4.4. A galatáknak egykor Pállal nagyon jó volt a kapcsolata

4.4.1. Pál szenvedését sajátjukénak kell tekinteni

Gal 4,11: „Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”

Attól féltelek titeket… Ez a mondat nekem arról árulkodik, hogy itt valami kimaradt. Az, ami az apostol szerint most veszélyben forog, és amit mondani akar: „Félek, hogy az üdvösségetek elveszett, és éppen ezért minden hiábavaló volt, amit eddig tettem értetek.” Ő azonban egészen más fordulatot ad a szavának, magába fojtva a kemény beszédet; azt adja elő, hogy ő maga milyen kárt szenvedett. Mert ez az apostolra jellemző szelídség: nem túl keményen föllépni azokkal szemben, akiket újra meg szeretne nyerni magának. Mert ilyen az emberi lelkület: ha egy bűnben vétkesnek találtatik, szívesebben enged a szelíd terelgetésnek és vezetésnek, mint a fenyegetéssel és ijesztgetéssel terhes kényszerítésnek. Mély benyomást tesz az is, amikor valaki mások bűnét a magáévá teszi, és azért önmaga ellen intézi panaszát. Így lehetséges, hogy végül odáig jutsz velük, hogy ők a saját bűneiket legalább veled együtt siratják el. Pál tehát bizonyosan ezt akarja mondani: „Ó, ti galaták, ha már a ti saját bűnötök nem hat kellőképpen a szívetekre, akkor legalább legyetek könyörületesek az enyém miatt. Szomorkodjatok velem, mert félek, hogy nemcsak a jó, nem a hívás, nem a tisztesség, és nem is csak szavak és a tettek, hanem az én egész köztetek végzett munkám hiábavaló lett légyen volt. Könnyebben elhordoznám, ha csak szavaimmal fáradoztam volna értetek. Én azonban munkálkodtam, imádkoztam, sokat tűrtem, sok veszélytől szenvedtem” (ahogyan 2Kor 6,4kk és 2Kor 11,23 részletesen felsorolja). E szavak által érzékelhetők Pál könnyei.

Gal 4,12a: „Legyetek olyanok, mint én, mert én olyan vagyok, mint ti.”

Hogy a galatákat ne keserítse el, ne is sértse meg, mivel keményen rájuk förmedt, Pál megelőzi őket, és arra szólítja fel, hogy legyenek olyan szeretettel iránta, mint amit ő maga tanúsít irántuk. Akkor tehát ez volna az értelme: „Természetesen engem nem sértettetek meg, és nem voltatok képesek elkeseríteni. Másrészt én sem akartalak titeket megsérteni és elkeseríteni, hanem nekünk mindkét részről közösen kell a bűneinket megsiratni. Az én szenvedésem lényege, hogy ti vissza akartok esni; ezért én nem miattatok, hanem a bűn miatt szomorkodom, amely most már az enyém. Úgy ti is: ne szomorkodjatok a szidalmaim miatt, hanem sokkal inkább a saját bűnötök miatt.” Ezt a felfogást a következő igevers is alátámasztja (Gal 4,12): „semmivel sem bántottatok meg”, mondja. Az igevers ilyen értelmezésétől alig eltérő jelentést kapunk, ha a mondatot a következő módon az azt megelőző igevershez (Gal 4,11) kapcsoljuk: „Én most a ti vétketektől pontosan annyira érzem magamat érintettnek, mintha azok az enyémek volnának. Bizony, »az erőtleneknek erőtlenné lettem« (1Kor 9,22), »sírtam a sírókkal« (Róm 9,22), és »mindeneknek mindenné lettem« (1Kor 9,22). Ezért ismételten kérlek, legyetek olyanok, mint én, amikor attól félek, hogy hiába fáradoztam értetek. Kérlek, hogy ti is féljetek azzal, aki fél, és panaszkodjatok azzal, aki azért panaszkodik, mert veszteséges lett a munkája. Akkor ti, ha a saját vétketek miatt nem rendültök meg, az enyém által fogtok megrendülni, és odáig eljutni, hogy a saját vétketeket is sirassátok.” Így Krisztus is – Bernát bizonyságtétele szerint –, mivel mi a saját bűneink miatt nem engedtük magunkat megfeszíttetni, a mi szenvedéseinket és fájdalmainkat ő vette magára. Így akart a bűneinkért elszenvedett fájdalmával, hogy minket annál erőteljesebben tegyen hűségesekké. Ahogyan az őt követő asszonyoknak mondta (Lk 23,28): „Ne engem sirassatok, hanem magatokat.” Hogy az olvasó hogyan ítéli meg ezen összefüggéseket, azt szabad belátására bízom.

