- Hogyan készültél izraeli utadra?

- Mindig vágytam a Szentföldre, és amikor novemberben felvetette az egyik ismerősöm, úgy éreztem, hogy nekem szól ez a hívás. Gyalogtúrára készültünk: Jeruzsálemtől dél felé haladva a sivatagon keresztül, kisvárosok, kibucok érintésével tizenkét napon keresztül napi huszonöt kilométert akartunk megtenni húszkilós hátizsákokkal. Komoly erőpróbával kellett szembenéznem. A készülés során végig úgy gondoltam, hogy a Szentföld valamilyen változást fog előidézni az életemben, a gondolkodásomban, a lelkemben. Ehhez képest három nap után kiderült, hogy sokkal lassabb vagyok, mint az útitársam. Úgy döntöttem, hogy nem csinálom végig a túrát, és egyedül visszautaztam Jeruzsálembe.

- Nem csalódtál magadban, hogy nem tudtad kiállni a próbát?

- Nem, sőt úgy éreztem, hogy nagyobb próba áll most előttem. Hiszen addig volt velem egy ember, aki remekül tudott angolul, aki tudta az útvonalat, aki ismerte Izraelt, megmondta, hogy hol étkezünk és hol szállunk meg. A döntés után viszont csak magamra hagyatkozhattam. 

- Szerinted Isten olykor szándékosan próba elé állít minket?

- Én úgy gondolom, hogy semmi sincs véletlenül. Mi, emberek szeretjük megtervezni a dolgainkat. Sokszor azt is eltervezzük, hogy Isten milyen módon fog hozzánk szólni, mintegy irányítva őt. Isten mégis másképp intézi a dolgokat. Ráadásul úgy tűnhet nekünk, hogy véletlen volt az egész, vagy a saját akaratunkból adtunk fel valamit. Lehet, hogy Isten azért alakította úgy, hogy egyedül maradjak, mert beszéde volt velem, vagy így akarta elérni, hogy megváltozzak. 

- Mi volt rád a legnagyobb hatással Izraelben? 

- Ami legjobban meghatott, az a siratófal volt: az az áhítat, ahogy az emberek álltak ott, és a fal felé fordulva héber imakönyveiket és a Szentírást olvasták, ahogy a kéréseikkel teli papírjaikat bedugdosták a fal réseibe. Nem is tudom pontosan, hogy először hogy találtam oda a falhoz… De akkor egyből sírva fakadtam a látványtól. Olyan érzésem volt, hogy itt az imádságnak ereje van. Mintha az egész helyet betöltötte volna Isten jelenléte.

- Úgy gondolod, hogy vannak helyek, ahol Isten mindig ott van?

- Szerintem Isten mindenhol ott van. Viszont személyfüggő, hogy hol érzem ezt. Nekem eddig nem voltak nagy templomélményeim, inkább a természetbeni dolgokkal kapcsolatban volt olyan érzésem, hogy Isten jelen van. Ilyen volt Izraelben a – szabad ég alatt álló – siratófal, a Jordán, a Genezáret-tó, a Holt-tenger és Maszada város erődje. Ez utóbbiba csaknem ezer zsidó menekült a római fennhatóság idején. A magas hegyen álló várban évtizedeken keresztül fenn tudták volna tartani magukat, ám a rómaiak 73-ban utolsóként bevették ezt az erődöt is. A több száz zsidó nő, férfi és gyerek a római szolgaságtól félve az öngyilkosságot választotta. A zsidó-római háború ilyenfajta befejezése mélyen megülte a lelkemet. Ahogy az erőd falai közt jártam, megelevenedtek előttem azok az emberek, akik ott éltek és haltak meg hazájukért, zsidóságukért, vallásukért.              

- Megváltozott a Jézus életéről alkotott képed?

