A mozi kultikus hely. Szent terében az emberiség évezredes álmai, örök félelmei kelnek életre. Nem véletlen, hogy az apokalipszis modern prófétái a filmrendezők. Korunk végítélet-felfogása azonban jelentősen eltér előfutárainak – az ókori misztériumok, vagy a középkori kereszténység tanításainak – a meggyőződésétől. A harmadik évezred alkotásai egy végsőkig átszövegezett, a technikai civilizáció lidércnyomása által újrafogalmazott végítélet-forgatókönyv lecsapódásai. Az apokalipszis – vagyis a jövendő feltárása, kinyilatkoztatása – új hangsort kapott. Bár a kiindulópont a régi (a dolgoknak egyszer majd véget kell érniük, hisz a jelen bűnös gyakorlata nem folytatható örökké), a filmek által felvázolt alaphelyzet elvesztette szakrális kötődését, ahogy a félelmeinkre adott válaszok is nélkülözik a vallás mozgósító erejét. A történeti idők beteljesülésére vonatkozó próféciák a korábbi egységes végítélet-jövendölésekkel szemben töredezett, alternatív jövők sokaságát tárják elénk. A posztmodern ember ugyanis már nem a hit megerősítéséért, hanem a bűn megannyi alakváltozata ellen küzd, legyen az egy halálos vírus, egy jövőből visszarepített gyilkológép vagy valamilyen környezeti pusztítás kiváltotta vészhelyzet. Az apokalipszis, a világ történetének záróköve kibillent: a jövő kifürkészhetetlenül áll előttünk. Az üdvözülést úgy tűnik, a filmek sem hozzák el.        

A 2012 bárkái ismeretlen földrészek felé tartanak a film végén, miután egy globális méretű katasztrófa teljesen átrendezi a Föld eddigi arculatát. A bibliai történet természeti katasztrófává egyszerűsödik. Bizonytalan várakozással zárul Az út (The Road, 2009) című amerikai alkotás is. Bár a fiú túléli az apját, és elkötelezett hordozója a „láng”-nak, a megpróbáltatások országútja a végtelenbe nyúlik. A mérföldkövek a gonosz akarata mentén sorakoznak: az utakat fosztogató bandák tartják uralmuk alatt, a készletek fogytával feltartóztathatatlanul terjed a kannibalizmus, sokasodnak az emberi mészárszékek. Az esemény (The Happening, 2008) főhősei bár túlélik a rejtélyes katasztrófát, az átmeneti megnyugvást követően az apokalipszis azonban mintha reprodukálná magát: ezúttal Párizs parkjaiban bukkan fel, új áldozatokat szedve. Az emberiségnek ugyan sikerül legyőznie a testrabló vírust az Invázióban (The Invasion, 2007), és visszafordítja a globális méreteket öltő fertőzést, ám ezzel együtt eljátssza utolsó esélyét is arra, hogy egy békésebb világ foganjon meg a különös kórokozó táptalaján. A vírus sajátossága ugyanis, hogy nemcsak a gazdatest, de annak szelleme fölött is átveszi az uralmat, a fertőzötteket pedig különös harmóniában egyesíti, ahol ismeretlen az erőszak, a szenvedés. A napilapok a járvány lecsengésével azonban ismét fokozódó agresszióról számolnak be.  

