1. Az apostol egyedül Isten dicsőségét szolgálja

Gal 1,10: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek?”

Akik az apostolt (még inkább a fordítóit) latinul olvassák, ezt úgy értelmezik, mintha Pál a kérdés első részére igent, a másodikra nemet akarna mondani. Mivel senki nem adhat tanácsot Istennek, aki előtt minden nyilvánvaló, úgy fölösleges, ha neki egy ember bármit is tanácsolni szeretne. Itt azonban a tanácsolni a „hitre vezetni” helyett áll, ahogyan ApCsel 28,23 szerint hangzik: „és igyekezett őket meggyőzni Mózes törvénye és a próféták alapján”. Hitre nem lehet senkit erőnek erejével kényszeríteni, hanem csak vezetni, ahogyan Jn 6,44 mondja: „senki nem jöhet hozzá, ha nem vonzza az Atya”. Napjainkban a római kúria a keresztyéneket nem a hitre, hanem elsősorban a török elleni harcra, a gyűlöletre és pusztulásra ösztökéli, hogy így forduljanak szembe önmagukkal. Holott Ambrosius, Ágoston, Jeromos értelmezése, de még inkább Erasmus nézete a helyes. Ők ezt mondják: „Vajon emberit vagy istenit tanácsolok-e?” Ami ezt jelenti: hogy a tanítás, amelyet előadok, nem emberektől, hanem Istentől származik. Ahogyan maga Pál közvetlenül utána egyértelműen kijelenti, amikor arról beszél (Gal 1,11), hogy evangéliuma nem emberi beszéd, nem is emberektől származik. Ez az értelmezés teljes összhangban van később mondottakkal. Mintha csak ezt akarná mondani: „Miért is ne kívánnám, hogy átkozott legyen, amit mások tanítanak? Mert ha valamiféle emberit tanítanék, és nem sokkal inkább az Istentől valót, tehát mindazt, ami a mennyben és a földön van, nem kellene-e nekem is hallgatnom és félreállnom? Mert mindaz, ami Isten dolgaival ellentétes, megérdemli az átkot.” Lehet azonban az előttünk lévő latin fordítást úgy is értelmezni, hogy a „tanácsolni” igét egy másik igével összevetve magyarázzuk: „aki eszik, az Úrért eszik” (Róm 14,6). Így aztán a következő az értelme: „Ha »tanácsolok« vagy »tanácsot adok«, úgy azt nem emberekre való tekintettel teszem, hogy az emberek előtt dicsőségben és kedvességben részesüljek, mivel hivatalommal Istent szolgálom, ezért az Isten dicsőségéért teszem.” Ez az értelmezés aztán tökéletesen illik ahhoz, ami utána következik: „Most tehát embereknek akarok kedvében járni, vagy Istennek?” Vagyis arról akar biztosítani minket, hogy a „tanácsai” nem az emberek, hanem Isten tetszését szolgálják.

A „most” szócska a teljes apostoli működésére vonatkozik, nemcsak arra a pillanatra, amikor e levelet írja. Az alapoktól kiindulva nem ezzel a levéllel kezdi Pál a Krisztus kegyelmének tanítását, hiszen most azokat az elesetteket hívogatja vissza az igaz hitre, egyúttal erősítve is őket, akiket már ismer. Ezért is kezdi az apostol a beszédét az Írások összefüggéseire való utalásokkal. (Vö. Gal 4,22kk) Ennek nem volna értelme, ha kezdőkhöz szólna. Az ilyeneknek „a nyelveken való szólás jel”, ahogyan 1Kor 14,22-ben tanítja. Akkor pedig ez az értelme: „Átkozott legyen, amit amazok tanítanak, mert amióta én a törvény hagyományaiból megtértem, azóta nem az emberit, hanem az Isten szerintit tanítom.” Vésd jól a szívedbe kérését: Pál itt azt merészeli mondani Mózes törvényéről, hogy az emberi, pedig azt „angyalok közölték” (Gal 3,19)! (Erről később még részletesebben szólok.)

2. Krisztus szolgája nem arathat tetszést az emberek előtt

Gal 1,10b: „Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha mégis embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Azért mondja ezt, mivel a hamis próféták éppen ezen okból tanítják a törvény szerinti igazságot, nehogy az evangéliumért üldöztetést kelljen elszenvedniük a zsidóktól. Mert a Mózes törvényéért vívott harcban dühöngnek, ahogyan a lelke mélyén a legtöbb ember a kereszt igéjének az ellensége, ahogy Pál 1Thessz 2,14kk szerint írja. („Mivel ugyanazokat szenvedtétek el ti is a saját népetektől, mint ők a zsidóktól.”) És ahogyan később (Gal 6,12) is tanítja: „Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek titeket, hogy körülmetéljenek benneteket, csak azért, hogy a Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket.” Mindezt Pál szelíd lélekkel hozza a galaták tudomására. Miközben pedig arra is tanítja őket, hogy Krisztust követve soha ne emberek véleményére figyeljenek, ne is az emberek kedvét keressék, mivel miattuk Isten igéjét nem szabad elhanyagolni.

