Cipőcsere. Ez a szó jutott eszembe, amikor a napokban hozzáláttam egy küszöbön álló testvérgyülekezeti találkozó előkészítéséhez. A Deák téri gyülekezet évtizedek óta ápol eleven barátságot az erdélyi Apáca evangélikus közösségével. Miután néhány éve egy új, németországi partnerség is létrejött a frankföldi Ebern lutheránusaival, többször felvetődött a gondolat: hogyan lehetne e mindkét irányban jól működő kapcsolatot háromoldalúvá tenni? 2016 októberében aztán megtörtént az első lépés. A Deák téri egyházközség a testvérgyülekezeteivel közösen fogadta örökbe a 382-es sorszámot viselő ámbrafát a wittenbergi Luther-kertben, nem messze az új városházától. Ott voltunk együtt: magyarok Apácáról, Budapestről és Csákvárról. A németek Ebernből jöttek, finn lelkésztársunk pedig Porvooból érkezett kedvünkért a reformáció városába. Talán ennek a találkozásnak is köszönhető, hogy német barátaink elszánták magukat: készek budapesti testvéreikkel közösen ellátogatni az Olt partjára.

A terv tavaly tavasszal valóra vált. Nyolc vállalkozó kedvű eberni húzta magára azt a bizonyos képzeletbeli cipőt, hogy néhány napon át együtt járják Brassó környékét a barcasági Apáca evangélikusaival. A látogatás megannyi tapasztalattal gazdagította a messziről jött vendégeket. Kezdve az olyan apróságoktól, amikor a zuhanyrózsából csörgedező víz hőmérséklete eltér az otthon megszokottól, vagy amikor az utak burkolata nem várt meglepetéseket tartogat. Vagy ahogy a csodás természeti és a mentő gondoskodás után kiáltó épített környezet imitt-amott megjelenő kontrasztja az anyagi lehetőségek hiányáról árulkodik.

Közben lassacskán számukra is kirajzolódott a vendéglátó közösség történelmi múltjának megannyi, máig hatást gyakorló eseménye, a tatárjárástól Trianonon át napjainkig. Megtapasztalhatták, milyen, amikor az egyházi közösség nemcsak a hit, hanem az anyanyelv megőrzésével, sőt oktatás szervezésével, munkához jutás segítésével is támaszt jelent a falu evangélikusainak. Látták a nagy múltú szász erődtemplomok repedezett falait, üres padsorait. Látták az erőfeszítést, mely kapaszkodót keres az identitást formáló kulturális és hitbeli örökségben. Megtapasztalhatták azt a különös élethelyzetet is, amikor a beszélt anya- és a hivatalosan használandó államnyelv különböző. „Ez egy szemet nyitogató alkalom volt!” – mondta Matthias, egyike a német vendégeknek, amikor hazafelé megálltunk egy pihenőnél, hogy megkóstoljuk a bőkezű vendéglátóink által csomagolt úti elemózsiát.

Közeledik az idő, amikor erdélyi barátainkkal viszonozzuk a látogatást. Május végén az apácaiak húzzák majd magukra, ha csak néhány napra is, frank testvéreink cipőjét. Hiszem, hogy az így megtett út szintén „szemet nyitogató alkalom lehet”.

Cipőcsere. A közelgő húsvéti ünnepre készülődve megint csak ez a szó jut eszembe. Figyelve Jézus mozdulatait a Golgota felé vezető úton, rádöbbenek: de hiszen itt maga a Teremtő húzza fel a mi cipőnket! Ő ölti magára szorongató emberi kereteinket. Annak minden fájdalmával és nyomorúságával. Nem pusztán egy mérföldet tesz meg velünk, hanem kész elkísérni a lét végső határáig. Megismerve, hogy hol szorít a cipő. Hogy mit jelent kicsinynek, megalázottnak, elutasítottnak, kiszolgáltatottnak, embernek lenni. Hogy mindezen tapasztalatok fényében ítélhesse meg életünkben megtett lépéseinket. S hogy azután meghívjon magához. Hogy mi is az ő lába nyomán, az ő cipőjében járjunk, új felismerésre jussunk. S már másként ítéljük meg az életet és a halált, emberi életutunkat és egykor az Isten elé való megérkezést.