Új mítoszok földjén

Mivel az „eszkhaton” (minden dolgok vége) késlekedik, ezért a türelmetlen posztmodern ember filmes mitológiákat gyártva lendül túl a várakozás kínos napjain. Ezért is van az, hogy az apokalipszis filmek többnyire a jelen félelmeire reflektálnak, a kereszténység szellemisége legfeljebb csak a képi hatást erősítendő tűnik fel horizontjukon tűztenger, földindulás, túlcsorduló vulkánok formájában. Korunk embere elhúzódik a vallásos világvége-jóslatoktól és profán jövendölésekbe bonyolódik. Az üdvtörténet kérdései hidegen hagyják, a mindennapok rettegései közepette pedig minden apró történésbe belelátja a katasztrófát. Az isteni ítélet Az eseményben emberi arcot ölt: a természet kétségbeesett immunreakcióját az emberiség bűnei váltják ki. A növények – hogy megvédjék magukat az emberi fajtól - halálos toxint termelnek, amely öngyilkosságba hajszolja az azt belélegzőket. A Vanishing on 7th Street (2010) végítélet-magyarázata is természettudományos alapokon nyugszik. A filmben egy láthatatlan erő (az Univerzum sötét energiája?) ragadja magával áldozatait. Mindenki, akire sötétség borul, eltűnik. A fizika általánosan ismert törvényei teljesen felborulnak, az energia mintha elszivárogna egy negyedik dimenzióba. A kevéske túlélő hiába kutat magyarázat után: a logika és a vallás egyaránt felmondják a szolgálatot. A pólusok is felcserélődnek. A fény megváltó ereje inkább büntetésként nehezedik a túlélőkre, míg a sötétség pozitív árnyalatot kap. Lehet, hogy egyszerűen csak a természet új rendje, nem pedig a Gonosz terrénuma, ahogy azt sokáig gondoltuk? A technikai civilizáció ma még csak közelgő rémképe a Terminator: Salvation (Terminator: Megváltás, 2009) című filmben már a mindennapok valósága. A 21. század elején alkotott katonai védelmi rendszer (Skynet), miután öntudatára ébred, alkotója ellen fordul és lesújt a létét fenyegető emberiségre. De vajon hol húzódik a határ ember és gép között? A kérdésre adott válasz a győzelem záloga is egyben: ha döntéseinket az emberi szív ereje, cselekedeteinket pedig az áldozatvállalás, nem pedig a chipekbe öntött parancsok hideg logikája diktálja, akkor a reménytelennek tűnő küzdelem megfordítható. Hasonló világba röpít bennünket a Mátrix (Matrix, 1999) disztopikus jövőképe is. A küzdelem ezúttal a kibertérben zajlik, egy olyan világban, amelyet féktelenül burjánzó, egymással rivalizáló programok tartanak rémuralmuk alatt. Az A. I. teljes evolúciós pompájában áll előttünk: álmokat sző, hiszen az emberiség elleni csatát úgy tűnik megnyerte, a fizikai térbe való kitörés lehetőségét fontolgatja, mert a kibertér már untatja. Mivel már rég túllendült saját létezése bináris misztériumán, az emberi faj rejtélyeinek megoldásáról ábrándozik. A 12 majomban (12 Monkeys, 1995) egy őrült laboratóriumi asszisztens ragadja kezébe az isteni igazságszolgáltatás jogát, halálos vírust szabadítva az emberiségre. Meggyőződése, hogy a Föld nem élheti túl az emberi faj túlkapásait, hogy a vég így vagy úgy, de eljön. Ezért gyorsít egy kicsit a folyamatokon. Az érvelés ebben a filmben is a századvég logikáját követi: az apokalipszis többé már nem a hit kérdése, hanem csak a világ működési anomáliáira adott válaszreakció. Az alkotók a modern kor tünetegyüttesét vizsgálva jutnak el végkövetkeztetésükig: a nukleáris fegyverek öncélú felhalmozása, valamint a természeten tett erőszak kiegészülve az emberi faj morális romlottságával (zabolátlan párosodási szokások, a fogyasztói társadalom hedonista életmódja) mind mind olyan káros folyamatok, amelyeken ha nem változtatunk, valóban végzetes következményekkel kell majd számolnunk.   

