ő nem másképpen cselekszik velünk, mintha ő maga tette volna azt, amit mi cselekedtünk, „ő fizette ki, amit nem ő rabolt el” (Zsolt 69,5; vö. a latin szöveggel). Ugyanígy tárja elénk Pál ugyanezt a példát Fil 2,5–7 szerint: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult stb.” Lásd, Krisztus olyan, mint egy másik ember, ami azt jelenti, mint egy bűnös és erőtlen, nem viselkedik másképpen, nem teszi magát más formában láthatóvá, csakis emberként, mint szolga. Ezért nekünk nem a megvetettségét mutatja, miközben isteni formáját megtartja, hanem a mi formánkat veszi magára, hogy „bűneinket maga vigye fel testében a fára” (1Pt 2,24). Ez a maga nemében egyedülálló példa tiszteletet parancsoló, nem igényel nagy szavakat. A teológia tanítómesterei ezt nem képesek megérteni. Ezúttal tehát ideiglenesen mellékeljük őket.

Krisztus ebben az életben az egyházat a következő szabállyal irányítja: ahogyan az Ószövetségben megmondatott (5Móz 15,11): „mert a szegény nem fogy el a földről”, ezért hogy lehetőségük legyen a testvéri szeretet gyakorlására, az Újtestamentumban megengedi, hogy némelyek bűnösök legyenek, megengedi, hogy némelyek eltévelyedjenek, hogy az erőseknek alkalmuk legyen az evangélikusságot és a testvéri szeretetet gyakorolni. Ezért nem lesz a szeretet hiábavaló, és így nem fog maga sem bűnbe esni. Isten akaratának e rendelkezésével szemben azonban a képmutatók, akik a legbolondabbak az emberek között, nincsenek megértéssel, hanem sokkal inkább letartóztatják a bűnösöket, hogy a bosszújukat kitölthessék rajtuk, mert ők a testvérek bűne kapcsán csak arra tudnak gondolni, hogyan vádolhassák, marcangolhassák, üldözhessék őket. Nem képesek mással előállni, mint amit Simon a leprás Mária Magdolnával (Lk 7,39) vagy a farizeus a vámszedővel szemben tett (Lk 18,11).

6.1.4. A szeretetben élő a saját megkísérhetőségével is számol

Végül Pál még hozzáteszi: de azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél. Itt is visszafogottan beszél. Nem azt mondja: „hogy el ne essél”, mint a másik helyen: „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10,12). Sokkal inkább így szól: „hogy kísértésbe ne ess”. Ő a szóban forgó (bűnbe) esést tehát „kísértésnek” nevezi. Mintha csak ezt akarná mondani: „Amikor te elesel, én mindenekelőtt a kísértésről szeretnék beszélni, mint egy vétségről (bűncselekményről), amivel te önmagadat adóssá tetted. És neked hasonló szelídséggel kell megítélned a kísértést, valahányszor látsz egyet, aki megbotlik, és őt nem éles szavakkal illetni, testvéredet üldözni.” Lásd, az apostol nemcsak tanításban részesít, hanem példát is mutat neked. A világi szónoklatok művészeinél a legnagyobb dicsőség, ha úgy választják meg a szavakat, hogy jól lehet követni, ahogyan a kifejezések a mondanivalót számításba veszik, megtestesítik. Ez a módszer Pálnak is, sőt magának a Szentléleknek is sajátja. Ezzel kapcsolatban mondja nagyon találóan Gergely pápa: „Ahányszor bűnöst látunk, szükséges, hogy először mi magunk sírjunk önmagunkban, mert vagy már mi is voltunk olyan bűnösök, vagy pedig lehetünk még olyanok.” Mert nincsen egyetlen olyan ember által kezdett bűn, mondja Ágoston, amelyet egy másik ne tehetett volna meg, ha az Isten őt magára hagyja. Ez az igesor azért tetszik nekem nagyon, mert ezt a tényt jól az emlékezetünkbe vési: vagy már voltál, vagy most az vagy, mint ő, vagy pedig még te is lehetsz olyan! Az ember csak ember, és a hús is csak hús: semmi olyat nem tett még hús, amit az ugyanolyan hús meg ne tehetne, – kivéve, ha Isten közbeavatkozása mégis különbséget tesz köztük.

6.1.5. A szeretet Krisztushoz hasonlóan a mások terhét hordozza

Gal 6,2: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.”

Egy csodálatosan szép, akár aranyszabálynak is mondható tétellel zárja le az apostol előbb említett két tanítását. Vannak, mondja, túlzottan aggodalmaskodók, akik nem tesznek különbséget a hit törvénye és az emberi rendelkezések (törvények) között. Őket el kell hordozni, és minden porcikánkban őrizkednünk kell attól, hogy őket haragra ingereljük. Vannak ismét mások, akik éppenséggel Isten törvénye ellen vétkeznek. Őket sem szabad valamiféle ostoba Isten iránti buzgalomtól vezéreltetve megvetni. Sokkal inkább szeretetben kell elhordozni mind a kettőt: amazoknak útmutatást adni, ezeknek pedig segítséget nyújtani. Amazoknak meg kell mondani, amit tudniuk kell, ezeknek meg azt, amit tenniük kell. És így kell szolgálatkésznek lenni, egyrészt a hitükért, másrészt a cselekedetük megformálásáért. Az elsőre a hit útmutatása miatt van szükség, az utóbbira a helyes életvitel folytatásáért. Így talál a szeretet mindenütt valami elhordozni- és tennivalót.

Tehát a szeretet a „Krisztus törvénye”. Szeretni azonban azt jelenti, hogy a másiknak szívből csupa jót kívánni, azaz „a másik javát keresni” (1Kor 10,24). Ha senki sem volna, aki tévelyegne vagy vétkezne, akinek tehát szüksége volna a jóra, kinek akarnád odaajándékozni a szeretetedet? Kinek akarnál akkor jót kívánni? Kit akarnál akkor meglátogatni a jóval? Bizony, a szeretetnek nincs létjogosultsága ott, ahol nincs tévelygő, vétkező ember. Ők, ahogyan a filozófusok mondják, a szeretet „tulajdonképpeni, adott célpontjai”, más szavakkal ők a szeretet „alapanyaga”. Akik a test szerint önző módon szeretnek, azok arra törekszenek, hogy mások legyenek jóakarattal irántuk, azt kívánva, amire a szívük szerint vágyakoznak. Vagyis ők azok, akik a „maguk hasznát keresik” (1Kor 13,5). Az ő „alapanyaguk” az igaz ember, a szent, a kegyes, a jó stb. Az ilyen emberek teljesen visszájára fordítják az itt előadott tanítást, ők bizony csak annyit akarnak, hogy az ő saját terhüket hordozzák, és másoktól előnyöket élvezzenek, őket kihasználják. A tanulatlanokkal, haszontalanokkal, indulatosakkal, használhatatlanokkal, a nehezen kezelhetőkkel, a laikusokkal való közösségvállalást megvetik. A tanultakat, a kellemeseket, a jóakaratúakat, a csendes és szent embereket keresik. Ez pedig azt jelenti, hogy ők nem a földön, hanem a paradicsomkertben, nem a bűnösök, hanem az angyalok között, nem a földön, hanem a mennyben akarnak élni. Azért kell nekik aggódniuk, ha már itt megkapják jutalmukat, hogy már a földi életben birtokolják „Isten országát”. Mert nem akarnak hasonlatosak lenni ahhoz a menyasszonyhoz, aki olyan, „mint liliom a tövisek közt” (Énekek 2,2). Nem akarnak hasonlatos lenni „a pogány népek közé helyezett Jeruzsálemhez” (Ez 5,5), nem akarnak Krisztussal „ellenségei közt uralkodni” (Zsolt 110,2). Ezzel „a Krisztus keresztjének erejét semmisítik meg” (1Kor 1,17) önmagukban, lassú és álmos a szeretetük, ha idegenek támaszkodnak a vállukra.

