Mögöttem izraeli iskoláscsoport zajong. Lehetnek tán nyolc-tíz évesek. Vezeti őket egy tanító néni. Hallom, amint angolul biztatja a gyerekeket: kérdezzétek meg a bácsit, honnan jött. Ők rögvest körülfognak és kérdeznek. Mondom, Magyarországról jöttünk, ez itt előttetek a sorban egy magyar csoport.„És szereted Izraelt?” – szegezik nekem a kérdést.

Keresztyén vagyok – gondolom. A választott nép története valahol az én történetem is. No meg már ötödször vagyok itt, vezettem már néhány zarándokcsoportot. Ismerős a táj, megfog a közel-keleti kavargás, eminnen a müezzin szól, amott a harangok zúgnak. Szakállas-pajeszos, fekete ruhás ortodox zsidók sietnek tán a közeli zsinagógába. Mit mondhatnék mást?

– Izrael itt van a szívemben! – mondom a gyerekeknek. Mire ők csillogó, hálás szemmel simogatják a kezemet, a karomat…

Ülünk a buszban, Galilea tájain suhanunk. Benn kellemes hűvös, kinn már a májusi nyár melege. A kukorica virágzik, a gabonát sokfelé már learatták, bálázógépek járják a földeket. Érik a szőlő a furcsa, „v” alakra nevelt karókon a madárvédő háló alatt.

Az utóbbi húsz évben nagyot fejlődött Izrael szőlő- és borkultúrája. Errefelé is szaporodnak a jó nevű pincészetek. Ezen a tájon a szőlőtermelésnek sok ezer éves hagyománya van, itt a károkozó fagytól nem kell tartani. A boltok polcain szinte csak helyi és minőségi borok sorakoznak. Izrael megteheti, hogy védi a saját piacát.

Nézem, hogy majd minden földet behálóznak a csepegtető öntözés vékony, fekete csövei. Napraforgóhoz, kukoricához, gyümölcsfákhoz, de a városi parkok virágaihoz is így juttatják el az éltető folyadékot. Hiába, normálisan áprilistól novemberig ebben az országban nem esik az eső. Halljuk az idegenvezetőtől, hogy Izrael élen jár a csepegtető öntözési technológia kifejlesztésében és exportjában. Ahol kevés a víz, ott az ember megtanulja takarékosan használni.

Lassan, meg-megállva ballagunk a különböző bibliai helyeken. A Szentföld nyitott történelemkönyv. Ősi kánaáni, későbbi zsidó építészeti emlékek keverednek a lovagkor és a sok száz éves török uralom még ma is meghatározó emlékeivel. A tizenegyezer éves Jerikó dombja – „tel”-je – mellett vezet el utunk, s rá nemsokára már Akkó keresztyén lovagvárát csodálhatjuk meg. Meglep, hogy Jeruzsálem óvárosának fényképekről is jól ismert falait Szulejmán török szultán építtette. A Via Dolorosán, a szenvedés útján járva itt-ott római kori utcaköveken tapos a lábunk – talán Jézus is járt erre valamikor?

És az emberek. Betlehemben csadoros nők jönnek szembe, csak a szemük világít a ruha hasadékából. A járdaszigeten a dugóban várakozó autósoknak török kávét árul egy palesztin fiú. A „szukban”, a bazárban mindent el akarnak adni az arra járónak. Hangosan, kiabálva, de egyáltalán nem mérgesen. Lehet alkudni, még így is ők fognak jól járni.

És ott vannak a zsidók. Kik teljesen európai módon öltöznek, másoknak a fejét ékesíti a „kipa”, a kis sapka, emlékeztetve a férfit, hogy fölötte mindig ott van az Úr. Aztán az ortodox zsidók, télen-nyáron, hidegben-melegben mindig ugyanabban a fekete kalapban, kaftánban – a haszidok kerek szőrmekalapban.

Jeruzsálemben ott van a szatmári zsidók által alapított Meá seárim (Száz kapu) negyed, ahol szombaton az utcákat is lezárják a véletlenül behajtó autók elől – a nyugalom napját meg ne szegje valaki is. A Genezáret-tó partján lévő, ugyancsak magyar zsidók alapította Ma’agan kibuc idős alapítója-lakója egy debreceni zsidó asszony. Aki boldog, hogy magyarul beszélgethetett velünk.

És végül a modern Izrael. Tel Aviv és Netanya. Világvárosok, harminc-ötven emeletes toronyházakkal, kétszer öt sávos autópályákkal, épülő nagy sebességű gyorsvasúttal. Modern bevásárlóközpontok, éttermek, bárok várják a betérőt. A Földközi-tenger végtelen, homokos tengerpartja a májusi nyárban ellenállhatatlanul fürdésre csábít.

És mindemellett ott vibrál a levegőben a szinte megoldhatatlan zsidó–palesztin ellentét. Jó néhány ENSZ-tagország a mai napig sem ismerte el Izrael Államot, ahogy Jeruzsálem főváros voltát sem.

E nagyjából dunántúlnyi országban összesűrítve él együtt Kelet és Nyugat, Nyugat-Európa és a Közel-Kelet. A Mindenható egyszer úgy döntött, hogy itt, ezen a földön mutatja meg hatalmát és szeretetét egy nép sorsán, történelmén keresztül a föld minden lakójának. A zsidók Jeruzsálem felé fordulnak ima közben, imáikban folyton említik a nevét, és a húsvéti-széderesti ima immár kétezer éve minden évben ezekkel a szavakkal zárul: „Hasana haba be-Jerusalaim”, azaz: „Jövőre Jeruzsálemben.” Úgy legyen.