4.4.2. Pál versenyez a galatákért, miközben dicséri őket

Gal 4,12b: „Testvéreim, kérlek titeket: semmivel sem bántottatok meg.”

Bizonyos, hogy az apostol itt pásztori gondoskodása összefüggésében eddigi szavainak az élét szelídíti és lágyítja. Szemükre vetette, hogy esztelenek (Gal 3,1), hamar elpártoltak (Gal 1,6), visszatértek a világi elemekhez (Gal 4,3; 9). Testben akarják befejezni, amit Lélekben kezdtek (Gal 3,3), megigéztettek (Gal 3,1), a kegyelmet megvetették (Gal 2,21), Isten testamentumát érvénytelenítették (Gal 3,15kk), a szolgaság gyermekei lettek (Gal 4,1–7). És összefoglalón éppen most mondta ki, hogy hiábavalóan cselekedett, egész munkája kárba veszett. Így az összes körülményt figyelembe véve munkája csaknem teljesen hiábavaló volt, megkérdőjelezhető – és Pál mindezt a maga szenvedélyes módján és nagy buzgóságával azért adja így elő, hogy Isten kegyelmét védelmezze. Most mégis mérsékli haragját, és a szelídség olajával csillapítja: kéri őket, mert azt szeretné, hogy az Isten iránti buzgalmát eltűrjék, amellyel értük fáradozik, és a javára írják, ahogyan ő maga is eltűri a jelenlegi tévelygéseiket, amelyekből sokat elnézett nekik. Ezért mondja: „Kérlek titeket, testvéreim, én nem a veletek szembeni haragomban szóltam ellenetek. Én az igazságot mondtam, ezért azonban ne tartsatok ellenségeteknek.” Hogy pedig félt attól, hogy túlságosan is megbántotta őket, arról a későbbi szavai árulkodnak (Gal 4,16): „Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondtam nektek?” És ismét (Gal 4,20): „Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és más hangon beszélni veletek, mert bizonytalanságban vagyok felőletek.” Mintha ezt akarta volna mondani: „Félek, hogy az írott szavak túlságosan bántóak.” Erről később szólunk. És hogy kellő hatásfokkal győzze meg őket, nem keserű lélekkel és nem haraggal beszél, hanem nagy dicséretben részesíti őket. Fontolják meg a következőket: „Nem vagyok ellenségetek, kedves testvérek; mert semmivel sem bántottatok meg soha, bizony nemcsak azért, mert semmivel sem bántottatok meg, hanem mivel ti engem egészen egyedülálló fogadtatásban részesítettetek mint Isten angyalát.”

Gal 4,13–14: „Hiszen tudjátok, hogy az első alkalommal testi erőtlenségemben hirdettem nektek az evangéliumot, és ti mégsem estetek abba a kísértésbe, hogy engem testi erőtlenségem miatt megvessetek vagy megutáljatok , hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust.”

Testi erőtlenségemben… Pálnál ez gyakori fordulat, amellyel helyzetének fogyatékosságát juttatja kifejezésre. Az „erőtlenségemben” ugyanis azt a képtelenséget jelenti, amelynek következtében az apostol teljesen tehetetlen, valójában senki. Szegény és megvetett volt, aki a továbbiakban még sok üldöztetésnek is ki volt téve, ahogyan ő maga mondja (1Kor 4,9), testben és az emberek szemében „utolsó”. Ezzel az erőtlenségével szóban és tettben mégsem jelentéktelen, hanem világméretű csodadolgokat vitt véghez. Ezért nem szabad a „testi” kifejezés közelebbi meghatározását sem az apostolra, sem a galatákra vonatkoztatni, hanem teljesen magától értődően, ahogyan az apostol teszi, csak a Lélekkel szembeállítani. Így hangzik Róm 1,3–4 szerint: „aki test szerint Dávid utódaitól származott, a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas fiának bizonyult” stb. És 1Pt 3,18: „halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint”. Ugyanígy értendő itt is a „testi erőtlenség” mint tehetetlenség, amely addig test szerinti, amíg nem azt az erőt látja, amely a Lélek által adott.