6.1.6. A szeretet az egyház bűnét is türelmesen hordozza

Aki ezért az ilyen (vétkes és rossz) emberekkel való közösség elől menekül, hogy ez által lehessen (kegyes és) jó, nem ér el mást, mint hogy a legeslegelvetemültebb lesz, akiben már ő maga sem hisz. Mert a szeretet okán menekül el a szeretet igazi szolgálata elől, és az üdvössége miatt menekül el az üdvösségre vezető legközelebbi igaz úttól. Az egyház dolgai mindig akkor állnak a legjobban, ha a legmegvetettebbek között lakozik. Ha azok terheit hordozza, akkor ragyog föl a szeretet fénye a legfényesebben. Ahogyan Zsolt 68,14 mondja: „a test hátoldala olyan ragyogó, mint az arany”. [A galamb testére gondol, mégpedig a latin szöveg szerint.] Ami azt jelenti, hogy türelmesen elhordozni, hogy hasonlatosak legyenek ahhoz, amit a galamb gyakorol – nevezetesen erre utal a „test hátoldala” kifejezés –, köröskörül a szeretet nagy világosságát aranysugaraiban sugározva. Miért nem hagyta magára a bajban Mózes a „kemény nyakú népét” (2Móz 32,9)? És miért nem Illés és a próféták Izrael bálványimádó királyait?

Ez alapján a cseheknek a római egyháztól való elpártolását semmiképpen nem lehet igazolni, anélkül, hogy ezzel együtt az istentelenség csapdájába ne esnénk és a Krisztus törvényével összeütközésbe ne jutnánk. Mert ez az elpártolás ellentétben áll a szeretettel, amely mégiscsak minden törvény összegzése. Nevezetesen, amit a csehek egyetlen okként előadnak, hogy az Istentől és a lelkiismeretüktől való félelem miatt szakadtak el, nehogy istentelen papok, pápák alatt kelljen élniük – éppen ez az, ami leginkább vádolja őket. Mert ha a papok és a pápák vagy akárki mások istentelenek, és benned az igaz szeretet lángja ég, akkor nem nyúlhatsz a menekülés eszközéhez. Hanem „ha a tenger túlsó végén laknál” (Zsolt 139,9), akkor is odasietnél vádolni, inteni, büntetni, és mindezt annak tudatában – az apostol tanítását követve –, hogy te nem az elfogadhatókat, hanem a terheket szeretnéd magadra venni. És így válhat világossá, hogy a csehek szeretetének ez a dicsősége nem más, mint látszat, „mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát” (2Kor 11,14).

És mi van most velünk, akik hurcoltatjuk magunkat a római katolikus egyház súlyos terheivel és a sok elviselhetetlen visszaéléseivel? Meneküljünk ezért, és szakadjunk el tőlük? Nem, soha! Csak azt ne! Természetesen korholunk, undorodunk, kérdezünk és figyelmeztetünk. Ámde ezért nem törjük össze a „Lélek egységét” (Ef 4,3), és „nem fuvalkodunk fel ellenük” (1Kor 4,6). Mert tudjuk, hogy a szeretet diadalmaskodik mindezek felett, nemcsak a testi javak okozta károk felett, hanem a rengeteg szörnyűséges bűn felett is. Mert az egy nagyon képmutató szeretet, amely a másikat kényelmesen tudja elhordozni. Ha pedig a mi népünk valóban (ahogy látjuk) az alsó fokon áll, akkor nekünk a szeretetnek a legfelsőn kell állni. Ezért kell tűrni, hogy a pásztoraik csontjaikig lenyúzzák őket, és még az utolsó bőrt is lehúzzák róluk. Ellenkező esetben azok, akik azzal büszkélkednek, hogy a legmagasabb fokon állnak, nem csak a legkisebb fillért nélkülöznék, elhallgatva, hogy ők egy szót vagy bármely tettet elhordoznának, amely az ő egyéni előjogaikat sérti. Igen, „igaz vagy, Uram, és helyesek döntéseid” (Zsolt 119,137). „Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók” (Mt 20,16).

6.2. A keresztyén szeretet tartózkodik minden öndicsérettől

Gal 6,3: „Ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.”

6.2.1. Aki önmagával dicsekszik, Isten ajándékát káromolja

Egy nagyon pontos és különösen hatásos indoklását adja az apostol ama kettős tanításának, nevezetesen: mindannyian egyenlők vagyunk, és mindannyian semmik. Miért „fuvalkodik fel valaki a másik ellen” (1Kor 4,6), és miért nem segítjük kölcsönösen egymást? Mert ha ténylegesen található bennünk valami (hasznos), akkor nem tőlünk, hanem Istentől való az ajándék (1Kor 4,7); ha pedig az Isten ajándéka, akkor azzal teljes egészében a szeretetnek vagyunk adósa, ami azt jelenti, hogy a Krisztus törvényének. Mert ha a szeretetnek vagyunk adósa, úgy nekem azzal többé nem önmagamnak, hanem a másiknak kell szolgálnom. És így az én kiváló képességem nem az enyém, hanem azé, akié nem az – neki vagyok adósa (vö. Róm 1,14). Az én tisztaságom nem az enyém, hanem azé, aki testében vétkezik; neki kell nekem adósként a tisztaságommal szolgálni. Ezt teszem, miközben őt Istennek a maga helyzetében „feláldozom”, aki engem ezért az emberért befogad, neki megbocsát, mert így az én erényemmel az ő vétkes cselekedete Isten és ember előtt befedetik. Ahogyan Pál apostol (1Kor 12,23) írja, hogy a test tisztességtelen részeit nagyobb tisztességgel vesszük körül.

Hasonlóan tartozom a bölcsességemmel az ostobáknak, hatalmammal az elnyomottaknak, gazdagságommal a szegényeknek, igazságommal a bűnösöknek. Mert ezek „isteni formák”, amelyeknek „meg kell üresíttetniük”, hogy mi a „szolgai formát” ölthessünk magunkra (vö. Fil 2,6k). Mindezekkel azoknak kell a rendelkezésére állnunk, akiknek nincs. Isten elé kell állni, közbenjáróvá lenni, mintha egy idegen ruháját öltenénk magunkra, ahogyan a pap a neki „idegen” szent ornátusban (öltözetben) a körülötte állókért az áldozatot bemutatja. Ámde az ilyen emberekért az emberek között is hasonló szeretettel kell szolgálni, minden rágalmazás és szorongattatás ellenére. Mert maga Krisztus is így cselekedett velünk. Ez az „Úr tüze a Sionon” (Ézs 31,9), az Atya jóságos irgalma, amely ilyen összeegyeztethetetlen erényekkel egybe akar kötni minket. Ez az ismertetőjegye, sajátossága és a jele annak, ami a keresztyéneket minden más néptől megkülönbözteti: hogy ti. Isten „tulajdona” vagyunk, „választott nemzetség”, „királyi papság” (2Móz 19,5k és 1Pt 2,9).