Az „ember” kifejezés itt különösen is hangsúlyos. Azokat érti alatta, akik az Ádámtól való születésük általi emberek, kivéve Krisztust és a benne hívőket. Mivel ezek az igazságtól elidegenedettek, szükségszerűen teljes hazugságban élnek, és haragban vannak az igazsággal. Így mondja Zsolt 116,11: „Minden ember hazug!” Aztán 1Kor 3,4 is: „Nem emberi módon beszéltek-e?” Az Írások szóhasználata szerint pedig már-már előítéletes, ha valakit embernek nevez. Mert az Írás ezt nem az ember természetére mondja, ahogyan a filozófusok gondolják (e tekintetben a teológusok csak dicséretes dolgokat találhatnak náluk az emberről), hanem teológiai értelemben, ahogyan az ember az Isten színe előtt áll. Ezzel szemben az igazak általában nem az „ember” kifejezéssel illettetnek; mert így őket akár még „istenieknek” is lehetne nevezni. Zsolt 82,6–7: „Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, mégis meg fogtok halni, mint a közemberek.” Joggal mondja Zsolt 53,6 (a latin Biblia szerint): „mert szétszórja Isten támadóid csontjait, akik embereknek tetszelegnek; megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket.” Miért? Mert az embereket szeretik, Istent és igéjét megtagadják, mivel azok üldöztetéshez vezetnek. Másrészt viszont Zsolt 34,21: „az Úr megőrzi minden csontját”. Kinek a csontját? Az igazét! Kik azok? Azok, akik az embereknek nem tetszenek. Mégis van dicsőségük, mert Isten őket fogadja el. És Lk 16,15: „Mert ami az emberek előtt magasztos, az Isten előtt utálatos.” Mivel azonban mi is mindnyájan emberek vagyunk, önmagunk előtt sem szabad tetszelegnünk Krisztus szava szerint (Jn 12,25): mert „aki szereti az életét, elveszti”.

Ezért aztán aki a Pált gyalázó Porphirius fájáról evett, Arisztotelésztől és más filozófusoktól tanult, az értelem szerinti embert dicséri, dicsőíti és szereti, ezért hangsúlyozottan önmaga fontosságában bizakodik, és a saját sugallatait igazolja, nagyon szívesen látja, milyen helyesek is az ő magyarázatai, eltekintve a Szentírás igazságától. Ez utóbbi minden emberit alapvetően hazugságnak, hiú látszatnak, káromlásnak tart. És ezért szomorít el bennünket, amikor emberekként, észlényekként, szabad akarattal rendelkezőkként, érdemeik alapján és okán valamennyi cselekedetükkel dicsekednek. Pál kijelentése szerint teljesen kizárt, hogy Krisztus (tehát az igazság) szolgája olybá tűnjék, mintha önmagának vagy embereknek akarna tetszeni.

A „tetszeni” ige itt a lelki értelemben való tetszeni akarás kívánását jelenti. Az ugyanis soha nem rajtunk múlik, hogy így tetszést aratunk vagy nem. Mindezt az apostol kellő világossággal fejezi ki. Mert már korábban is használta ezt a szófordulatot: „Vagy talán arra gondolok, hogy tetszetős legyek?”, nem azt mondja: „ha arra gondolnék, hogy tetsző legyek”, hanem megelégszik azzal, hogy „ha még embereknek akarnék tetszeni”. Így írja 1Kor 10,33-ban is: mindent mások kedvére tegyetek, „mint ahogyan én is mindenben mindenkinek igyekeztem kedvére lenni”. Hogy hogyan „élhetsz mindenki kedvére”? Erre a rákövetkező mondatokban adja meg a választ: „Nem azt keresem, ami nekem, hanem ami másoknak hasznos.” Tehát „tetszeni” annyi, mint „keresni, ami minden embernek kedves”, még ha talán senkinek vagy csak kevés embernek sikerül is a kedvében járni. Mert Krisztusra és az övéire érvényes törvény, hogy kudarcot vallanak, miközben igyekeznek mások kedvében járni, és a cselekedeteik is olyanok, hogy ezért nekik el kell bukniuk. Ez itt ugyanis Zsolt 109,4 szerint történik: „szeretetemre vádaskodással felelnek”. És Zsolt 69,5 ugyanígy: „ok nélkül gyűlölnek”. Hasonlóan Zsolt 120,7: „Én békét akarok, de ők mindjárt harcra készek.” Azt akarja mondani, hogy én csak a szeretetre adtam okot. Ezért nekünk Krisztus példáját kell előnyben részesíteni, és egyedül csak azt keresni, hogyan tehetjük magunk tetszővé. Aztán pedig, ahogyan az apostol Róm 15,2 szerint mondja: „Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára és épülésére.” Semmi körülmények között nem szabad kívánságainkat, hivalkodásainkat és más ezekhez hasonlókat önmagunknak tetszelegve szolgálni.

3. Pál evangéliuma egyedül Krisztustól való

Gal 1,11–12: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.”

Itt jelzi az apostol, hogy a hamis apostolokat teljesen jogosan kárhoztatja. Nagy részletességgel és sok ténnyel támasztja alá, hogy tanítását nem emberektől, hanem Istentől kapta. Mindenekelőtt kijelenti (hogy tudjátok, az evangéliumom Istentől való): azt tanítom, amit „nem emberektől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam”. Jeromos itt a következőképpen különbözteti meg a „vételt” és a „tanítást”: az evangélium „vétele”, amikor valakinek először hozzák a tudomására, s ami aztán hitre vezeti; az evangélium „tanítása” azoké, akik teljes tisztaságában mindazt megismerték, ami benne rejtett alakban (homályos igékben és példabeszédek formájában) megtalálható. Én pedig így értem: „veszi” az, aki kezdő; „tanulja” az, aki az evangélium ismeretében már haladó. Mi volna azonban akkor az értelme, ha az apostol úgy gondolta, hogy az „embertől” főnevet csak az első igével („vettem”) kötötte össze, és második igét („tanítottak”) pedig már önmagával? Ezzel a következő értelmezést nyernénk: „Én nem egy embertől, nem valamely emberi tanítóhivatal által, nem is valakinek a közvetítése által vettem, amit tanítok. Ámde éppen olyan kevésbé tanultam mindezt önmagamtól! És nem önmagam által kezdeményezett tanulmányok által találtam rá, kerestem meg; sokkal inkább magától Istentől, egyedül a Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam. És mivel ő maga volt az én tanítóm, tőle tanultam, amit hirdetek. (Nevezetesen, ahogyan Jeromos is gondolja, azon az úton, amikor Damaszkusz felé utazva Krisztus hangját meghallotta, ApCsel 9,3kk).”