Hogy pedig a „gyengeség” kifejezést éppen az imént kifejtett módon kell érteni, az 2Kor 11,23kk-ből is kitűnik, ahol Pál mindazt felsorolja, amit elvégzett és elszenvedett. Itt mondja (2Kor 11,9k): „Legszívesebben tehát az erőtlenségemmel dicsekszem, hogy risztus ereje lakozzék bennem.” Mert „az ő ereje az erőtlenségben erős”. „Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” Ezért a legnagyobb dicséret illeti a galatákat, hogy egy megütközésre okot adó ügyön nem botránkoztak meg. Miközben megharagudott rá az egész világ, az apostolt testi gyengesége miatt hamar kinevették, majd a kereszt bolondsága miatt is, amellyel az eljövendő életről tanúskodott nekik és tanította őket, hogy ezt az egész mai világot el kell vetni – éppen azt a jelenvaló világot, amelyre az emberek a dicsőségüket építik. Nem, a galaták úgy fogadták, mint Isten angyalát, mint magát a Krisztust, tehát minden kétséget kizáróan nagy tisztelettel és alázatossággal.

Ami azonban a galatákat megkísértette, annak Jeromos több magyarázatát is adja. Végül szól arról is, ami véleményem szerint a helyes: a szidalmakról, üldöztetésről és ehhez hasonlókról, amelyeket Pál, ahogyan ők látták, különösen a zsidóktól, de a pogányoktól is, Krisztus beszédéért testében elszenvedett és még most is elszenved. Ami azt jelenti, hogy az emberek előtt (mivel Lélekben „Isten Krisztus által diadalra vezet” 2Kor 2,14 szerint) e támadásokat a galaták nem vetették meg, nem nézték közönnyel, pedig ezáltal ők maguk is az elképzelhető legnagyobb kísértésnek tették ki magukat, hogy a tőlük való félelemből a hit igéjét elhagyják. Napjainkban is sokan vannak, akik gyorsan válnak ilyen kísértések áldozatává, amikor olyan embereket látnak, akiknek Isten igazságáért súlyos keresztek alatt szenvedniük kell. Mindez a galatákra akkoriban még nem tett ijesztő benyomást, holott jól látták, ahogyan ezek a dolgok az apostolt kegyetlenül kínozzák. Az igazi apostoli erény jeleként dicsekszik Pál a galatáknak, hogy mindezekre nem voltak tekintettel, és e sok viszontagság győzteseiként az apostolt mint Krisztust fogadták be. Nem gondolod, hogy mindezt életük és javaik kockáztatásával tették? Nem hívták-e ki ezzel Pál kedvéért önmaguk ellen a hatalomnak és az apostol ellenségeinek a haragját? Ők nem fogadhatták be Pált anélkül, hogy az üldözőinek fejjel neki ne menjenek, igen, ők ezt annál is inkább magukra hozták, mivel nemcsak befogadták, hanem mint egy angyalt, Krisztust fogadták be, azaz a legnagyobb tiszteletadással; azt a Pált, akit az ellenfelei a szitok özönével árasztottak el, akik mint az emberek közt legeslegrosszabbnak az életére törtek.

Ezen a helyen Jeromos figyelmezteti a püspököket. Tanulhatnának, mondja, az apostoltól, aki a tévelygő, esztelen galatákat testvéreknek nevezi: tanulhatnának tőle, hogy a szidás után megnyerő szavakra találjanak: „kérlek titeket”. Amiért kéri, az, hogy „legyetek követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak”. Ez töri le a püspökök gőgjét, akik – mintha a helyzet magaslatán állnának – nemigen méltóztatnak a szegény haldoklót meglátogatni és a „szolgatársaikat” akár csak egyszer is testvéri szóra méltatni (Mt 18,28–33).

Ezt azért hoztam elő, mert napjainkban csodaszámba megy, mi több, istenkáromlásnak számít, ha a püspökök hibáit akár csak egyszer is megemlítik. Jeromos egészen mást mondott volna, ha láthatta volna, ahogyan korunk püspökei előkelősködésben a királyok és fejedelmek jó részén is túltesznek, és ahogyan másrészt Krisztus követésében, illetve ismeretében nemegyszer csupán az egyszerű emberrel vagy asszonnyal állnak egy szinten. Az apostol ezzel szemben nagyon jól emlékezett arra, amit Timóteusnak írt (2Tim 4,2): „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” Ezért tanít az előttünk lévő levélben a saját példáján keresztül is: nem helyez kilátásba átkot, nem kiáltja: „A tűzre vele!”, nem nyilvánítja őket rögtön eretnekeknek, nem ismer megismételt átkot és átoksúlyosbítást. Sokkal inkább dobja oda nekik szeretetének parazsát és szívének tüzét; mert ő megfontolt volt, nem az embereket, hanem csak a hibájukat és tévedéseiket öldökli. Ő nem ismerte a latae sententiae villámcsapását – csak az Isten igéjének a villámcsapását és az evangélium mennydörgését, amely minden bűnöst megöl és életre támaszt.

