Csak jelezném, hogy holnap hajnaltól ultrabalatont futok. Imádkozzatok és buzgón kérjetek! Folyamatosan jelentkezem, amíg bírom a ziramot.

Üdv:: Marcibácsi :) (a kép amúgy egy pocakos kamaszról készült, aki nem az engem cipelő Gábor Gamplett :D ) 

#ultrabalaton #lutour #reformarathon

Uccu neki :)

Május 19-én, péntek délután az irodában készülődtem az UltraBalaton páros teljesítéséhez. Gondolatban összeszedtem, hogy mit kell még bepakolnom – banán, gumicukor, fejlámpa, talán hosszúnadrág, másik cipő… Ekkor ránéztem az íróasztalomra, ahol Luther figyelt, kezében a pennája és a Biblia. Hopp! Te is jössz velem! Már hívtam is Makovicky Gyuszi lelkész barátomat, hogy mit szólna, ha Luther körbefutná a Balatont és a „Luther megmondja” végigkövetné képekben a Facebookon? Nem kellett sokat magyaráznom…

Így másnap reggel ötkor Lutherrel a kezemben ott voltam Balatonvilágoson, az UltraBalaton rajtjánál, hogy másodmagammal Szász Eszterrel és Lutherrel együtt teljesítsük a 220 km távot.

Először a táv egyéni teljesítői indultak. Ők azok, akik számomra igazi ultrások. Akik teljesítményükkel mindig le tudnak nyűgözni, akik számomra felfoghatatlan mélységekben küzdenek meg önmagukban és önmagukkal, hogy teljesítsék a kitűzött céljaikat... 220 km egyedül…

Megsüvegeltem Alsóörsöt is ;) 

Az első 31 km teljesítése Eszternél volt, ő rajtolt el. Addig én Péterrel, az autós kísérőnkkel és támaszunkkal együtt átrobogtunk Alsóörsre, ahol türelmesen vártuk az igen erős szélben Esztert. Ekkor még minden résztvevő és futó mosolygott. Mosolyogtak a váltósok, az indulók és az érkezők.... Én is mosolyogva vettem át az időmérő chippet és indultam neki az első 32 kilométeremnek.

Egyenletes 5 perc/km körüli tempóban, koncentráltan, de derűs mosollyal a lelkemben róttam a kilométereket. Balatonfüreden Marci rácsodálkozott a sétány szépségére, távolban a Tihanyi félszigettel.

Elhagyva Füredet, Tihany után rákanyarodtunk a Balaton felvidék dombjaira, ami látvány szempontjából szépséges volt, viszont láb szempontjából már fárasztó. Aszófő, Pécsely, Vászoly, megannyi apró, de varázslatos falu, elrejtve a Balaton mögött. Azután elértük az 50 km-es táblát, Marci egy fotó erejéig meg is pihent rajta.

Jött Dörgicse, az első váltópont. Előtte még megnéztük a három evangélikus templom közül az útvonalon az elsőt – csodálkozó tekintetek között – egy futó és legóval a kezében fényképeket készít?

Itt, Dörgicsén adtam át a stafétát Eszternek a következő 31 kilométerrel. Az út továbbra is a hullámzó felvidéken haladt, ami azért már nem volt mosolyogni való a lábaknak. Péterrel mi előrementünk a következő váltópontig Badacsonyörsig.

Pihenőm alatt megettem egy jó adag hideg rakott krumplit, ami talán még soha nem esett ilyen jól, igyekeztem a folyadékot is pótolni. Badacsonyörsön heverésztünk egy kicsit a fűben, aztán vártuk Esztert, hogy beérjen. Ahogy múltak a percek és Eszter – és Anett, a kerékpáros kísérője – nem jött, úgy nőtt az aggodalom. Baj lehet? Lesérült? Péterrel álltunk a váltópontnál 30 percet, aztán feltűnt Eszter. Több mint 60 kilométerrel a lábában, elgyötörten… Gyors ölelés, hogy minden rendben van és már indultam is tovább Keszthelyig (33 km). Badacsonynál dimbes-dombos tájon vitt az utunk, Lutherrel a kezemben.

BADAC-SONY! A MI FUJIJAMÁNK EZ MOST NEM FOG KITÖRNI, FUTOK TOVÁBB :O 

Ekkor már találkoztam egyéni futókkal (akik már több mint 90 km-et futottak), arcukon a fáradtság, a kimerültség jelei. Egy-egy „hajrá” vagy „gyerünk” vagy taps jól esett nekik, talán egy kis erőt is nyújtott. Továbbra is felfoghatatlan volt számomra, hogyan tudnak tovább haladni…

Következett Szigliget – gyors fotó. Itt történt egy kis csoda! Marci kiesett a hátizsákom zsebéből és nem vettem észre. Kb. egy kilométer után láttam, hogy nincs meg! Gyors döntés, igen, visszafordulok érte. Ahogy megfordultam, abban a pillanatban érkezett oda Anett, Eszter kerékpáros kísérője. Gyors hálaadás, hogy nem kell visszafutni, majd elmagyaráztam neki, hogy kit is keressen. Futás tovább, egy több kilométeres egyenes szakaszon, majd egyszer csak utolért Anett és mosolyogva hoztza elveszett Luthert… Béke van belül, nem vagyok egyedül.

Jött Gyenesdiás, ahol is kerestem a Luther sör reklámot (hú, de jó lett volna egy jó hideg pohár sör), de nem találtam, így a frissítő pontok kínálatát fogyasztottam. Meg kell jegyezni, hogy a szervezés alapos és kitűnő volt, a frissítőpontokon minden fontos dolog megtalálható volt, illetve a kedvesek és figyelmesek voltak az ottani segítők is. Gyenesdiás után röpke 5 kilométer és beértem Keszthelyre, ahol Eszter várt a váltópontot.