Ezzel kapcsolatban Jeromos még megjegyzi: Pál itt Krisztust istenként hirdeti; Pál ugyanis hangsúlyozza: „nem embertől, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából” kapta a tanítását. Ezért Krisztus több, mint ember. Hasonlóan emlékeztet rendkívül üdvös módon arra is, hogy milyen nagy a veszélye annak, ha az egyházban Krisztus kinyilatkoztatása nélkül szólalnak meg. Mert így egy fordított értelmezéssel a Krisztus evangéliumából emberi evangéliumot formálnak. Így történik ma ez mindenhol: az Írásoknak vagy emberi értelmezésekkel okoznak kárt, amit emberektől vettek, vagy pedig olyan magyarázatokkal, amelynek önnön tudákosságuk a kitalálói. Az „emberek” kifejezés alatt azonban az apostol itt nemcsak ezeket, hanem magukat az apostolokat is érti, mivel rögtön úgy folytatja: nem fogadott el tőlük semmiféle tanítást, közvetlenül azután, hogy Krisztus kinyilatkoztatása őt megszólította. Ezt azért teszi, hogy megerősítse, amit fentebb mondott (Gal 1,8), nevezetesen: ha az apostolok vagy ő maga mást tanítana (hiszen ők is valamennyien emberek), akkor sem volna szabad eltérnie attól, amit egyszer s mindenkorra már megtanultak. Ezért kell mindazt „kárnak és szemétnek ítélni”, amit a hamis apostolok vagy az apostol nevében mást hirdetők tanítanak. Mert így nekik csak olyan evangéliumuk lehet, amit emberektől vettek, ami azonban valójában téves. Pál ezzel szemben a Krisztus evangéliumának hű és igaz szolgája!

4. Az evangélium ereje és a törvény tehetetlensége

Evangélium és törvény lényegét tekintve abban különbözik, hogy a törvény azt hirdeti, amit tenni és engedni kell, sőt többet, azt, amit megtétetik és megengedtetik, és még ennél is mérhetetlenül többet, azt, ami elvégezhetetlen és megengedhetetlen. Így nem is tudja teljesíteni a feladatát, hogy a bűn felismerésére vezessen (Róm 3,20). Ezzel szemben az evangélium azt hirdeti, hogy a bűnök megbocsáttattak: minden beteljesedett és elvégeztetett. A törvény ugyanis azt követeli: „Fizesd meg nekem, amivel tartozol!” (Mt 18,28) Az evangélium ezzel szemben ezt: „Megbocsáttattak a te bűneid.” (Mk 2,5) Róm 3,20: „Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” Róm 4,15 szerint pedig: „A törvény csak büntetést eredményezhet. Ahol azonban nincs törvény, ott nincs törvényszegés.” Ezzel szemben az evangélium Lk 24,46k szerint: „A Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül. És hirdetni kell az ő nevében (jegyezd meg jól, mennyire hangsúlyos, hogy az ő nevében, nem a mienkben) a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között Jeruzsálemtől kezdve.” Figyeld meg: a bűnbocsánat Krisztus neve által hirdettetik, és ez az evangélium. Róm 10, 15 ez így hangzik: „Mily kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” Ami azt jelenti, hogy a bűnök bocsánatát és a kegyelmet, a törvény beteljesedését a Krisztusban. A kegyelemből megigazult a törvénytől az evangéliumhoz menekül, és kéri: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” (Mt 6,12)

De miért ad akkor Krisztus az evangéliumban olyan sok törvényt és tanítást, amikor mindez a törvény hivatala? És miért ad az apostol is megannyi törvényt, amikor ő az evangélium hirdetője? Erre a válasz: az ilyen tanítások a hitért adattak. Mert az üdvösség és a bűnök bocsánata az evangéliumban a hívőknek hirdettetik, ahogy Jn 1,12 mondja: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében.” Tehát az ilyen rendelkezések egyrészt a törvény magyarázatai, amely által a bűn ismeretének egyre világosabb látására jutunk, hogy egyre jobban vágyódjunk a kegyelemre, minél határozottabban állapítható meg a bűn. Másrészt ezek az üdvösség védőeszközei is, amelyek a kapott kegyelmet és az ajándékul adatott hitet őrzik, táplálják, a teljesség felé vezetik, ahogyan egy beteg a gyógyulás útjára lép.

Ezért az evangélium hangja kellemes, ahogyan a menyasszony az Énekek énekében mondja: „Hallasd a hangod, mert kellemes a hangod.” (Énekek 2,14) És ugyancsak Énekek 1,2–3: „Szerelmed jobb a bornál, jó illata van olajodnak.” Vagyis: Krisztus igéi, melyekkel a hívőket terelgeti, kedvesebbek a fülnek, mint a törvény igéi, mert ők a kegyelem olajának illata után „szállnak”, amellyel a bűneik bocsánatot, a sebeik gyógyulást nyernek. Így szól (Krisztusról) Zsolt 45,3: „kedves szavak áradnak ajkadról”. Tehát nem tudás és ismeret, amely Mózes szájából áradt, hanem „kegyelem”. Ami ezt jelenti: jótevők és üdítők a te szavaid az elveszett bűnösöknek, mert bűnbocsánatot és kegyelmet hirdetnek. Ez az, amire Zsolt 51,15 gondol, amikor imádkozik: „hogy taníthassam utadra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád”. Mintha ezt akarná mondani: „Esdeklő vágyam, hogy ne az emberek útjára tanítsam őket, és ne önigazságom tanításával álljak elő. Mert általam nem fognak hozzád térni, hanem sokkal inkább eltávolodni.” „Nyisd meg ajkamat, hogy szám a te dicséretedet hirdesse.” (Zsolt 51,17) Tehát azt a kegyelmet, mely által te bocsátasz meg a bűnösnek. Mert arra, hogy az ember veled dicsekedjék, téged magasztaljon és szeressen, csak akkor kerül sor, ha megérzi irgalmasságod jóságát, és az önmaga igazságára alapított önbecsülését elveti. Azok ugyanis, akik már önmagukban is igazak, nem hagyják magukat tanítani, hozzád megtéríteni, mivel nem veled, hanem önmagukkal dicsekszenek: „egészségesek, akiknek nincs szükségük orvosra” (Lk 5,31). Ezért nem lehet nekik kegyelmed dicsőségét hirdetni. Róluk szól rögtön hozzákapcsolódóan ugyanezen a helyen: „Ments meg, mert vért ontottam, ó Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem.” Nem a mi emberi igazságunkat, hanem a te kegyelmedet, amellyel minket a te igazságodban részesítesz, mert te vagy a mi „üdvösségünk Istene”.