4.4.3. Ami a galaták dicsérete volt, most veszélybe került

Gal 4,15a: „Hova lett a ti boldogságotok?”

Lehetséges[, hogy Pál itt az ő boldogságukról beszél], hiszen egykor ő maga nevezte őket boldognak, mivel az igaz hitben kitartottak, vagy pedig [azért hozza ezt most szóba,] mert olyan emberek, ahogyan a galatákkal dicsekszik, mint akik valóban boldognak nevezhetők. Legföljebb arra lehet még gondolni, hogy ezzel nyomatékosítja apostoli gyengédségét. Legszívesebben inkább ezt mondaná nekik: „Hol van a korábbi felém megnyilvánuló tiszteletadásotok, figyelmességetek, ami már csaknem imádásnak látszott?” Ezzel szemben gyengéd módon inkább az ő boldogságukra hivatkozik, nem a saját dicsőségére. Krisztus példája szerint jár el, aki ehhez hasonlóan a cselekedeteit szívesen írta a hit számlájára, amelynek alapján azok megtörténtek. Az is lehetséges, hogy az apostol a Krisztusba vetett hitre hivatkozik, hozzá téríti őket vissza, amelyben egykor boldogok voltak.

Gal 4,15b: „Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok és nekem adtátok volna.”

Jeromos szerint ez túlzás. Én azonban nem hiszem, hogy ez túlzás volna. Mert az előzőleg mondottakból következik, hogy az apostolért még az életüket is veszélyeztették. Ezért nem kellene csodálkozni azon, hogy „a szemeteket is kivájtátok és nekem adtátok volna”, ami azt jelenti, ha maga Pál megengedte vagy szükségesnek tartotta volna, hogy ilyesmit cselekedjenek (ami nem lett volna lehetséges, ha ez a készség nem lett volna meg bennük). 

Most láthatod, mit jelent, amikor egy lelkipásztor a Krisztus nyáját elhanyagolja! Az álapostolok a galaták között mennyi szeretetet, mennyi hitet, mennyi őszinte kegyességet semmisítettek meg az apostol távollétében! Mi mindent képes az ördög lerombolni, ahol nincs pásztor, vagy ha akad is egy, az nem a Krisztus nyáját keresi, legelteti? Bárcsak minden erejükkel a címűknek, nevüknek és teljhatalmuknak megfelelően megnyerhetők volnának a pásztorságra! Ha a címük és hatalmuk sértetlen maradna, azzal az egyház sértetlenségét is őrzik.

4.5. Pál újabb küzdelme a galatákért

4.5.1. Pál szeretettel buzgólkodik az igazság kimondásáért

Gal 4,16: „Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?”

Jeromos nagyon helyesen ezt az igazságot arra vonatkoztatja, amit Pál ebben a levélben fogalmaz meg, és nem arra, amire korábban tanította őket. Mert ahogyan már korábban is mondtam, az apostol azért fáradozik, hogy a galaták ne méltatlankodhassanak a részben nagyon kemény, de igazságos szavak miatt, amelyket eleddig ellenük mondott. Ezért megy eléjük és mondja: „Ne azt halljátok ki a szavaimból, hogy azok kemények. Inkább arra figyeljetek, hogy mennyire igazak! Mert lehet, hogy titeket keményen támadtalak. Hát ti ezért ellenségeteknek tartotok engem, és nem sokkal inkább barátotoknak? Pedig én az igazságot mondtam nektek, még ha az szükségképpen keményen hangzó volt is!”

Milyen csodálatos példa, hogyan kell az igazságot tanítani! Azért kell sebet ejteni, hogy a csillapítást és a gyógyítást értsék; és szigorúnak lenni, hogy közben a jóság ne felejtődjék. Így vándorolt Isten is a villámló esőben, és szüntette meg a sötét felhőket és a homályos eget gyümölcshozó záporesőkkel. Ahogyan a közmondás is mondja: egy vihar, amelyet eső kísér, nem ártalmas. Nagyon félelmetesek és károkozók azok a viharok, amelyek szárazak, és nem adnak esőt. Az Isten igéje „nem perel mindvégig, nem tartja haragját örökké” (Zsolt 103,9).