;

Fényképdokumentáció után máris indultunk tovább Balatonmáriára.

Út közben becsúszott a második adag rakott krumpli is – ezt már kicsit felháborodva fogadta a gyomrom. Tudni kell, hogy futás közben nemcsak folyadékot pótoljuk, hanem folyamatosan különféle sportkiegészítők, gélek, italok és szeletek segítik a pótlást, az ásványi anyagok és szénhidrátok biztosítását. Ezek nélkül a test képtelen lenne teljesíteni, nem tudnánk továbbmenni. Viszont ezek alaposan meg tudják bolygatni a gyomrot, aminek igencsak kellemetlen következményei vannak. Így nem ritka, hogy nincs idő eljutni frissítőknél telepített WC-ig, hanem a szükség nagy úr jelmondattal máshol is alkalmas helyett kell találni.

Balatonmárián közben beesteledett, felkerült a fejlámpa és este 10 körül indultam neki a következő 20 km-es etapnak. Itt már szó sem volt örömfutásról, meg mosolygós-integetős szelfizésről. A viharos szélben, a belső magányba beleolvadva számoltam a kilométereket. A fájdalom ismerős volt, minden érzés megszokott – se nem jobb, se nem rosszabb mint a korábbi hosszú futások alkalmakor.

Féltáv körül elsuhant mellettem valaki.... a pólóján ismerős jelzés MEE. Gyorsan mellé kerültem és feltettem neki azt a groteszk kérdést, hogy valóban evangélikus-e (pólóján hatalmas betűkkel ott volt....). Később kiderült, hogy Bence Áron lelkész volt, a lelkészi csapat tagja. Ezután felmutattam neki Luthert (felismerte egyből), majd egy „Erős vár a mi Istenünkkel” elköszöntünk egymástól. Ez igencsak erőt adó elköszönés volt. Szükségem is volt rá, mert pár kilométer múlva egy kivilágítatlan területen megtaláltam az egyetlen eldugott betontuskót az úton és jól belerúgtam véletlenül. Esés, majd lüktető fájdalom a nagy lábujjamban. Mint később kiderült, el is tört, de nem mertem megállni akkor…

Ezek után vánszorogtak csak a kilométerek, az új fájdalom nem könnyítette meg a helyzetemet.

Balatonboglári váltópont megváltásnak tűnt, pedig az igazi küzdelem ez után kezdődött csak.... Eszternek egy szó nélkül adtam át a stafétát, kimerülten zuhantam be a kocsiba Péter mellé. Szász Péter, akinek a segítsége, maximális embersége ezekben az órákban nagyon sokat segített. Odafigyelt ránk, kezelte a hisztis futós nyűgeinket, bátorított, kitalálta még a gondolatainkat is. Előtte nem ismertem őt, de hálás vagyok, hogy megismerhettem.

A következő indulás számomra Balatonszárszón volt (megannyi evangélikus tábor helyszíne.....). Fásultan ültem a kocsiba, már se enni, se inni nem bírtam, a gyomrom nem engedte.... Vártuk Eszter, és egyszerre, dörgés és villámlással megérkezett a vihar. A kimerültségtől remegve mentem a váltóponthoz, fájt a lában, zuhogott az eső, fújt a szél. Eszter is hasonlóképpen érkezett be a célba, még egy mosolyra sem futotta az erőnkből. Elindultam a következő 16 kilométerre. Két perc alatt teljesen átáztam, a szél vízszintesen nyomta ránk az esőt. Egyetlen pozitív tényező volt, hogy a hideg vizes cipőm kicsit csillapította a lábújjam fájdalmát. Az első 500 méter vánszorgása után aztán történt valami. Megszokottá vált a fájdalom, a vihar sem tűnt már borzasztónak, minden ismét a „megszokott” lett. Ráálltam egy 6 perc/km-es tempóra és futottam ebben a „más” állapotban. Minden gondolat kisimult, nem voltak gondok, problémák, fájdalmak – csak a futás. Azt hiszem, egy kicsit közelebb kerültem Istenhez, hiszen a tenyerén vitt, vagy legalábbis a lábaimat vitte előre – még ha ez akkor és ott még nem volt felfogható sem.

Mire Széplakra értem a vihar is elvonult. A váltásnál láttam Eszteren és Anetten, hogy ők is az utolsó tartalékukat élik fel. Fáradtak, kimerültek voltunk – de már kevés volt vissza. Eszternek 8 kilométer, nekem majd 11 a végén.

Ismét berogyás a kocsiba, már csak egy száraz trikóm maradt, így minden más vizes volt. De még arra sem volt erőm, hogy a cipőmet levegyem – igaz nem is akartam látni a lábujjam állapotát. Átmentünk Siófokra, közben megvirradt és kisütött a nap is. Eszter és az őt kísérő Anett minden akarat erejüket – és még azon is túl mozgósították – és fél öt körül beértek Siófokra. A váltás után alig tudtam lépni, úgy ment az első pár száz méter. Aztán jött megint mélyről (fentről) az energia, és a jól ismert tempóban futottam az utolsó 11 kilométeremet. Menet végén Anett is utolért a bicajával, láttam a fáradtság könnycseppjeit a szemében. Meginvitáltam egy kis közös aszfaltbámulásra, és felmutattam neki Luther, hogy Ő is figyel rá. A cél előtt Eszter ismét várt és együtt tettük meg kéz a kézben az utolsó száz méter. Nem volt már fájdalom, fáradtság, küzdelem. Csak a siker íze és boldogsága. Célban vagyunk – Luther és mi.