6.2.2. Aki önmagával dicsekszik, csak önmagát ámítja

Jeromos ezt az igehelyet részletesen tárgyalja. Kettős véleménye van róla. Először: „ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, holott semmi” azt jelenti (ahogyan már előadtuk), hogy mi valamennyien Isten előtt mégiscsak semmik vagyunk. Másodszor: „ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, holott semmi, megcsalja önmagát”. Ez pedig azt jelenti: ha valaki úgy gondolja, ő valaki, és a valóságban is a másikat felülmúlja, és abban tetszeleg, azzal csak megbotránkoztat, mert „csak a maga hasznát keresi” (Fil 2,4), és nem azt, hogy azzal a másiknak szolgáljon; így valójában csak önmagát csapja be. Mert éppen e beképzeltsége vezeti oda, hogy semmi, mert Isten ajándéka hiába adatott neki, és így ő maga is azzal lesz egyenlő, akinek nincs. Olyan ez, mint amikor a fösvénynek azért nincs, holott tehetős, mert nem veszi használatba arra, amire a gazdaság valójában rendeltetett. Ahogyan tehát ez a gazdag nem gazdag, hanem szegény, ugyanígy aki azt gondolja magáról, hogy valaki, olyan, mint a semmi. Ezt a második véleményt követi Jeromos. Mindkét vélemény helyes.

6.2.3. Aki dicsekszik, másokat vádol, és nem a saját tetteit vizsgálja

Gal 6,4: „Mindenki a saját tetteit vizsgálja, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval.”

Hiú módja a dicsekedésnek, amikor magunkat azzal mérjük össze, aki nem egyenrangú velünk. Az ilyen összehasonlításból támad a kicsinyek megvetése, az a bizonyos önbizalomtól dagadó felfuvalkodottság önmagunk érvényesítésére. Mert a hiú dicsőségvágy nem nagyon tud annak örülni, hogy ő valaki vagy rendelkezik valamivel, hanem sokkal inkább annak örül, hogy a másik senki, és semmije nincsen. Így dicsekszik az a bizonyos farizeus (Lk 18,11) nem annyira a saját szentségével, mint inkább azzal, hogy a másik embert önmagához viszonyítva alárendeli, különösen is, hogy amaz vámszedő. Nem volna tetszése szerint való, ha a másik nála jobb vagy vele egyenrangú volna. Ezért keres a maga dicsőségére egy másik alapot, önmagán kívülit: nevezetesen olyat, aki megvetendőbb és csekélyebb nála. Ez a kaján káröröm, ahogy a hiú dicsőségvágya a kíséretében mindig rátalál. Örvendezik a másik hibáin, és rosszkedvű, ha a másiknál valamilyen előnyt észlel. Ezért tiltja itt az apostol, hogy ily módon a maga dicsőségét bárki másoktól vegye el. Mert az ilyen dicsőség van a legeslegtávolabb a szeretettől, és akkor nektek is a legeslegtávolabbnak kell lennetek az ő szeretetétől.

Mindenki a saját tetteit vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy a más emberek cselekedeteit figyelmen kívül kell hagyni, és nem kell (nem szabad) vizsgálni, mennyire rosszak ők, milyen rosszak azok, hanem hogy ő maga mennyire jó. Arra legyen figyelemmel, hogy a jócselekedetekben ő maga találhasson igazolást, és ne azt tegye, ami a másiknak okot szolgáltathatna arra, hogy gondtalan és lusta legyen, még ha ezt az Isten jó szemmel nézné is, mert ők jobbak a rosszaknál. Így aztán a mások gonoszsága által nagyobb a nyeresége, mint amit a maga nagy igyekezetével elérhetne, ha másoknak nem lenne gonoszsága. A te cselekedeteid nem lesznek jobbak a mások gonoszsága által. Ezért élj és cselekedj úgy, hogy csakis a saját tetteidet vizsgáld, mennyire tudsz önmagaddal és a lelkiismereteddel dicsekedni, ahogyan az apostol mondja (2Kor 1,12): „mert ez a mi dicsekvésünk, amelyről a lelkiismeretünk bizonyságot tesz”, semmi körülmények között nem színjáték, amit mások cselekedetei alakítanak. A „tettet vizsgálni” pedig ezt jelenti: figyelemmel lenni, mennyi gondot kell arra fordítani, hogy az idegenek alkalmatlanságát szeretetben elhordozzuk. És ez teljesen bizonyos: aki arra van figyelemmel, sokkal könnyebben tudja visszatartani magát az elvakult ítélkezésektől és rágalmazásoktól. Mert így teljes bizonyossággal fedheti fel, hogy szereti-e az embertársát vagy sem.

6.2.4. Aki önmagával dicsekszik, Isten ítéletébe avatkozik bele

Gal 6,5: „Mert mindenki a maga terhét hordozza.

Ez az előzmények vonzata a következőképpen: hogyan dicsekedhetsz egy másikkal szemben? Hogyan fuvalkodhatsz föl mások bűne és gyengesége miatt? Talán a te dolgod volna fölöttük ítéletet tartani? Vagy ahogyan Róm 14,4 szerint hasonló értelemben hangzik: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy esik.” És utána (Róm 14,12): „tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek”. Ezért használja itt az apostol az Írásnak ezt a szófordulatát: „a maga terhét hordozza”, ahogyan fentebb (Gal 5,10) meg ezt a szófordulatot: „el fogja venni büntetését”. Ehhez szeretném meg hozzátenni Gal 6,4-et: „mindenki a saját tetteit vizsgálja”, és ugyanebben az értelemben – csak egy kicsit másképpen formálva –, ahogyan Róm 14,22 igéjében hangzik: „te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg Isten előtt”. Ami azt jelenti, hogy ha te tudod, hogy „minden szabad” (1Kor 6,12 és 10,23), akkor legyen az a te „saját tetted”. Ezért azonban csak Isten és önmagad előtt dicsekedhetsz vele. Kifelé ez a szabadság nem gyakorolható; valahogyan úgy, hogy te ezzel a hiteddel az embertársaid gyengesége fölött dicsekszel, és nem okoz neked gondot az a harag, ami ezzel együtt jár. De ez az értelmezés nem általában érvényes minden haragra, hanem csak azokra, melyek az emberi törvényekből adódnak.

6.3. A gyülekezet gondoskodik igetanítója ellátásáról

Gal 6,6: „Akit pedig az igére tanítanak, minden javából részesítse tanítóját.”

6.3.1. Az ige tanítójának ne legyen hiánya a legszükségesebbekből

Még egy tanítás a gyakorlati életre, és ez az utolsó, ami Pál előír nekik: az idősebbek számára, akik az Isten igéjére tanítják őket és a „lelki javakat vetik” (1Kor 9,11), biztosítaniuk kell a „testieket”, a megélhetéshez szükséges dolgokat. „Mert méltó a munkás a maga jutalmára”, mondja Jézus (Lk 10,7). Ezt a szabályt Pál még részletesebben is tárgyalja 1Tim 5,17k és 1Kor 9,6–15 igeszakaszokban.