Fölvetődött azonban a kérdés, hogy Pál melyik evangéliumot prédikálta, Lukácsot, Mátét vagy egy másikat. Jeromos véleménye – amit valahonnan Eusebiustól vagy Órigenésztől halászott elő –, hogy Lukács evangéliuma lehetett, amit Pál is prédikált. Mintha nem volna több az evangélium, mint a négy közismert! Talán mégis inkább ugyanazt az egy evangéliumot hirdette minden apostol, mint a többi. Az evangélium ugyanis a jó hír és az Isten Fia békéjének hirdetése, aki testté lett, szenvedett és feltámasztatott a Szentlélek által üdvösségünkre, ahogyan Róm 1,3k megírta, és ahogyan Lk 1,68 szerint Zakariás énekli: „meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki”. Majd utána Lk 1,77k: „hogy megtanítsa népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért”. Ezért valahányszor az Isten kegyelme és a bűnök bocsánata hirdettetik Jézus Krisztus által, ott teljes bizonyossággal az evangélium tisztán és igazán hangzik. Ennek következtében tehát Pál, Péter és János levelei tökéletes és igaz „evangéliumok”. Pál tehát nem Lukács, sem a másik három evangéliumot nem hirdette. Kifejezetten azt mondja itt, hogy az általa hirdetett evangélium nem embertől, nem ember által, hanem egyedül Jézus Krisztustól való. Hasonlóan a későbbiekben is (Gal 1,16): „hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel”. Beláthatod: az evangéliumnak Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról szóló tanítása valójában az ő tanítása!  

5. Pál apostolsága Isten elhívásán alapul

Gal 1,13–14: „Mert hallottátok, milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam az atyáim hagyományainak.” 

5.1. Pál előélete a törvény korlátaira mutat

A gondolatmenetnek megfelelően az apostol szavait így kell értenünk: ezzel akarja megerősíteni, amit korábban már mondott, hogy az ő evangéliuma nem emberektől, hanem Istentől való, ezért Istennek tetsző. Így akarja tudtukra adni: „Tudnotok kell teljes tájékozottsággal arról, hogy a tanításomat nem az elődeimtől, nem az apostoloktól, nem is egyéb emberektől kaptam, hanem magától az Úrtól. Ezért teljesen bizonyosak lehettek abban, hogy Istentől való tanítást kaptatok tőlem, amelytől nem volna szabad emberi tanításokhoz odafordulnotok senki neve és hívószava által, legyen az enyém vagy más apostolé. Lásd, ezért mondom el és ismételtem meg a történetemet előttetek: mert hallottátok, milyen volt az én egykori magatartásom stb.” 

Az igék azonban itt, ahogyan Jeromos megjegyzi, csodálatosan átgondoltak és nagyon hangsúlyozottak. Magatartás, mondja, nem „kegyelem”; korábban, nem „most”; a zsidóság körében, nem „Krisztusban való hitben”; nem mint egyéb üldözők, hanem az Isten egyházának útonálló és rabló üldözője. Nem mintha akkor „az Isten egyházát” hitben felismerte volna bennük, hanem csak most nevezi őket így, miután már megismerte őket. Továbbá: zsidó hithűségemben, nem pedig a „Krisztusban való hitben”; sok kortársamat, nem „mindenkit” (amivel önmérsékletet tanúsít); kortársaimat, nem „az atyákat”; népem körében, nem pedig „a pogányok között”. (A „népem körében” kifejezést a zsidó népre vonatkoztatja, mint pl. 2Kor 11,26: „veszedelemben népem között, veszedelemben a pogányok között”.)

Nem szeretném azonban letagadni, hogy Pál, miközben a történetét annak bizonyítására használja, hogy a tanítása Istentől való, ezzel együtt mellékesen abban is mesterkedik, hogy példájával a galatákat a törvénytől visszatérítse az evangéliumhoz. Ha Pál, aki a törvény oly buzgó és erőteljes követője volt, éspedig sokkal erőteljesebben, mint ahogyan a törvénnyel dicsekedő és a test parancsolatait követő hamis apostolok, mindezt „kárnak és szemétnek ítélve” (Fil 3,8) háta mögé tudta vetni, mennyivel inkább kellene akkor a törvénybe ismét visszaesetteknek azokat megvetniük, akik már részesültek a kegyelemben! (Ahogyan Pál 2Kor 11-ben és Fil 3-ban is tanítja.)

Most kell megemlíteni, hogy Jeromos az atyák hagyományai alatt a farizeusok tanítását és emberi parancsolataikat érti (Mt 15,9). Én azonban vagyok olyan merész, és bátran állítom, hogy Pál itt Mózes törvényének valamennyi rendelkezésére gondol! És ebben senki másra, mint magára az apostolra hagyatkozom. Ő mondja Fil 3,4–7 szerint: „Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjamin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.” Lásd, a körülmetéltsége és a törvény szempontjából való feddhetetlensége ellenére kárnak ítélte azokat a Krisztusért. Aztán mindjárt így folytatja: „Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincs saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom a hit alapján”.

Az „atyák hagyományai” kitétel alatt Pál a törvényt érti. Mert egyrészt a törvényben emberek által, az „atyák” és elődök által taníttatott; másrészt Mózes valamennyi rendelkezését az atyák azért kapták, hogy a gyermekeiknek átadják, ahogy Zsolt 78,5 rendelkezése említi: „megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább unokáiknak”. Az apostol mindezt fegyverként használja a hamis apostolokkal szembeni védekezésében, hogy megállapítsa: az evangéliumot ő Istentől kapta, ezért annál szükségesebb, hogy a galaták abban szilárdan megmaradjanak. Olyan értelemben állítja eléjük az atyák hagyományát, mint ami az evangéliummal összehasonlítva semmit nem használ, miközben azonban e hagyományokat ő maga is tudomásul veszi.