- Nem. De jó érzés ott járni, ahol Jézus is megfordult. Természetesen semmi sem olyan, mint Jézus idejében, csak Kapernaumban vannak meg az ő „nyomai”: Péter háza és a zsinagóga maradványai. A Genezáret-tó is némiképp visszaadja a kétezer évvel ezelőtti látványt. Sok helyen csalódik az ember: a Via dolorosa például valójában nem az az út, ahol Jézus vitte a keresztet. Ez az útvonal most gyakorlatilag egy bazársor, amin az arab és zsidó árusok nekünk, keresztényeknek kegytárgyakat adnak el. János sem ott keresztelt, ahol ez a Jordánnál – egy kiépített partnál – ki van jelölve. De nem a történelmi hűség számít, hanem a légkör. Számomra megható volt a csoportos Via dolorosa-járás: a stációknál a zarándokok mindig énekeltek, felolvastak a Bibliából. Legalább három ilyen csoportot végigkísértem, mert érdekelt, hogy mi történik ott velük. A Jordánnál pedig tanúja voltam, hogy hívő orosz emberek fehér ruhát öltve, a keresztelésükre emlékezve bemerültek a vízbe. Megindító élmény volt.

- Jeruzsálemben töltötted időd nagy részét. Milyennek találtad a várost?

- Jeruzsálem óvárosa négy negyedre – keresztény, zsidó, arab és örmény negyedre – van felosztva, és ennek megfelelően más-más jellegzetességekkel bírnak. A siratófal mögötti Templom-hegy már arab fennhatóság alatt van, és dzsámi áll rajta, amibe csak muszlimokat engednek be. A Királyok völgyében is különleges kontraszt volt, hogy a síremlékek mentén kiépített turistaút mellett közvetlenül ott egy muszlimok lakta sor – a mai valóság a maga szegényes, romos házaival, szeméttel teli udvaraival. 
Azt figyeltem meg, hogy egy népet úgy lehet igazán megismerni, ha a temetőt, a piacot és a mindennapi élet színtereit figyeljük meg. A jeruzsálemi piac olyan, mint egy aromaterápia: a fűszerek és a szárított gyümölcsök illata nagyon intenzív, a férfi kofák pedig hangosan kiabálva kínálják portékáikat. 
Csodálattal töltött el, hogy a zsidók mennyire megtartják a szombatot. Tanulhatnánk tőlük. A sabbát péntek este kezdődik, és ilyenkor nagyon sok fiatal énekel és táncol a siratófalnál. Többségében férfiakat lehet látni – elgondolkodhatnánk, hogy a kereszténység hogyan vált ennyire női vallássá. Szombaton megáll a villamos, bezár a buszállomás, leállnak az autók, zárva vannak az üzletek – ezt használják ki az arabok. 
Én az iszlám negyedben egy ifjúsági szálláson laktam, ahova elég sűrűn érkeztek új emberek: Japánból, Franciaországból, Argentínából, a világ összes tájáról. Nagyon sokan visszajárnak a városba. Egy belga asszony mesélte, hogy már tizenhétszer volt Jeruzsálemben – megfogta az ország hangulata, hatása. Előfordul, hogy az emberek a Jeruzsálem-szindróma tüneteit mutatják: a tömény vallási jelenlét miatt elkábulnak, egyesek Isten emberének érzik magukat, és prófétálni kezdenek. 

- Találkoztál evangélikusokkal Jeruzsálemben?

- Az óvárosban van lutheránus gyülekezet, sőt két templom is található itt. A kisebben egy amerikai stílusú – egyesült evangelikál, lutheránus és református – gyülekezet tartott istentiszteletet, a nagyobb templomban egy német istentiszteleten vettem részt. Teljesen más volt a kettő. A német szertartáson a nálunk is megszokott tekintély és távolságtartás volt jellemző – bár ezt a templom nagysága is okozhatta. Az amerikai alkalomnak nagyon vidám volt a hangulata. A különbség a zene hangulatából is adódott, hiszen az amerikaiak szintetizátorral kísért énekei vidámabbak voltak, mint a német korálok. A lelkész megszólalása is más volt: az albában szolgáló amerikai sokkal lazábban beszélt, mint a Luther-kabátos német kollégája. Az amerikai szertartás sokkal felszabadultabban zajlott, még az úrvacsoraosztásnak is inkább örömujjongás jellege volt, nem úgy, mint a németeknél, ahol ugyan az oltárnál körbeállva úrvacsoráztak a hívek, mégis a bűnbánat volt hangsúlyos.