Itt mutat rá Pál arra, hogy a sztoikus filozófiát elveti, amely azt nevezi jónak, ami a test szükségleteit elégíti ki. [A sztoikus filozófia görög földön jelent meg az első és második században. A rómaiak körében eléggé elterjedt volt. Követői a legnagyobb bölcsességnek az erény tartották.] Azok a szócsavarók, az igén féktelenül erőszakot tevők, akik a jók közé számítják a bölcsességet és az erényt, ami náluk egyet jelent a minden jelentéktelen lélek fölötti büszke fennköltséggel, magasztossággal. Mi azonban tudjuk, hogy „amit Isten alkotott, igen jó” (1Móz 1,31), és „Isten minden teremtménye jó” (1Tim 4,4). Rossz csak akkor, ha gonoszt művelnek vele, nem a hozzá tapadó fogyatékosság által. Így tehát a bölcsesség és az erény a használatuk által (ami a sztoikusok szerint jó) a leginkább gonosz, amely az embert csak felfuvalkodottá teszi, ha hiányzik a szeretet.

6.3.2. Ez a szabály csak az igét tisztán hirdető szolgákra vonatkozik

Figyeld a szavak súlyát! Az, akit az igére tanítanak, köteles tanítóját minden javából részesíteni. Azokra az emberekre, akik nem az igével foglalkoznak, nem ezt az igét, rendelkezést vonatkoztatja. Az első és a legfontosabb cselekedet az egyházban teljes bizonyossággal, hogy az igével foglalkozzanak. Ezt a feladatot az Úr Péternek háromszorosan is a lelkére kötötte (Jn 21,15kk), és mindenkitől mint legeslegfontosabbat megkövetelte. Napjainkban azonban nincs olyan, amit jobban a háttérbe tolnának és megvetnének. Milyen sok a hivatali üzlet a jogászoknál, a bíróságokon, az egyház pénzügyeit intéző tisztviselőknél, mennyi ének és szertartás a papoknál, a szerzeteseknél, de a „pusztában kiáltó prédikátor hangja” (Ézs 40,3; Mt 3,3) ritka, annyira ritka, sehol sem jobban, mint éppen az egyházban.

Az sem fölösleges, hogy az apostol hozzáteszi: az igére. Sok van, sok volt és mindig is sok lesz, akik a saját fejükből mesélnek, vagy emberi őrültségeket és rendelkezéseket adnak elő, ahogyan azt manapság fájdalmasan tapasztaljuk. Ámde maga az ige, amely alatt kétségtelenül a Krisztus evangéliumát értik, hol fog felharsanni? Vagy ha felharsan, akkor is vádol, mert eltorzul az emberi magyarázatok által: „kiszáradt a torkom” (Zsolt 69,4). Így fordul elő, hogy bár hangosan szól, mégsem lehet érteni. Akkor aztán az ilyen embereknek ne legyen reményük, hogy őket bárki is „minden javából részesítni fogja”.

6.3.3. A gyülekezet hálaadománnyal tartozik igetanítójának

Továbbá megfigyelendő, ahogyan Pál mondja: részesítse. Napjainkban ugyanis nincsenek megelégedve a részesedéssel, akkor sem, ha az igét egyáltalán nem tanítják. Inkább rendelkezési jogot írnak elő maguknak minden elképzelhető dologról, és vagyonra vonatkozó tulajdoni igénnyel állnak elő. Annak pedig, akinek most tanítani akar, majdnem koldulni kell mennie azokhoz, akiket tanít. Mert az egyház mostanság hatalmasan előrukkolt, mióta olyan vállalkozásokba kezdett, hogy császárságokat közvetít és világi fejedelemségeket adományoz. „És mi lesz az igével? Azt a szerzetes testvérekre hagyják!”

Minden javából, mondja az apostol, amivel a tanítottak tartoznak. Ami azt jelenti, hogy földi javakkal, amelyekből itt élünk, részesedjék az is, aki tanít. Mivel ő az igét közvetíti, nem tudja azokat saját munkájával megkeresni. Egyidejűleg ezzel az igével készíti elő az apostol, hogy a tanítottak – a hívők bajára – senki másnak nem tartoznak a javaikkal, csak annak, aki tanítja őket. És aki tanít, ne jusson el olyan messzire, hogy elégedett legyen a tanítással, megragadva e kibúvó lehetőséget (nevezetesen, hogy nem a hallgatóinak, hanem idegeneknek kelljen a fenntartásáról gondoskodniuk). Hanem részesítse, mondja az apostol, minden javából, tehát a sajátjukra utal, mindabból, amit azok mindenkor használtak. Ha ezt a szabályt betartanánk, akkor nem egy és ugyanazon nép adományozna a pápának, mások a püspöknek, ismét mások az alacsonyabb rendű papságnak fizetne. Akkor az egyház „koldulása”, a kolduló rendek egészen mások volnának, olyanok lennének, mint ahogyan itt előíratott. Ez a mostani kor azonban egészen más. Mert ez a szabály abban az időben adatott, amikor az egyházban a lelkek pásztorai még nem rendelkeztek biztos fizetéssel, és vagyont sem birtokoltak. Nem tudom, hogy a Léleknek ez a tanítása nem volt-e jobb, mint napjaink szokásai, amelyek most uralkodnak…

6.3.4. Fukarság és közömbösség a gyülekezet két nagy ellensége

Gal 6,7a: „Ne tévelyegjetek! Istent nem lehet megcsúfolni.”

Pál ezzel a fukarság írmagját irtja ki, amely minden korban ravasz és találékony volt a mentegetőzésben, valahányszor valaki valamit adni volt köteles. Az apostol hangsúlyozottan nem részletezi a kifogásokat, nyilván nem tudná mindet felsorolni. Istennek e másokról gondoskodó előírásait megtaláljuk az Ószövetségben is, hogy a lévitákról semmiképpen ne feledkezzenek meg, akiknek semmi másuk nem volt, mint amit a néptől kaptak (4Móz 18,20kk; 5Móz 12,19 stb.).

Ehhez jön még, hogy az, aki az igét hirdeti, szükségszerűen sok támadásnak és gyűlöletnek van kitéve. Ezért Pálnak ez a parancsolata nagyon szükséges, egyrészt a fukarok és a gyűlölködők, aztán pedig a közömbösök miatt. Van ugyanis olyan fajta ember, aki azért nem adakozik, mert feltételezi, hogy mások által úgyis kellőképpen megtörténik. Azonban az ilyen könnyelmű kitérőket előzi meg ügyesen Pál, és inti őket, ne tévelyegjenek, Istent nem lehet megcsúfolni, még ha az embereket talán be is lehetne csapni és bolondnak nézni őket…

6.4. Az utolsó intelem: tegyetek jót!

6.4.1. A vetés és aratás törvénye a lelki életre is vonatkozik

Gal 6,7b: „Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is.”

Egy általános érvényű alapmondattal zárja Pál a rendkívüli alkalomhoz illően. A Korinthusiakhoz írt levélből jól ismert mondatot idéz (1Kor 9,11; 2Kor 9,6). Ez közmondásszerű és tökéletesen szemléletes. A fukarság cselekedetét veti el, aki tanítóját a javak részesedéséből kihagyja, ezért ő természetesen a fukarsága jutalmát fogja aratni. Így vagyunk az összes többi jó és gonosz cselekedettel. Pál tehát ezzel az általános alapmondattal zárja le a gyakorlati élet minden egyes előírását, mint ahogyan az egész levelét.

Gal 6,8: „Aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.”