4.5.2. Nem minden kegyes buzgóság Istentől való buzgóság

Gal 4,17: „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak titeket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.”

Itt lép fel Pál azok mentegetőzése ellen, akik, ahogyan látszik, mentegetnék magukat, miközben ezt mondják: „Ha mi ezen apostoloknak engedelmeskedtünk is, azt csakis azért tettük, hogy kegyes buzgósággal, vagy ahogyan ma mondani szokták, »jó szándékkal« az üdvösségünket keressük. Ráadásul senki nem lehet a saját tanítómestere, és ahogyan 5Móz 12,8-ban megmondatott: »Ne tegyetek úgy, ahogyan mi itt ma teszünk, ahogyan mindenki jónak látja. «” Erre válaszol az apostol: „tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem a helyes ismeret szerint.” (Róm 10,2) Itt kell tudatosítanunk, hogy a buzgólkodni igét, noha többnyire annyit jelent, mint „buzgón követni” (utánozni valakit), az apostol a legtöbb esetben „szeretetből féltékenynek lenni” vagy „szeretetben valakiért versenyezni, fáradozni” értelemben használja. Mi azonban mindezt a saját véleményünket kifejtve tárgyaljuk. Kétféle módon lehet szeretni: jóban és rosszban. És ugyanígy vagyunk a buzgósággal is. Mert olykor-olykor jól szeretünk, de nem a jóban. Ugyanígy olykor-olykor buzgólkodunk is, de nem a jóban. Mivel szeretni valójában annyit tesz, mint a jót szeretni, gyűlölni pedig annyit, mint a gonoszt gyűlölni, így mindkettő magában foglalja a buzgólkodót (vagy a buzgóságot). Ez pedig tulajdonképpen annyit tesz, mint azt a gonoszt gyűlölni, amit szeret. És minél égetőbben szeretsz, annál hevesebb a gyűlöleted és ellenséges indulatod azzal szemben, ami gonosz, amit szeret. Ezért nevezem én a buzgóságot legszívesebben haragos szeretetnek vagy szerető ellenségeskedésnek. Az apostol is (2Kor 11,2k) így mondja: „mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket”. Itt könnyen fölvetődhet bennünk az a gondolat, hogy ez egy példabeszéd. A folytatás ugyanis így hangzik: „mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak. Félek azonban, hogy eltántorodtak a gondolataitok” stb. Mintha ezt akarná mondani: „Annyira megszerettem tiszta hiteteket, hogy semmiképpen nem hagyhatom, hogy a köztetek lévő tévelygést ne féljem és ne gyűlöljem.” Itt tehát világosan kinyilvánítja, hogy mit jelent: buzgólkodni az Isten buzgóságával. Igen, ő ezzel az igével a buzgóság kétféle módját érti: az Isten buzgóságát, ami azt jelenti, olyan buzgóság, ami az Isten akaratának megfelel, és a gonosszal szembeni gyűlöletét annak, amit szeret. Ő tehát az igazság szolgálatában áll. Vagy: a jó szeretete és a gonosz gyűlölete annak, amit szeret, és az igazságot szolgálja. Ezzel szemben az emberi buzgóság a gonosz gyűlölete annak, amit szeret, illetve a jó szeretete és a gonosz gyűlölete annak, amit szeret – ámde itt lép színre a látszat, a félrevezetés. Ilyen a hamis apostolok buzgósága, amelyről Pál ezt mondja: nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, ami azt jelenti, hogy szeretik a jóságotokat és undorodnak a gonoszságotoktól, de gonosz módon. Mert a gonoszt keresték a galatáknál a törvény szerinti igazság újbóli felállításával, mintha az jó dolog volna. Ez az a bolond buzgóság, amiről Róm 10,2k-ben ír, ahogyan a zsidók Istenért buzgólkodnak, ami azt jelenti, hogy mindazért, ami Istentől való. Mert „buzgólkodni” ezen a helyen nem annyit jelent, mint buzgón követni, mivel a hamisan tanító apostolok a galatákat egészen bizonyosan nem buzgón követték. Hanem ellenkezőleg, mondja Pál, „el akartak szakítani titeket”, nevezetesen a Krisztustól és a benne való bizodalomtól, hogy a törvénybizalomba zárjanak be, „hogy aztán értük buzgólkodjatok”. Ezen a helyen a „buzgólkodni” ige helyére lehet tenni a „buzgón követni” igét. Annak ellenére, hogy nem egyeztethető össze a korábbi értelmezéssel, ha így értik: a hamis apostolok azt akarják, hogy a galaták őket szeressék, kegyes szolgálatkészséggel övezve, ahogyan diák a tanárait szívesen részelteti dicsfényben, és buzgólkodva kedveskedik nekik. Azt akarták, hogy a galaták szeressék őket, amivel ők, a hamis apostolok rendelkeznek, és hogy gyűlöljék azt, ami ellenkezik velük. Pál ennek megfelelően mondhatja: „el akarnak szakítani tőlem titeket”. Hogy pedig mindez nem látszat szerinti és minden alapot nélkülöző, azért mondja: „Titeket akarnak elszakítani, és ezzel együtt, ha már titeket elszakítottak, minket is elszakítanának.”