Próféták mindennapjai 

A próféta az erkölcsi elvárások kinyilatkoztatója, a jelen bűnös gyakorlatainak fáradhatatlan kritikusa. Mivel Isten közvetlenül előtte tárja fel a jövőt, ezért szerepe különleges: a közösség élő lelkiismerete is egyben. A próféták emlékezetének azonban nem erénye az időbeli pontosság. A Biblia soha nem ad dátumszerű előrejelzést, az apokalipszis írója mindig a jelen lehetőségeit mérlegeli, amikor vízióit papírra veti. A posztmodern ember azonban ennél jóval magabiztosabban tekint a jövőbe még a saját pusztulását illetően is, hiszen jóslatai empirikus adatokon, statisztikai kimutatásokon nyugszanak, és számokkal igazolhatóak (ezért is jutnak a tudósok meghatározó szerephez napjaink végítélet filmjeiben). A 12 majomban a próféciák pszichiátriai kórlappá konvertálódnak, összekötve a próféták nemzedékét modern kori megfelelőjük, a magányos, Cassandra-szindrómában szenvedő őrült alakjával. A modern kori látnok klinikai eset: látja a jövőt, mégsem hisz neki senki. Ha ugyanis nem Isten a végső mozgató, hanem a természet törvényszerűségei, akkor azok bármikor felülírhatóak. James Cole alakja ezért is tragikus: a tudás agóniája a cselekvés impotenciájával keveredik személyében. Apa és fia profetikus alakja Az út című filmben szintén sajátos vonásokat mutat. Kiégett tájon vándorló, magukra maradt hírnökök, hallgatóság nélkül, akik az emberiség utolsó óráiban is próbálják életben tartani az erkölcs fogyatkozó lángját. A Terminátor: Megváltásban az emberiség sorsa egyetlen ember, John Connor kezében van. A kezdeti küldetés azonban később kiegészül: egy gyilkológép is csatlakozik az ellenállás törékeny védvonalához. Marcus bár félig robot, a terminátorok új generációjának hibrid idegrendszerével felvértezve, mégis megtagadja a gondolatait uraló algoritmus kényszerítő parancsát, és az emberiség mellé áll egy olyan egyenlőtlen küzdelemben, ahol a fennmaradás esélyei inkább a gépek evolúciója felé hajlanak. A Holnaputánban (The Day After Tomorrow, 2004) egy paleoklimatológus ölti magára a próféta szerepét és próbálja meggyőzni a közvéleményt számítgatásai helyességéről. Elmélete azonban csak egy a sok lehetséges magyarázat közül. Ezért sem figyelnek fel rá sokáig. Az utóbbi évek apokalipszis-filmjei közül sajátos kivételnek számít az Éli könyve (Book of Eli, 2010), amely a természettudományos magyarázatokkal ellentétben a vallásos világképből meríti képi erejét. Főhőse, Éli, a bibliai idők harcos prófétáinak módjára próbálja átverekedni magát egy darabjaira hullott világ omladékán, hogy az Írás utolsó példányát Nyugatra juttassa, egy biztonságos támaszpontra, ahol a világ töredékes emlékezete pihen, nyomtatásra várva. A Bibliára azonban más is pályázik. Carnegie, a filmbeli porfészek poszt-apokaliptikus fejedelme, hódításai megvalósításához akarja az Írást felhasználni, amit torz világképe civilizatorikus küldetésként láttat. Carnegie felismeri, hogy a szavakat mindenki birtokolja, de a hit erejével megtöltött kijelentéseket csak a Könyv és a próféták. Ezért is kutat olyan elkeseredetten a Biblia után. A film alkotói a bibliai örökérvényű üzenetére hívják fel a figyelmet, amely még a legembertelenebb időkben is képes összekötni és egyesíteni az emberiséget.

Jelek a jövőből

Mircea Eliade vallásetnológus szerint „a kereszténység a kezdet kezdetétől az apokaliptika jegyében fejlődött. A teológusok a világvége jelenségéről társalognak, és eljövetelének napját számítgatják”. Az apokalipszis lételeme tehát a tevékeny várakozás, a lelki megerősödés, a bennünk munkálkodó kísértés leküzdése. Korunk embere ezzel szemben elégedett sorsával, ezért sem bonyolódik nyugtalanító kérdésekbe a jövőjét illetően. Az isteni igazságszolgáltatással szemben a saját maga által létrehozott konstrukciókban (tudományos elméletekben, a képzelet szárnyalása szülte fantáziavilágban) keres önigazolást. A világégés is többnyire váratlanul csap le rá. Ha vannak is jelek, azok az utolsó pillanatban adnak hírt a katasztrófáról, valamilyen kataklizma, vagy kozmikus méretű jelenség formájában és utána pillanatokon belül elszabadul a pokol. A Holnaputánban alig hogy kimozdul egy-két meteorológiai bója a sarkkörök magasságában, máris beköszönt egy újabb jégkorszak. Az útban egyik pillanatról a másikra önti el tűztenger a világot. Ha voltak is jelek, csak kevesen hittek bennük. Az eseményben szintén üzen a természet: Amerikában rejtélyes módon eltűnnek a méhek. Ám ez az üzenet annyira összetett, hogy meghaladja az emberi tudás jelenlegi határait (és igazán nem is érdekel senkit). Így érthető módon mindenkit váratlanul ér az is, amikor kezdetét veszi az apokalipszis. A Vanishing on 7th Street igyekszik szélesebb történelmi kontextusba helyezni az eseményeket, a végkifejletet a Roanoke-kolónia 16. századi rejtélyes pusztulásával összekötve. Az angol telepesek eltűnése és a filmben ábrázolt események az apokalipszisek ciklikusságára hívják fel figyelmünket. Apokalipszisek úgy tűnik mindig is voltak. Gondoljunk csak a 20. század történéseire (I. világháború, Holocaust, Vietnam), vagy a posztmodern kor csatáira (Sivatagi vihar, Afganisztán), amelyek sokak számára a világégés rémét idézték meg. Lehet, hogy eddig azonban csak homályos, és kétértelmű előjelekkel volt dolgunk és a legjava még hátra van? Nem tudhatjuk, hisz a helyes értelmezés szüntelen akadályokba ütközik: a tudomány által eddig kitermelt magyarázatok emberi jellegüknél fogva ugyanis végesek. 