A „test” kifejezést ismételten nem a tisztátalanságra (paráznaságra) kell érteni, hanem az apostol szóhasználatának megfelelően, ahogy azt maga a szövegrész is megkívánja. Test mindaz, ami nem Lélek! Ami azt jelenti, hogy az egész ember. Az apostol szerint tehát a „test” és „Lélek” példázatszerűen két szántóföldnek felel meg. A kétféle mag kétféle cselekedetet jelent. Az egyik közülük a szeretet, amelynek kilenc gyümölcsét fentebb (Gal 5,22) kellőképpen körülírtuk. A másik a test, ahogyan a test cselekedeteit is láthattuk (Gal 5,19kk). Mindkettő arat: kárhozatot és örök életet. Az apostol e szavait azonban pusztán csak példabeszédnek kell venni, és a vetés alatt sem mást nem szabad érteni, mint „cselekvést”.

6.4.2. Ebből következik: jót kell vetni, hogy jót arass

Gal 6,9: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.”

A „Léleknek vetni” ezek után annyi, mint „jót tenni”, a „testnek vetni” pedig annyit jelent, mint „gonoszt cselekedni”. Pál kiterjeszti tanítása időtartamát (hosszát), és kitartásra buzdít, miközben az eljövendő viszonzással vigasztal. Mert nem az, aki elkezdte, hanem „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 24,13). Könnyű egyetlenegy cselekedettel valaminek a kezdő lépését megtenni, de fáradságos és sok vele szemben felállított veszélyes akadályt jelent azt befejezni és ragaszkodni hozzá. Ehhez jön még, mondja Jeromos, hogy a jó cselekvésében meglankadunk, miközben a bűn (bennünk és körülöttünk) a maga naponkénti gonosz cselekedeteivel egyre csak növekedik.

Gal 6,10: „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”

Pál most kidolgozza tanítása kiterjedésének szélességét (minden irányban). Ez nem kevesebb nehézséget okoz, mint a hossza. Tegyünk jót mindenkivel, zsidókkal és pogányokkal, hálásakkal és hálátlanokkal, barátokkal és ellenségekkel, rokonokkal és idegenekkel, éspedig kivétel nélkül, ahogyan azt már a szeretet tárgyaláskor előadta, mert nem vehető figyelembe az adott személy tekintélye. Lásd csak, milyen nagy távolságokat ölel át a keresztyén szeretet szélessége! Mert annak köröskörül olyannak kell lennie, mint Krisztus mondja (Mt 5,46): „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?” Hittestvéreinket ezzel együtt mégis előnyben részesíti. Mert mi velük erős szövetséget testesítünk meg, akik ugyanabból a házból, az egyházból, és Krisztusnak ugyanabból a családjából valók, akiknél (Ef 4,4k) „egy a hit, egy a keresztség, egy a reménység, egy az Úr” – akik valamennyien egyformán részesülnek. Jeromos azonban úgy gondolja, hogy a hittestvérek közé bizonyosan a tanítók is beletartoznak, és Pál ezt az útmutatását éppen innen kezdte el. Úgy akarja most ezen ismertetését lezárni, hogy az említettekkel együtt a Krisztus szolgáit, akik az ő hajlékában a hitet tanítják, őket is hittestvéreknek szeretné tudni.

Ha az apostol mondja: míg időnk van, ezzel Jeromos arra emlékeztet, hogy csak a jelenlegi élet időkerete az adott, amelyben valaki vethet. Így mondja Krisztus is: „nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (Jn 9,4).

7. A LEVÉL BEFEJEZÉSE (6,11–18)

7.1. Pál jelzi, hogy saját kezűleg forgatja a tollat

Gal 6,11: „Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek, saját kezemmel.”

Jeromos a nagy szavak alatt nagy betűket ért, olyan szavakat, amelyeket nagy betűkkel írtak, és úgy véli, hogy az eddigieket Pál diktálta, kisebb méretű betűkkel. Most pedig innentől kezdve egészen a végéig nagy betűkkel ír, mégpedig azért, mert azt akarja, hogy a két írás közti különbséget nyilvánvalóan felismerjék, és ebből lássák meg, mekkora felelősséget hordoz értük. Ezzel együtt azon gondolat lehetőségét szeretné kizárni, hogy a levél akár hamisítvány is lehet, ahogyan ilyeneket a hamisan tanító próféták Pál nevének felhasználásával terjesztettek. Ezért más leveleket is a saját aláírásával hitelesített: „a köszöntést én Pál, saját kezemmel írom” (2Thessz 3,17; Kol 4,18).

Ami engem illet, Erasmus nézetét követem, aki szerint az egész levelet az apostol írta saját kezével. Ezzel adja Pál gondoskodó buzgalmának bizonyítékát, mintha csak ezt akarná mondani: „Soha nem írtam saját kezemmel levelet, de nézzétek, a ti üdvösségetekért való aggodalom miatt milyen hosszú levelet írtam nektek a saját kezemmel! Természetesen más leveleket is írtam, amelyek még ennél is hosszabbak, azonban azokat más keze által. Ezért is kell nektek ezt a dolgot hasonló mértékben komolyan vennetek, ahogyan azt én a saját kézírásommal kifejezésre juttattam.” Ó, milyen apostoli szíve is volt ennek az embernek, hogy ennyire aggódott a galaták üdvösségéért!

7.2. Pál ismételten óvja őket a tévesen tanító álapostoloktól

Gal 6,12: „Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek arra, hogy titeket körülmetéljenek, csak azért, hogy a Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket.”

Az apostol még röviden visszatér ahhoz, amiről már írt. A levél elején mondta (Gal 1,10): „Most tehát embereknek akartok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekeztek tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája”. A zsidók nemtetszését ugyanis ez a keresztyén szabadságról szóló igehirdetés különösen is felkeltette. Mert ők követelték, hogy a körülmetélés az üdvösség elnyerésének kötelező feltétele legyen. Hogy az ő haragjukat lecsendesítsék, a hamis apostolok azt tanították, ami a zsidóknak „tetszik”, nevezetesen a körülmetélés szükségességét. Szilárdan álló tény azonban, hogy a hamisan tanító apostolok nemcsak a zsidók közül „támadtak”, hanem a zsidókeresztyének köréből is. Mert ők visszariadtak a kereszt botránya miatti üldöztetéstől, amely ismert volt előttük, mert az életük és a békéjük kedvesebb volt nekik a Krisztusnál.

Testi értelemben: ez a Lélek ellentétét jelöli. A tetszést aratni pedig teljesen önmagában értendő, minden egyéb összefüggés nélkül, ahogyan fentebb is magyaráztuk. És így a következő az értelme: akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, vagyis olyan emberek akarnak lenni, akik test szerint, nem pedig Lélek szerint akarnak tetszeni. Mert akik test szerint akarnak tetszeni, az emberek által elfogadottak. Akik viszont Lélek szerint akarnak tetszést aratni, Isten által elfogadottak.