5.2. A törvény korlátai és az evangélium ereje

Hogy azonban senkinek ne terheljük meg túlságosan a lelkiismeretét, ezt a kérdést még részletesebben tárgyaljuk. Ezzel tehetjük szabaddá az utat azon dolgok irányába, amelyekről a továbbiakban szólni kell. A törvény, mégpedig nemcsak az istentiszteleti rend törvényei, hanem az erkölcsi törvények, továbbá maga a legszentebb, a Tízparancsolat, Isten örök törvénye is csak betű, írásos hagyomány, amely sem élővé, sem igazzá nem tesz, ahogyan erről Ágoston a Lélek és betű című könyvében kellő nyomatékkal szól, hanem inkább megöl, a bűnt pedig megnöveli (Róm 5,20). Habár a törvényt lehetséges tanítani és megtartani, amennyire valaki akarja, de általa a szív nem tisztul meg. Ha pedig a szív nem tisztulhat meg, mi más is volna az istentiszteleti rend törvényeinek és az erkölcsi törvényének a megtartása, mint a kegyesség látszata, merő képmutatás? Így jellemzi Jézus a farizeusokat (Mt 23,27): „Kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak mindenféle tisztátalansággal.” Ezzel együtt nagyon helyénvaló, ha valaki nem külsőleg, tettlegesen követ el lopásokat vagy tör házasságot; miközben a bensőjében nagyon is hajlik arra, és csak a saját érdeke vagy a büntetéstől való félelem tartja őt vissza. És így küzdi le az egyik bűnt a másik után, ahogyan Ágoston mondja a Házasság és vágyakozás című művében (De nuptiis et concupiscentiis). Mert a saját érdek szem előtt tartása és a büntetéstől való félelem is a bűnös szenvedélynek és a bálványimádásnak az egyik módja, hiszen Istent egyedül a félelem és a szeretet illeti meg. A szívnek ettől a tisztátalanságától csak a hit szabadít meg, ahogyan ApCsel 15,9 mondja: „hit által megtisztította szívüket”. Pál igéjéhez kell ragaszkodnunk (Tit 1,15): „Minden tiszta a tisztának, de a fertőzöttnek meg a hitetlennek semmi sem tiszta.” Ugyanezek a gondolatok vezetik, amikor Róm 2,21 szerint így szól: „Aki azt hirdeted, ne lopj, lopsz?” Ágoston ezt így értelmezi: „Lopsz, noha nem cselekedettel; mert bár helyesen tanítasz róla, hogy azokat nem szabad cselekedni: a kívánságod azonban elítél.”

Ha tehát nem válik nyilvánvalóvá a hitről szóló tanítás, mely a szíveket egyedül tisztítja és megigazítja, marad a betű szerinti és az atyák hagyományait követő tanítások útmutatása. Mert a parancsolatok azt tanítják, amit mindenkinek meg kell tennie. Mivel azonban ezt lehetetlen megvalósítani, a hitről szóló tanítás (az evangélium) mutatja meg, hogy milyen módon lehetséges. A hit az Isten kegyelmének félelmére tanít, ahol maga Isten, a mester és a tanító kéri könyörögve: bárcsak Lelke ujja élő, világító, lángoló betűket írna szívünkbe, amely által felragyognánk, lángra gyúlnánk, hogy kiáltsuk: „Abbá, Atya!” (Róm 8,15) Ez az útmutatás pedig nem az „atyáké”, hanem Istené!

Gondold meg, kedves Olvasó! Ha az apostol zsidó korában ilyen ragyogóan állt meg a vándorlásában (életvitelében) és a törvényigazságban, hogy azt mégis kárhoztatja, kárnak és szemétnek ítéli (Fil 3,8), mivel állna elő akkor most azokkal szemben, akik az ember képességét hirdetik, és az emberek erkölcsteljesítményét magasztalják? Most azonban nem kétséges, hogy az apostol ezt a zsidóságából fakadó, mindent „felülmúló” értelemre alapozott életvitelét teljesen a háta mögé vetette. Mi több: még az Isten törvényét is, ahogyan ma mondják, „élete meghatározóját”, amelyekkel Istenért, az ő rendelkezéseiért olyan sokat fáradozott! És az apostol mégis kárhoztatandónak ítélte ezt a nagy, mindent „felülmúló” odaadását. Akkor minek ítélte volna azoknak az igyekezetét, akik egy másik vagy ehhez hasonló elhatározással dicsekszenek? Nyilvánvalóan olyan lesújtóan szólt volna róluk, mint Jeremiás a prófétákról: „Prófétáid hiábavaló látomásokkal ámítottak téged! Nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak a sorsodon. Hanem hiábavaló látomásokkal vezettek félre téged.” (JSir 2,14) Ezzel felmenti az embert az alól, hogy Istent félnie kelljen, és magabiztosságba helyezi őket. Közben pedig arról fecseg nekik, hogy az erkölcsös cselekedetek jók, és az értelem parancsára véghezvitt jócselekedetek pedig nem bűnök.

6. Pál Isten szabad kiválasztása által elhívott apostol

Gal 1,15–16a: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől kezdve kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között.”