4.5.2. Igazi buzgóság csak jót tehet

Gal 4,18: „Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik, és nem csak akkor, amikor ott vagyok köztetek.”

Itt cáfolja meg az apostol a galaták mentegetőzésének második részét. Az első az volt, hogy a hamis apostolok kegyes buzgósággal az üdvösségüket keresték; az apostol ezt tagadja. „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek”, mondja. Ők nem a tiéteket, hanem a magukét keresik, hogy maguknak veletek dicsekedhessenek, ahogy később (Gal 6,13) mondja. A mentegetőzés másik része így hangzik: engedelmeskedni kell, és nem önmagában csak a hitet ajándékozni. Erre válaszolja Pál: „helyes, ha valaki a jóért fáradozik, és másokat követ; ezt azonban mindenkor a jóért tegyétek, sohasem a rosszért. És nem csak akkor, amikor ott vagyok, hanem a távollétemben is, ezáltal nem úgy néz ki, hogy azt miattam teszitek, hanem magáért az ügyért.” Amit tehát az apostol mondani akar, az ez: „mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg”. Látjuk, hogy ez a szabály minden gyülekezetnek szól.

4.5.4. Pál szeretetben gondoskodik a gyülekezet jövőjéről

Gal 4,19: „Gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus.”

Lásd, ilyen az apostol csodálatos szeretete, ahogyan önmagát a galatákkal egybefoglalja: annyira magára vesz mindent, hogy magáról teljes egészében megfeledkezik! Hogyan szenved velük együtt, hogy fáradozik értük, mennyire megindult és aggodalommal teljes, nem egy saját dologban, hanem a galaták ügyéért! Milyen apostoli példa a keresztyén lelkek gondozóinak! Az igazi szeretet, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5). „Legdrágább gyermekeim! – akarja mondani –, anyai testem fájdalma vett körül titeket. Atyátok voltam, anyátok lettem, anyai testemben hordozlak benneteket, alakítalak és formállak; szeretnélek megszülni, és benneteket az életre vinni, ha ez valahogyan lehetséges volna.” Ezt jelenti a lelket keresni, nem a pénzt.

Figyeld meg, milyen gondosan válogatja meg a szavakat! Nem azt mondja: „amíg Krisztust bennetek kiformálom”, hanem: „amíg kiformálódik bennetek a Krisztus”. Ezáltal nagyobbra tartja Isten kegyelmét a saját munkálkodásánál. Mint egy édesanyja hordozza őket testében, amíg még éretlen gyümölcsök, addig, amíg a Lélek közbelépésére Krisztus ki nem formálódik bennük. Egy igehirdetőnek a legnagyobb gondja, hogyan szülje meg a keresztyén embert; formálni nem tudja őket, mindenesetre semmivel sem jobban, mint ahogyan az édesanya a testének gyümölcsét formálja; ő csak azért hordozza, hogy formálódjanak, aztán megszülje őket. Pál azt sem mondja: „amíg alakot nem öltötök a Krisztusban”, hanem „amíg kiformálódik bennetek a Krisztus”. Mert a keresztyén ember élete nem a sajátja, hanem Krisztus élete, aki bennük él, ahogyan fentebb hangzott (Gal 2,20): „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. Nekünk össze kell omlanunk és meg kell töretnünk azért, hogy Krisztus kiformálódjék és egyedül ő lakozzék bennünk.

Gal 4,20a: „Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és más hangon beszélni veletek.”