Figyelj erre is: arra kényszerítenek, hogy titeket körülmetéljenek. A körülmetélés önmagában nem káros, ha azonban kényszerrel alkalmazzák és szükségesnek nyilvánítják, mintha önmagában a hit nem volna elegendő a megigazuláshoz, azt már kárhoztatni kell. Így hangzik fentebb is (Gal 2,14): „Hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”

Talán felvetődik benned a kérdés, hogy az apostol a hamis apostolokat nem vaktában kárhoztatja és ítéli-e meg, amikor azt mondja, félnek a Krisztus keresztje miatti üldöztetéstől, és a saját dicsőségüket keresik (ahogyan ezután Gal 6,13 szerint mondja) a „galaták testéről”. Ki mondta neki, hogy ők szenvedésfélők és dicsőségvágyók? Mert azoknál az embereknél, akik jelen vannak, ráadásul még azoknál is, akik tagadják a feltételezett megtévedésük megállapíthatóságát, ilyesmi nem történhet bűn nélkül. Talán letagadhatták, és nem volt rájuk bizonyítható. Az apostol azonban Lélek által tanít, tudja, hogy egy ember, aki Krisztusról nem helyesen prédikál, aki nem helyesen vélekedik róla, nem is tudja magát távol tartani a keresztfélelemtől és a hiú dicsőségvágytól. Jobban szereti a saját életét, mint Krisztust, és így ennek kikerülhetetlen következménye, hogy Krisztus Lelke nem lakozik benne. Továbbá felfuvalkodik a saját tudásán, és ez is szükségszerű következménye az előbbieknek. Így a gonosz napokon elbukik, a jó időszakokban többre tartja magát. Egyik esetben sincs abban a helyzetben, hogy helyesnek és mértéktartónak bizonyuljon. Ha tehát mi azt látjuk, hogy valamelyik emberből a Krisztus ismerete hiányzik, minden különösebb kockázat nélkül kijelenthetjük róla ezt a rá is érvényes ítéletet: ő a nehéz körülmények között szenvedésfélő, a jó napokban pedig dicsőségvágyó, az egyik rossz időpontban levert, a másik rossz időpontban bizakodóan derűs. Az igaz keresztyén ezzel szemben a nehéz napokban is tántoríthatatlan és bízik az Istenben. A jó napokban pedig levert és féli az Istent. „Nem szégyelli, ha szenved” (2Tim 1,12), de nem is dicsekszik, ha megigazul. Mindenben helyesen és higgadtan jár el.

7.2.1. Nem tartják meg a törvényt, és csak a maguk dicsőségét keresik

Gal 6,13: „Mert akik körülmetélnek titeket, maguk sem tartják meg a törvényt, hanem azért akarják a ti körülmetéléseteket, hogy a ti testetekkel dicsekedhessenek.”

Ugyanezt mondja Pál fentebb Gal 5,3 szerint, hogy „akit körülmetélnek, köteles az egész törvényt megtartani”. Mert ha a testet külsőleg körülmetélik is, úgy sem a körülmetélés törvénye, sem valamilyen más törvény nem teljesedik be; mert ők mindezt nem a Lélek örömével, hanem a törvény fenyegetésének a félelméből cselekszik. Azt pedig már elég sokszor kifejezésre juttattuk, hogy a törvény betöltése, amennyiben szabad hajlandóságból történik, annyi, mintha semmi sem teljesült volna belőle, hanem csak a törvény cselekedetének egy képmutatása. Ami ugyanis nem készségből történik, az Iisten előtt és az igazság mérlegén nem történik meg, mert csak az emberek előtt tűnik úgy, mintha megtörténne. Az apostol ismételten bizakodva jelenti ki, hogy mindazok áthágják a törvényt, akik hagyták magukat körülmetélni, és valamely törvényt a saját erejükből követnek. Ismételten cáfolja a teológusainkat: az ő véleményük szerint ugyanis vannak cselekedetek, amelyeket a Lélek kegyelme nélkül cselekednek, „erkölcsileg mégis jók”, és a törvényt „a tényállásnak megfelelően” betöltik. Ezek nem bűnök, és nem ellenkeznek a törvénnyel. Azonban cáfolhatatlanul megmarad a bizonyosság: a törvény készsége és öröme, amely a törvény betöltéséhez vezet, sehol máshol nem kapható, egyedül a Krisztusban való hitből fogadható el. Minden más a törvény gyűlölete, és ezért a törvényszegés bűne.

Hogy a ti testetekkel dicsekedhessenek. Ami azt jelenti, hogy test szerint szeretnének velük dicsekedni. Ők voltak a tanítómestereik, akik őket a jóra tanították, ők tehát okos és kegyes emberek. Mert lehetetlen, hogy egy tanító valamilyen irányba ne dicsekedne, kivéve, ha a Krisztusban kapott helyes tanítást, és komolyan tudatában van az igének: „nem ti vagytok, akik beszéltek” (Mt 12,20), és „egy a ti tanítótok, a Krisztus” (Mt 23,10). Ezért ragaszkodik kitartóan az ember vágyakozása a lelki dolgokkal és ajándékokkal kapcsolatos dicséretéhez és dicsőségéhez mint adott tudáshoz és erényhez.

7.3. Pál ismételten a kereszt erejével dicsekszik

Gal 6,14: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.”

Az értelme ez: „Dicsekedjenek amazok a bölcsességgel, az erénnyel, az igazságossággal, a cselekedetekkel, a tanítással, a törvénnyel, önmagukkal vagy bármely más emberrel – én azzal dicsekszem, hogy ostoba, bűnös, erőtlen, szenvedő ember vagyok, és nem találok sem törvényt, sem cselekedetet, sem igazságot, amely törvényből való volna, mindezekből egyáltalán semmit, hacsak nem a puszta Krisztus nélküliséget. Én úgy vagyok, és örülök is neki, hogy a világ előtt tudatlan, gonosz és minden vétekben adós vagyok.” 2Kor 12,9 szerint ezt így mondja Pál: „Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” Mert a Krisztus keresztje mindent kárhoztat, amit a világ igazol, így a bölcsességét és igazságosságát is. Így hangzik 1Kor 1,19-ben: „Elveszem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem.” Krisztus pedig így szól: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak titeket.” (Mt 5,11) És: „kitörlik neveteket mint gonosz nevet (Lk 6,22).

Lásd, ezt jelenti nemcsak „Krisztussal keresztre feszítve lenni” (Gal 2,20) és az ő keresztjében „Krisztus szenvedésében részesülni” (1Pt 4,13), hanem akár még dicsekedni is vele, és az apostollal együtt (ApCsel 5,41) „örömmel távozni a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért”. Azok pedig, akik a Jézus nevéért dicsőséget, gazdagságot és élvezetet keresnek és találnak, a megvetés, a szegénység, a szenvedés elől pedig menekülnek – jogosan „dicsekszenek a Krisztus keresztjével”? Nem, ők a világgal dicsekszenek, de ennek ellenére a Krisztus nevét csak cégtáblának használják, és csak csúfot űznek belőle.

7.3.1. Krisztus keresztje elválasztja egymástól Pált és a világot

Keresztre feszíttetett számomra a világ: ez azt jelenti (ahogyan fentebb Gal 2,20 szerint mondta), hogy „többé nem én élek, hanem a Krisztus él bennem”, és hogy „a testet megfeszíteni szenvedélyeivel és kívánságaival együtt” (Gal 5,24), azaz a Lélek alárendeltjének lenni. A Lélek pedig „nem arra törekszik, ami a földön és a világban van” (Kol 3,2), és a saját igazsága és bölcsessége után, hanem azzal dicsekszik, hogy mindezektől szabad és háborítatlan, mivel hitbizonyosságát egyedül Krisztusba veti. Hogy megfeszíttetett a világ számára: azt jelenti, hogy nem a Krisztus, hanem a világ számára, amelyben az emberek élnek és a test kívánságai virulnak, a bűnök uralkodnak, akik az apostollal ellentétben arra törekszenek, „ami a földön és a világban van” (Kol 3,2). Azzal dicsekszik, mivel neki már ebben az életben bőségesen megvan, birtokolják a gazdaságot, és az emberekbe vetik a reménységüket. És Pál éppen ezt nem teszi, és nem is azt gondolja, ami a világnak tetszik, miközben a világ éppen azt nem gondolja és teszi, ami Pálnak tetszik. Mindegyik a másik számára meghalt, keresztre feszíttetett, megvetett és borzalmas.