Ez tehát két teljesen különböző dolog: vagy a törvény ismeretében történő vándorlás és annak igazságnak a felmutatása, vagy pedig az Isten Fiának ismerete. Mert csak ez az utóbbi az üdvösséges, az előbbi kárhozatos. És figyeld meg, milyen hálás és őszinte hitvallója Pál az Isten kegyelmének! „Nem azért – mondja – nyilatkoztatta ki nekem Isten a Fiát, mert olyan felülmúló voltam az atyák törvényének igazságában, nem is érdemeim alapján, hanem azért, mert tetszett Istennek, hogy így történjék. Én magam bizony éppen az ellenkezőjét érdemeltem volna! Hogy pedig mindez az ő tetszésére történt, melyhez részemről semmiféle érdem nem járult, ennek meggyőző bizonyítékát adta: mielőtt megszülettem volna, ezt a pályát választotta ki nekem, és már anyám méhétől kezdve erre készített fel. A továbbiakban a kegyelme által elhívott. Mindebből beláthatjátok, hogy a Krisztusban való hit és a Krisztus ismerete nem Isten törvényének járuléka, hanem Isten mindent előre meghatározó és elhívó kegyelmének édes gyermeke. Ezért tehát az üdvösség nem jöhet a törvényből!”

Kiválasztott… Nekem az a benyomásom, mintha itt Pál az eleve elrendelésről beszélne. Mindenesetre csak röviden és burkoltan, olvasói, a galaták befogadóképességének megfelelően. Megelégszik azzal az egyszerű megállapítással, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának ismerete, továbbá az ő tanítása és hirdetése nem magától vagy mástól, hanem az Atya kinyilatkoztatásából származik. Tehát egészen biztosak lehetnek abban, hogy Páltól csakis Istentől valót kaphattak és kaphatnak. Abban, ahogyan itt következik, szűk szavakkal burkoltan szól történeti hátteréről, hogy bizonyítsa: nem embertől valót, nem emberit tanít.

7. Pál emberekre való tekintet nélkül kezdi el a munkát

Gal 1,16b: „Nem tanácskoztam testtel és vérrel, hanem azonnal mentem.”

Ezzel Pál arra utal, hogy ő Isten kinyilatkoztatása alapján oktatta a galatákat. Ezért mondja, hogy a neki adatott kinyilatkoztatásról nem tárgyalt emberekkel, hanem a kinyilatkoztatás vétele után „azonnal” hirdette a Krisztust. Ahogyan ApCsel 9,19k-ben hangzik: „Néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal, és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia.” Tehát „azonnal”! Anélkül, hogy azt előtte velük megbeszélte volna. Úgy tűnik, mintha Pál itt valamit kihagyna, azért ezt az igehelyet a maga teljességében így kell értelmeznünk: „Mihelyt elindultam prédikálni, és az Isten Fiáról szóló evangéliumot hirdetni kezdtem, előtte nem beszéltem emberekkel.” Az „azonnal” szócskával tehát azt mondja, teljesen kizárt, hogy emberek útmutatását követte volna, sokkal inkább az ellenkezője az igaz: azonnal tanításban részesültek általa az emberek Krisztusban. Mert ahogyan már mondtam, szenvedélyes buzgalommal beszél az apostol, amikor azt kell bizonyítania, hogy a tanítása Istentől való. S ha már egyszer ezt bebizonyította, úgy már könnyű lesz mindazt félretolni az útból, amivel a galaták vele szemben előhozakodtak. […] Pál sem tanítani nem hagyja magát, de semmiféle véleményütköztetésbe sem volt hajlandó belemenni arról, hogy amit Istentől hallott, helyes-e, vagy netalán mégsem egészen úgy állnak a dolgok. Teljes joggal! Mert káromlás volna, ha az isteni kinyilatkoztatást – még ha kétségei volnának is felőle – az emberek tanácsainak támogatásával szeretné szilárd alapokra helyezni.

Ezért semmit nem ér Porphyrius, Pál vádolója, amikor itt az apostol beképzeltségét kifogásolja. Mert nem nagyképűségből vetette el, hogy velük (a többiekkel) beszéljen, hanem hogy az isteni teljhatalomnak és a legeslegbizonyosabb igazságnak dicsőséget adjon. Nem beszélhette volna meg velük anélkül, hogy egyúttal az Isten elhívásával szemben ne vétkezett volna. Porphyrius egyébként abban is téved, hogy úgy véli, Pál itt valamennyi apostolról beszél, pedig csak azokról szól, akik akkor Damaszkuszban voltak – végül is lehetséges, ha valaki ezt így gondolja. Mert az apostol közvetlenül ehhez csatlakozóan mondja (Gal 1,17): „Nem is mentem azokhoz, akik előttem apostolok voltak.” A „test és vér” kifejezés tehát valami mást jelent. Ezzel együtt nem szeretném tagadni, hogy ezt a kifejezést a szentekre is éppen úgy használják; és nem tartom túlzásnak, hogy magát az apostolt is testnek és vérnek nevezzem. Ebben Krisztus mértékadó ítéletére hagyatkozom, aki Péternek ezt mondta (Mt 16,17): „nem test és vér fedte fel ezt előtted”, ami azt jelenti, hogy nem magadtól, nem is másvalaki által vallottad meg ezeket. Egy másik helyen pedig Krisztus ezt mondja (Mt 10,20): „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” Ebből világosan a tudtukra adja, hogy nem is lehetnének mások, mint Lelkek és Lélek általi kinyilatkoztatók. Igen, azonban ezzel együtt nem kétséges, hogy amíg a személyükről van szó, ők is igazi „test és vér” legyenek. Ezért amikor Pál itt a hamis apostolokkal hadakozva a szenteket is „testnek és vérnek” nevezi az isteni kinyilatkoztatás mérlegére téve, jól időzíti a megalázkodását, amelyet érdemes helyeselni. Mert amikor valaki emberi szavakkal és példákkal önmagát kezdi dicsérni azzal szemben, amelyek Istentől valók – legyen bár annyira szent, amennyire csak lehet –, akkor eljött az ideje, hogy mindazt, ami benne nem Istentől származik, teljes bizonyossággal testnek és vérnek, azaz semminek nyilvánítsuk.

8. Pál az első apostolokat sem kérdezi

Gal 1,17a: „Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká.”