Széljegyzetek a jövőről

Bár nem tudni, mi jön az apokalipszis után, ez azonban mégsem gátolja meg a rendezőket abban, hogy felvillantsák a végítélet utáni idők képét. Míg azonban az eszkatológia egyfajta derűvel tekint a jövőbe és egy igazságosabb, boldogabb kor eljövetelét hirdeti, addig az apokalipszis filmjei pusztulástörténetként ábrázolják az eseményeket. A tökéletesség jegyében újjászülető világ bibliai víziója kihunyt, az apokalipszis ideje kitolódik, és általános életérzéssé válik. Az átmenetbe rekedt emberiség osztályrésze a szüntelen várakozás, a reményvesztett sodródás. Az útban apa és fia végeérhetetlen vándorlását követhetjük nyomon kiürült épületek, egy folyamatosan pusztuló, agonizáló természet mentén. A végítélet előtti értékrend teljesen megbomlik. A pénznek nincs többé súlya, szakadt bankjegyek kavarognak az út porában. A kannibalizmus újjáéledése miatt a szülői gondoskodás halálra nevelésbe fordul, az öngyilkosság erénnyé magasodik. A világ leegyszerűsödik: az emberiség két csoportra, jókra és gonoszakra, az öngyilkosság lehetőségét fontolgatókra és a kannibalizmus kiüresedett rítusát követőkre, oszlik. A bárkák fedélzetén is kétpólusú világot találunk a 2012-ben. Van, aki józan érveléssel, bürokrata módjára a saját pozícióját igyekszik védeni és inkább feláldozná a szomszédos bárka utasait. Van, aki pedig humanista módjára a civilizációt élteti és még mindig szilárdan hisz abba, hogy együtt egy szebb jövőt építhetünk. Az egyetemes pusztulás Az eseményben a hétköznapok epizódjává egyszerűsödik, amelynek csak a tömeges öngyilkossági hullám, és az ennek következtében fellépő kommunikációs válság, kölcsönöz némi többlettartalmat. Az apokalipszis egyfajta gyors lefolyású fertőzés, a mindennapok része, amely ugyan nyugtalanító, de orvosolható. Miután lezajlik, minden visszatér a normál kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.  

Az apokalipszis filmjei korunk félelmeinek képi anyaggá formált relikviái, egy szakralitásától megfosztott világ bizonytalan jövőértelmezései. Világképük olyan megrázkódtatások (Vietnam, kubai rakétaválság, globális felmelegedés, az AIDS terjedése) tapasztalatából áll össze, amelyek alapjaiban forgatták fel a modern ember haladásba vetett hitét, civilizációnk sérülékenységét felszínre hozva. A kudarc a Nyugat számára feldolgozhatatlan, illetve csak egyféleképp feldolgozható: alternatív jövők kimunkálása révén, ahol az emberiség szakadatlan harcot vív a végítélet megannyi alakváltozata ellen. Napjaink jövőképe ezért is töredezett. A múlt szent terei felbomlóban, helyüket a technikai civilizáció új szentélyei (kutatóintézetek, szerverparkok, mozik) veszik át. A posztmodern személyiség is átalakulóban: a 20. század tapasztalata által átformált, ambivalenciákkal terhelt embert látunk magunk előtt, aki úgy tesz, mintha magabiztos és boldog lenne, miközben rendkívül bizonytalan és frusztrált. És ezt a filmekben sem titkolja. A saját sorsát irányítani képtelen ember különös módon az apokalipszis leküzdésére tör, ám vállalkozása még a legderülátóbb filmekben sem zárul reményteli kicsengéssel.