7.3.2. Krisztusban csak az új teremtés számít

Gal 6,15: „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem számít, sem a körülmetélés hiánya; hanem csak az új teremtés.”

Az 5. fejezetben elégséges magyarázatot kaptunk arról, hogy mindkettő megengedett, de egyik sem szükséges az üdvösséghez. Így tehát sem a körülmetélés hiánya, sem a körülmetélés nem olyasmi, aminek köze lenne az üdvösséghez, éppen annyira, mint a szegénység vagy a gazdagság.

Új teremtés, az „új ember, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett” (Ef 4,24), és ahogyan Zsolt 51,12-ben hangzik: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem.” Figyelj erre is: az „igazságban teremtetett” a Lélekre vonatkozik, a „szentségben teremtetett” a test tisztaságára: az új ember Lélek által él igazságban hit által, és a test tisztaságában az önmegtartóztatás által. Mert a „teremtetett” kifejezést Pál a látszat szerinti kápráztató és képmutató igazság és szentség ellentéteként hangsúlyozza, amely a törvényből való, és nem teremt új embert. Ilyen módon egyetlen ember sem él Istennek, hanem az emberek szerint él és formálódik. Így hangzik Jk 1,18 szerint: „Az ő akarata szül minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.”

Gal 6,16: „Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és az Isten Izraelének.”

Akik e szabály szerint élnek… Milyen szabály szerint? Természetesen az új teremtés által a Krisztusban élnek, akik az igazság és szentség szerinti teremtettségükben világítanak, amely a hitből jön, és nem valamiféle színlelt igazságban és szentségben, amely a törvényből következik, önmagunk és mások becsapására. Ebből származik a harag és a szomorúság, ama másikból pedig békesség és irgalom.

Hozzáfűzi: Isten Izraelének, megkülönböztetve a „test szerinti Izraeltől”. 1Kor 10,18 szerint is így beszél: „a test szerinti Izrael” nem Isten Izraelje! Tehát béke pogányoknak és zsidóknak, ha a hit és a Lélek szabályait elfogadják.

7.4. Pál utolsó személyét érintő figyelmeztetése

Gal 6,17: „Ezentúl senki se okozzon nekem fájdalmat, mert én a Jézus bélyegeit hordozom a testemen.”

A görög szöveg szerint: „senki ne szerezzen nekem vesződséget”. Ezt Jeromos kétféleképpen értelmezi. Először: Pál aggódik, hogy neki ismét fáradoznia kell, ha a galatákat újra vissza kell vezetni a helyes útra. Másodszor: Pál szeretné azoknak a vitáknak az elejét venni, amelyekkel neki ellent akarnának mondani, mintha csak ezt mondaná: „Én megmondtam, ami igaz és helyénvaló. Ha viszont valaki közületek az igazságba nem akar belenyugodni, mert a szembenállást keresi, mivel szívesen vitatkozna, mint tanulna, úgy tudja meg, hogy nem méltó a válaszra.” Hasonlóan beszél Pál 1Kor 11,16-ban: „Ha pedig valaki ebben a dologban vitatkozni akar: nekünk nincsen ilyen szokásunk, sem Isten gyülekezeteinek.” Ez a vélemény kedvemre való. Hogy a vitatkozni vágyókat magukra kell hagyni, ezt Ágoston is tanítja, aki a saját személyéről a De civitate Dei című könyvében kijelenti: nincs szándékában, hogy valamennyi hiú fecsegésre ismételten választ adjon. Így rázza le magáról az apostol is azokat, akik csak vitát generálnak, hogy ne kelljen hiábavalóan fáradoznia velük. Mert ezek bizony semmi jó gyümölcsöt nem teremnek, hanem csak „vesződséget szereznek”. Mi volna, ha a következő véleményt érvényre engednénk jutni: „Senki ne keltse újra bennem életre a törvényt, amely csak egy olyan magunkat fárasztó cselekedetet eredményezhet, amely aztán mégsem vezethet máshoz, mint a bűnhöz”? Ahogyan Zsolt 10,7 szerint hangzik: „nyelve nyomorúságot és bajt okoz”. Akik ebben mesterkednek, azokat hívja Krisztus (Mt 11,28): „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok.” Képszerűen látjuk magunk előtt a megfáradtakat Izrael gyermekeinél Egyiptomban. Legyen azonban ebből elég!

Bélyegét: ez a latinban annyit jelent, mint „stigma, sebheg”, amelyet itt joggal érthetünk Pál szenvedésére. Mivel azonban ő szívesen használ háborúval kapcsolatos képeket és hasonlatokat, úgy ezen a kifejezésen a keresztyén élet jelvényét (kitüntetését) érti, nevezetesen a test megfeszítését és megvetését, továbbá a Lélek gyümölcseit. Ahogyan egy szolga ura jelvényével, fegyverével, mezében jelenik meg, úgy hordja Pál és minden keresztyén „megfeszítetten a szenvedélyét és a kívánságát” (Gal 5,24) a maga testében. Természetesen nem oly módon, ahogyan manapság a Krisztus jelvényét a pajzsukon viselik, falra, táblára, könyvre festik. Sokkal inkább a testükben hordozzák, nem úgy, mint egy idegen tárgyon, hanem saját magukon. Mit használ, ha aranyban és smaragdban nemcsak a kereszt jelvényét, hanem a szegeket, sőt akár még Krisztus valóságos sebeit és vérét is magadon hordanád, ha az a saját testeden élő példa alakjában soha nem volna megformálva? Továbbá Mózes, a pápák és a császárok (kitüntető, megkülönböztető) jelvényei a körülmetélés és az emberi törvények cselekedete. Ilyeneket csak azért adnak, hogy lássák őket, mégpedig olyan végtelenül sok változatban, hogy még a császár és nemesei sem hordanak magukon annyi kitüntetést.

7.5. Pál befejezésül Krisztus kegyelmét kéri a galatákra

Gal 6,18: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel, testvéreim. Ámen.”

Ez az apostol szokása, amikor befejezi a levelét, ahol az emberek általában csak istenhozzádot szoktak mondani.

Pál így szól: a Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel, ne „a törvény szigora”, ne „a törvény szolgasága”, „amely Mózes által adatott, hanem a kegyelem és az igazság, amely Jézus Krisztus által jelent meg” (Jn 1,17).