„Nemcsak a Damaszkuszban élő apostolokat mellőztem, hogy megkérdezzem őket, hanem az első apostolok köréből valókat is, akik előttem lettek apostolokká (…). Ennek szükségszerűen így kellett történni, ha nem voltam készséges arra, hogy ember általi, embertől való tanítást vegyek át. Nekem azonban az Atya kinyilatkoztatása elég biztos és hazugságmentes volt.” Figyeld csak meg, hogy itt Pál „beképzeltségére”, pontosabban szólva higgadtságára mennyire nagy szükség volt. Nem vonja kétségbe, hogy a többiek, akik előtte működtek, apostolok voltak. Nem tartja őket se többre, se kevesebbre. Sokkal inkább kinyilvánítja, hogy személyében a többi mögött áll, „a legkisebb az apostolok között”, „aki arra sem méltó, hogy apostolnak neveztessék” (1Kor 15,9). Mégis dicsőíti a szolgálatát (Róm 11,13) és „a hivatalát” (amely az Istené, és nem az övé), mert nem szeretne egyik apostol mögé sem beállni. Olyannak szeretné láttatni apostoli személyét, amilyen – akinek a szolgálata ugyanaz, mint a többieké: ugyanazt a Krisztus tanítja, ugyanazzal a hatalommal, mint a többi Úrtól küldetett. És mégis ezt mondja, holott tudja, hogy ő az apostolok között a legkisebb (2Kor 11,5): „pedig úgy gondolom, hogy semmivel sem vagyok alábbvaló a »legfőbb« apostoloknál.” Figyeld csak meg, milyen csodálatosan mond le az elsőségéről, és egyúttal hogyan érvényesíti azt: mint alkalmas, alázatosan hátralép, a szolgálatában és a rangját tekintve azonban magabiztosan azonosítja magát velük.

9. Pál azonnal prédikálni kezd

Gal 1,17b: „Azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.”

Lukács nem említi ApCsel 9-ben ezt az arábiai tartózkodást, hanem csak arról tudósít, hogy Pált „a városfalon lebocsátották egy kosárban”, és „megérkezett Jeruzsálembe”. (ApCsel 9,25–26) Mindez alkalmat ad Jeromosnak arra, hogy különböző dolgokról tegyen említést. Ami engem illet, a másodikhoz csatlakozom, amely így hangzik: Pál a megkereszteltetése után „néhány napig” Damaszkuszban maradt, ahogyan Lukács (ApCsel 9,19k) írja; ezen idő alatt „Krisztust hirdeti a zsinagógákban”. Aztán, amiről Lukács hallgat, „elment Arábiába, és visszatért Damaszkuszba”, ahogy itt tudósít róla. Ezután került sor arra, amit Lukács leír (ApCsel 9,24kk), hogy üldöztetése végett a városfalon lebocsátották egy kosárban, hogy Jeruzsálembe mehessen. Jeromos nem tud dűlőre jutni a kérdés felett, hogy miért tudósít erről Pál, amikor Lukács hallgat róla. Vagyok olyan bátor és merész, hogy ezt és a többit, amit Pál itt előad, hitelesnek tartsam. Mindezt azért mondja, hogy megmutassa: nem az apostolokhoz ment, nem tőlük tanult! Sokkal inkább az Istentől kapott kinyilatkoztatás szilárd hitével először Arábiába ment, hogy ott tanítson; aztán onnan visszatért Damaszkuszba, hogy ott ugyancsak tanítson. Ennyire biztos volt a Krisztustól kapott kinyilatkoztatásban, amelyben részesült. Mert soha nem taníthatta volna mindezt, főleg nem különböző helyeken, ha netalántán tekintettel kellett volna lennie arra, amit az apostolokkal vagy a keresztyénekkel előtte meg kellett volna még beszélnie…

10. Pál később sem lett az apostolok tanítványa

Gal 1,18: „Majd három év múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Pétert, és nála maradtam 15 napig.”

Figyeld meg: milyen gonddal teszi hozzá: három év múlva, nem azért, hogy „őt hallgassa”, hanem hogy Pétert meglátogassa. Mert ha kijelenti, hogy három évig tanított Damaszkuszban (addig, amíg menekülésre nem kényszerítették a várfalon keresztül), annak bizonyságát szolgálja, hogy nem Péter által lett az evangélium hirdetője. Ő már korábban is az evangélium hirdetője volt, jóval előbb, még mielőtt Péterhez elment volna. Ezzel akarja befogni a hamis próféták száját, akik az elhívatásával kapcsolatban esetleg azt hangsúlyozhatnák, hogy Pál Péter utasításait követte, akinek a példája alapján a galaták a törvény megtartására felbuzdíttattak… (Jeromos részletesen előadott véleményével ellentétben Luther kifejti: a 15 napot Pál azért hangsúlyozza, hogy jelezze, nem tanulmányúton volt Jeruzsálemben, hanem csak meglátogatta Pétert.) 

Gal 1,19: „De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét.”

Pál ezt azért írja, hogy ne mondhassák neki: „Ha nem Pétertől, akkor pedig más apostoloktól tanult.” Ő azonban nem találkozhatott apostolokkal, mert azok (ahogyan Jeromos mondja) az egész földkerekségre szétszéledtek, hogy az evangéliumot hirdethessék…

Nézz itt utána annak, amit Lukács (ApCsel 9,26kk) ír: Pál, akitől a tanítványok féltek, akit Barnabás vezetett az apostolokhoz, velük együtt ki- és bejárt stb. Ezzel szemben Pál itt azt mondja, hogy nem látott más apostolt Péteren és Jakabon kívül. Tehát Lukács vagy Pétert Jakabbal együtt többes számban apostoloknak nevezi, vagy pedig Jeromos mondott igazat: az apostol kifejezés sok más nevet is takarhat, különösen Pál leveleiben (Róm 16,7; 1Kor 9,6; 1Kor 15,7). Ők azok, akiket az első apostolok szolgálatra rendeltek…

Gal 1,20: „Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság.”