Az apostol tehát ezt mondja: „Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és más hangon beszélni veletek.” Szeretnék nem a hangommal veletek lenni, hanem Isten szavának a vigasztalásával veletek vándorolni. Ami azt jelenti, hogy ha egy írott levél sok dorgálást tartalmaz, megütközést vált ki; ha megnyerő, nem eléggé ítélkezik az esztelenek fölött (Gal 3,1). Egy ilyen komoly dologban bármilyen írás valójában halott; mert csak annyi, hogy ott van. Ha azonban Pál jelen lehetne, úgy a szavai sokféleségével alkalmazkodhatna a hallgatóihoz. Az egyiket dorgálhatná, a másikat vigasztalhatná. Az egyiket kérné, a másikat kifogásolhatná, és a szavait azzal a kifejezésmóddal mondhatná ki, ahogyan azokat alkalmazni kell. Az apostol nyilvánvalóan azt szeretné, hogy levele korábbi része, amely kemény feddéseket tartalmazott, és ez a mostani, amely dicséretet és elismerést tartalmaz, ugyanolyan elismerést kapjon. Ezért fél nagy lelkiismeretességében attól, hogy egyik oldalon se kövessen el hibát: se a túlságosan sértő beszéddel, se olyan szavakkal, amelyek nélkülözik az átütő erőt. Így egyensúlyoz a tévedés két lehetősége között, nem tudja, mit kell tenni, mert sem a feddésre, sem a dicséretre nincs szabad keze. Ezt a magyarázatot a következő mondat is igazolja: 

Gal 4,20b: „…mert bizonytalanságban vagyok felőletek.”

Ez azt jelenti, ahogyan Erasmus nagyon találóan megmagyarázta: „Bizonytalanságban vagyok, összezavarodtam, és fogalmam sincs róla, mit kellene kezdenem veletek.” […]

Gal 4,21–31: „Mondjátok meg nekem ti, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, nem halljátok, mit mond a törvény? Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt: az egyik a rabszolganőtől, a másik a szabad asszonytól. De a rabszolganőtől való csak test szerint született, a szabad asszonytól való viszont az ígéret által. Ez képes beszéd, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a Sínai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár. Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában, megfelel a mostani Jeruzsálemnek, amely szolgaságban van fiaival együtt. De a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk. Mert meg van írva: »Ujjongj, te meddő, aki nem szültél, vigadj és örvendj, aki nem vajúdtál, mert több a gyermeke az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak.« Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei vagytok. De amint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerintit, úgy van ez most is. De mit mond az Írás? »Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.« Ezért tehát, testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk.”

[A Gal 4,21–31 rész magyarázatának itt csak egy összefoglalását adjuk; a magyarázat teljes közlése a nyelvi és tartalmi részek megvilágításával túlságosan is megterhelné az olvasót. Luther magyarázatának a leglényegesebb pontjai a következők: a galatáknak, akik a törvény alatt szeretnének élni (Gal 4,21), Pál Hágár történetét vázolja fel (1Móz 16. és 21. fejezet), amely maga is a törvény része. (Mózes első könyve már csak azért is a törvényhez tartozik, mert benne adatott a körülmetélés törvénye.) Hágárnak ezt a történetét, amelyet általában szó szerint értettek, Pál ezúttal jelképesen értelmezi. Ez a jelkép azonban a maga jelentőségteljes képi beszédével a galatákra vonatkoztatva sikerrel kecsegtet.

A két asszony, akik által Ábrahám atya lett, Sára és Hágár a két szövetség jelképe, amelyet a mennyei Atya adott (Gal 4,22–24). Hágár a szolga, aki Izmaelt szülte a természetes test szerinti erő által. Ő a Sínai-hegyi szövetség megtestesítője. „Hágár” Arábiában annyit jelent, mint „Sínai-hegy” (Gal 4,25). Ez a testamentum hagyományozta az embernek a törvény szolgaságát (Gal 4,24), miközben a törvényt csak a büntetéstől való félelem vagy a jutalom reményében teljesítették, vagyis képmutató módon. A Hágár–Sínai-testamentum a testamentumok minden ismertetőjegyével rendelkezik. Angyalok által öltött isteni formát. Izrael népének ajándékoztatott. Maga a testamentum az ígéret földjének ígérete, az átruházott javak, Kánaán földje. E testamentum megerősítése égőáldozatokkal történik. Ehhez a testamentumhoz tartozik a földi Jeruzsálem, mindaddig, amíg azt nem a kegyelem gyermekei lakják! Mert az ígéret földje Kánaán, édesanyja és fővárosa azoknak, akik a törvény szolgaságában élnek (Gal 4,25). A másik testamentum megtestesítője Sára, a szabad, aki Izsákot, az ígéret gyermekét szülte, természetfeletti erővel megáldottan (Gal 5,23). Ahogyan a zsidók és minden törvény szerint igaz ember Izmael után szolga és a test gyermeke, úgy mindazok, akik a Krisztusban hisznek, Izsák után az ígéret gyermekei (Gal 4,28), a Lélek gyermekei. Ez a testamentum a mennyei Jeruzsálemre vonatkozik (Gal 4,26); mert a kegyelem Lelke a mennyből szállt alá pünkösdkor. Ezért e szövetség gyermekei az örök város polgárai, övék a Lélek mint az ígéret záloga, és ők kapják meg az eljövendő örökség zsengéjét (2Kor 1,22; Róm 8,23).