8. LUTHER ZÁRSZAVA

8.1. Luther arra kéri az egyházat, ne a személyére tekintsen

Azzal, hogy most a végére értem, biztosan tudom: az embereknek, akiknek mindaz, ami tőlem való, úgy ízlik, mint a halál, e szóáradatomat nagy undorral fogják fogadni. Mert úgy gondolom, hogy mindent túlságosan szabadon és egészen másképpen tárgyaltam, mint ahogyan ők ezt a levelet értik. És ahol vádat emeltem a pápai törvényekkel és sokféle visszaéléseikkel szemben, ott ők az egyház lázítójának bizonyítványát állították ki rólam. Ahol a pápai rendeletekkel szemben az evangéliumot helyeztem előtérbe, ott ők rendeleteik nagy kritikusaként fecsegnek rólam. Ahol a legfelsőbb püspökség hatalmát és nagy méltóságát a szeretetnek és a testvéri együttélésnek rendeltem alá, ott káromlónak és hetvenhétszeres eretneknek kiáltanak ki. Ezért kérem őket most a mi közös Urunkért, Jézus Krisztusért: ha már egyáltalán nem képesek úrrá lenni magukon, és nekem ilyen kitüntető neveket adományoznak, mint gőgös, elvakult, fennhéjázó, tiszteletlen, bosszúságot okozó, izgató, vérszomjas, eretnek (és még ki tudja, milyen más nekik kedvelt megbélyegző nevet) – nosza, hát rajta, csak így tovább! Ha pedig én ezt nem bocsátom meg nekik készségesen, akkor soha többé nem akarok ismert lenni az Úr Jézus Krisztus előtt. Igen, ha lehetséges volna, ha a tanítás tisztasága, ahogyan előadtam, minden veszélyen kívül állna, úgy készségesen és örömmel viselném az eretnekség megszégyenítő bélyegét. Egyáltalában: legyen átkozott Luther Márton, legyen átkozott Luther Márton dicsősége örökké, és egyedül a mi mennyei Atyánk neve szenteltessék meg örökké! Ámen.

8.2. Luther csak az apostoli ige meghallgatását kéri tőlük

Félek – mivel már most is (minden egyházi szaktekintély között) a legbeképzeltebbnek tartott és megvetett vagyok –, hogy e kártékony gúnynév miatt felfuvalkodom, és jobban örülök a nyereségnek, mint ami bajom nekem ebből származhat (vö. Mt 5,11k), és nem szomorkodom a károk miatt, amelyeket nekem okozott. Csak azt az egyet engedjék meg nekem, vagy inkább maguknak engedélyezzék, hogy ezt az általuk legjobban gyűlölt félelmetes alakot, Luther Mártont lehetőleg hagyják figyelmen kívül, és a figyelmüket elfogulatlanul és kizárólag Pál apostol felé fordítsák. És aztán engedjék meg neki, hogy amit egykor mondott, azt összehasonlíthassa az egyház mai, különösen is siralmas helyzetével. Én ugyanis nem tartom őket annyira érzéketlennek, hogy ne vették volna észre, amit napjainkban az egyházi rendelkezések mérhetetlen mennyisége okoz. Hány lelket fojtanak meg naponta, és hányan mennek tönkre egyetlen rendelkezésük miatt, amit minden papnak válogatás nélkül megtiltanak, hogy ne házasodhassanak! Iszonyatos látni, hogy mennyi bosszúság és bűn támadt ebből az egyetlen törvényből. Hozzá hasonlóan az összes többi törvény is a bűn, a halál és pokol cinkosa, bűntársa. Ezzel együtt az őszinte kegyességnek okozott kárról már szólni sem akarok. Ők e törvények zsarnoksága alatt az életüket apránként kiüresítették. Számításba vették-e azt a sok könnyet, amikor sok ezer ember vérét ontották, mert egy háborús hadvezér kénye-kedve azt akarta? Mit tartasz hát akkor arról – és most kérlek, nyisd ki jól a szemed! –, ha olyan sok ezer lélek elveszíti az üdvösségét, azért, mert azt egyetlen ember vagy az egyedül üdvözítő római egyház úgy akarja?

Végül, ha mi fontolóra vesszük azt a hatalmat, amely a szeretetből árad, úgy könnyedén elejthetnénk azt a nézetet, hogy a törvényekhez kapcsolódó bizodalmunk nemcsak leépítésre méltó, hanem kiirtandó hatalom, mert az egész egyházra hat. Minél kevesebb törvény szükséges az államigazgatáshoz, annál szerencsésebb és boldogabb a nép. Nos, a mi egyházunk csak egyetlenegy törvényre építtetett, a szeretet parancsolatára! Ezért ez a legeslegszerencsésebb lehet valamennyi közösségi forma közül. Jaj azonban, milyen szörnyű és haragos ítéletidőt zúdított ránk most a mindenható Isten! Ama egyetlenegy törvény helyett, amelyet kioltottak, a törvények egész fellegét, erdejét és tengerét hordoztatják velünk. Alig van hozzá bárkinek ereje, hogy csak a címüket az agyába vésse. Végül, mintha még mindig nem volna elég mindezeket tudni, az üdvösségért előttük hajlongani, ma sincsen más eszközük a bűn elleni harcban, mint hogy újabb és újabb törvényeket vezetnek be, bűnt bűnre halmozva: „másoktól elvett javakkal gazdagodik” (Hab 2,6).

Legyen bár másvalaki bizonyos a meggyőződésében (Róm 14,5), én mindenesetre így látom: még töröknél is rosszabb, aki a legveszélyesebb bajokat hozhatja ránk, ezek az emberi rendelkezések. Éspedig azért, mert Isten haragjának e feltartóztathatatlan sok csapása senki másra, mint magára az Isten népére zúdul. Mert a föld összes népe között ez a hálátlanság volt az, amit a legsúlyosabban ítélt meg. Ezért a földön élő népek között a legsúlyosabb büntetést Isten népe érdemli. És így van, hogy az egész földkerekségen nincsen még egy nép, akinek e csapás miatti jajgatása a miénkhez hasonlítható (Zsolt 77,10): „Ó, Isten, meddig akarod még irgalmadat nagy haragodban elrejteni?”

8.3. Luther Ézsaiás igéivel imádkozik a megromlott egyházért

Most azonban bezárom, miközben Ézsaiás igéivel sóhajtozom és panaszkodom: „Uram, így terelgetted néped, dicső nevet szerezve magadnak. Tekints le az égből: hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi Atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi Atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, Uram, hogy letérjünk utadról? Miért engeded, hogy szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgádhoz, örökséged törzséhez! Szent néped csak kis ideig birtokolta szent helyedet, aztán ellenségeink taposták. Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem a te nevedről neveztek volna el. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek.” (Ézs 63,14–64,1) … „De te megharagudtál, mert vétkeztünk. Régóta így vagyunk, bárcsak megszabadulnánk! Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha. Elhervadunk mindnyájan, mint a falevél, bűneink elsodornak bennünket, mint a szél. Nincs, aki nevedet segítségül hívná, aki buzgón ragaszkodnék hozzád. Elrejtetted orcádat előlünk, bűneink hatalmába adtál bennünket. Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotása vagyunk mindnyájan. Uram, ne haragudj ennyire, ne emlékezzél örökre bűneinkre! Tekints ránk: mindnyájan a te néped vagyunk! Szent városaid pusztává lettek, pusztává lett a Sion is, Jeruzsálem pedig lakatlanná. Szent és ékes templomunk, ahol őseink dicsértek téged, tűz martaléka lett. Romba dőlt minden, ami drága volt nekünk. Még ezek után is türtőzteted magad, Uram? Hallgatsz, és még tovább gyötörsz bennünket?” (Ézs 64,4b–11)

Eddig Ézsaiás! Ebben az imádságban a ma egyházáról olyan pontos képet kapunk, hogy nála jobbat festeni sem lehet. Óh, bárcsak az Isten a mi szívünket is betöltené ennek az imádságnak szent óhajtásával, hogy amilyen gyorsan csak lehet, mérséklődjék nagy haragja!

Luther Márton

Wittenberg, 1519