Az apostolt, ahogy az életben adódik, e jelentéktelen dolog eskütételre készteti. Nyilvánvalóan azért, mert szeretné a galatákat abban az igazságában megerősíteni, hogy amikor Jeruzsálembe érkezett, nem találkozott apostolokkal. Minden igaz, amit ezzel kapcsolatban előadott. Mi szüksége volt Pálnak erre az esküre? Azért aggódott, mert tudta, milyen címmel és szereppel járatta le őt a többi apostol, akik ezzel bizony a hamis apostolokat védelmezték. Azért esküszik (mert nem tudja, hogyan is kellene szavát jobban megerősíteni!), és ezért ez az eskü szent és kegyes eskü. Az isteni kinyilatkoztatás teljhatalmának, annak erejének, aki a galatákat tanította, nem szabad veszteséget szenvednie álapostoli és emberi erők csalóka szemfényvesztése által a hit és az evangélium kárára. Ő azonban nemcsak az előbb mondottak miatt esküszik, hanem arra való tekintettel is, amit a következőkben akar mondani. Ha már valaki ennyire aggódik, szívesen nyúl beszéd közben az eskü eszközéhez. 

11. Pál a továbbiakban is távol tartotta magát az apostoloktól

Gal 1,21: „Aztán elmentem Szíria és Cilicia vidékére.”

Erről Lukács ApCsel 9,29k szerint a következőképpen tudósít: „Beszélt a pogányokkal és vitázott a görög nyelvűekkel [nevezetesen Jeruzsálemben], ezek pedig arra készülődtek, hogy végezzenek vele. Amikor azonban megtudták ezt az atyafiak, levitték őt Cézáreába, és elküldték Tarzuszba.” Ez Cilíciában van. Itt tehát megtudod, hogy mit tett Pál a Péternél töltött 15 nap alatt: nem tanult, hanem tanított, mégpedig a pogányokat, akiknek a jövőben apostolává kell lennie, sokkal inkább, mint amennyire most az. Aztán vitatkozott a görögökkel, minden bizonnyal a zsidó szokásokról, ahogyan korábban azt István is cselekedte (ApCsel 6,9). Miért szükséges mindezek után hallani, hogy ő Szíriába és Cilíciába érkezett? Bizonnyal így akarta bizonyítani, hogy az apostolok soha nem voltak a tanítómesterei, hanem mindenütt ő volt az, aki tanított. Mindig is ez a szándék vezette, ez volt a célja, hogy a tanítása a helyére kerüljön: végül is ő szeretne csapást mérni mindazokra, akik a tanításával és gondolataival szemben felléptek; hiszen ő az Istentől valót, és nem az emberek szerintit tanítja, amazok viszont az emberek szerintit, és nem az Istentől valót.

12. Pál elismert volt a zsidókeresztyének előtt

Gal 1,22–24: „Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. Csupán ezt hallották: »Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított.« És dicsőítették énértem az Istent.”

Ezzel természetesen azt szeretné közölni, hogy ő nemcsak Pétertől és a többiektől nem kapott útmutatást, hanem éppoly kevésbé a keresztyénektől, a Júdeában letelepedettektől sem, akik a hit mellett a törvényt is megtartották. Sokkal inkább – és ez a legjobb ajánlólevele a tanításának – ahogyan tanúságtételében nem egyszer a tudomásukra hozta: ő egyedül a hitre tanította őket. Mert e levelében a hit megerősítéséért fáradozik. Elhívatásának a hitelességét most azzal is bizonyítja, amit valamennyi gyülekezet is megerősít: helyesen tanított. Mert valamennyi gyülekezet úgy dicsekszik vele, mint a hit prédikátorával, aki által Isten dicséretet nyert. Ennek ellenére az álapostolok mégis éppen e gyülekezetek mintájára köteleznék a galatákat a törvény megtartására is! Így adja Pál kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy az álapostolok nem az igazságnak megfelelően állítják példaképül a galaták elé a júdeai gyülekezeteket. Egyedül Istent dicsőíti, ahogyan Pál a hitet hirdeti. Ők, akik korában azért panaszkodtak rá, mert a hit megsemmisítésére tör, és a törvény ellen nem emel kifogást; hogy jönnek ők ahhoz, hogy az álapostolok nevében a törvény cselekedete szerinti igazságot ajánlva kísértsék a galatákat? Végül is ebből csak annyi az igazság, hogy a júdeai gyülekezetek élete törvénytisztelő is volt, de nem azért, mintha az üdvösség szempontjából azt kötelező cselekedetnek tartották volna, hanem azért, hogy a gyengék kedvéért önként szeretetet gyakoroljanak vele.

Óh, bárcsak az egyházi törvényeinket is hasonló bölcs belátással tanítanák és tartatnák meg! Napjainkban azonban ez a mai „uraság” úgy gondolja, hogy az üdvösség az ő rendeleteiben határoztatott meg, ezért a hitet teljes egészében szélnek eresztheti. Pál ezzel szemben a hitet valamennyi emberi rendelkezés fölé helyezi, és a legszabadabb úrrá teszi, miközben ők az emberi törvényeikkel a hit fölött zsarnokoskodnak. Lásd, hogy mindezek a törvények előadóinak és urainknak nem okoznak gondot. Óriási botrányok szövevényes örvényébe szédült az egyház, mintha „csak” alárendeltjei volnánk, akiket megannyi elviselhetetlen teherrel bármikor padlóra lehet küldeni. Szégyenletes kereskedéssel újfent csak olyan felmentéseket és bocsánatokat árusíthatnak nekik a keresztyén szabadság jegyében (utólag), hogy aztán az ilyen pénzcsapdákkal (előre) jól megkötözhessék őket.  

Megbeszélésre ajánlott témák

Emberek kedvében járni, embereknek tetszeni – Isten kedvében járni, Istennek tetszeni

Emberek szolgálata – Krisztus szolgálata

Szerzett testi, szellemi, lelki jók – kapott lelki ajándék

Az evangélium ereje – a törvény korlátai

Hitelesség őszinte bűnbánata – önnön erőnk sokféle délibáb igyekezete

Szentlélek – test és vér

Magunkról szólva, magunkat hirdetve – magunk között szólva, róla bizonyságot téve