Az Izmael gyermekei és az Izsák gyermekei közti ellentétet Jeromos nyomán Luther Gal 4,25 magyarázatában a következőképpen ecseteli: „Izmael neve ezt jelenti: »Isten meghallgat« vagy »Halld meg, Isten!« (1Móz 16,11), és ez az a nép, amelyik elől menetelt, és hallotta, hogy Krisztus el fog jönni, de ők nem látták a színét és nyilvánosságát. Hallgatták a prófétákat, olvasták Mózest, és mégsem ismerték meg Krisztust a maga jelenvalóságában. Mindig csak hátat fordítottak neki, mindig csak hallottak róla, de soha nem látták. Így vannak azok, akik a törvényben keresik az igazságot. Ők hallják a törvény igazságát, de nem látják, hogy az a Krisztusban már jelen van. Valami mást látnak, mint amit hallanak, azt látják csak, ami előttük van, csak a saját erejüket, de nem a Krisztus erejét. Eközben állandóan hallják, hogy a törvény által igazságra kényszeríttettek, ámde azt mégsem teljesítik. Izsák neve viszont azt jelenti, hogy »nevet« (1Móz 21,6), természetesen ez a kegyelem „tartozéka”, és az ember arcát ragyogóvá teszi olajával (vö. Zsolt 104,15). Ellentéte a sírás, a bűn következménye, amelyet a törvény okoz.”

A Gal 4,27-ben Ézs 54,1-ből idézett ige is így tagolódik bele az egész összefüggésbe: a férjezett asszony, a zsinagóga, illetve minden nép, amely kegyelmen kívüli. A férje a törvény. Ebből a házasságból számtalan gyermek származik, a törvény és az önigazság gyermekei, azaz bűnösök és képmutatók. Ezt a házasságot a kegyelem szünteti meg, amely által a zsinagóga, azaz eddig az önigazság népe az egyház népévé lesz. Mert a kegyelem által elszakadnak az eddigi férjüktől, a törvénytől, és ennyiben már „egyedüliek”, akiknek nincs már törvény által nemzett gyermekük. Ámde az ő egyedüliségük felséges. Mert a kegyelem által ők Krisztus menyasszonya, és a vele való kapcsolatból sok gyermek származik, akik, Krisztus Lelkével telten, szívesen és önként cselekszik a jót, amit a törvény hiábavalóan követelt.

Gal 4,28–31: itt következik a szóban forgó jelkép galatákra vonatkoztatott gyakorlati alkalmazása. A keresztyének az ígéret gyermekei, illetve annak kell lenniük, és nem szabad hagyniuk magukat megtéveszteni, amikor Izmáel gyermekei, azaz Ábrahám test szerinti utódai meggyőzően érvelnek vagy megvetik és üldözik őket. Mert ahogyan egykor a szolga fia beképzelten az örökséget magáénak gondolta (1Móz 21,9), és a szabad asszonytól született fiút megvetette, úgy fújják föl magukat napjainkban a zsidók, a törvény legbuzgóbb hívei, és – ahogyan az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv világosan bemutatja – közben nagy elszántsággal üldözik a Krisztusban hívőket, Ábrahám igazi gyermekeit. Ennek azonban Isten rendelése alapján így kell lennie! Másrészt Isten igéje szerint a szolga gyermekeire Izmael sorsa vár, akit kiközösítettek, miközben a szabadság gyermekeire, mint egykor Izsákra, az örökség vár. Ezért hangzik az apostol képes beszédének befejezéseként a sürgető figyelmeztetés: „Ha nem akartok kitaszított szolgafiak lenni, úgy maradjatok meg az ígéretben, hogy továbbra is a szabad asszony gyermekei maradhassatok!”]