– Amikor ennek a beszélgetésnek a részleteit egyeztettük, rögtön megragadott, hogy még az ímélcíme is szülőföldjét, a Rábaközt idézi. Ennyire erősek az ottani gyökerei?

– Igen. De ez számomra a világ legtermészetesebb dolga. Ott töltöttem gyermekkoromat, most is ott él majdnem teljes rokonságom. 1943-ban születtem, eszmélésem a Rákosi-korszakhoz, azokhoz az évekhez köt, amelyek falun több okból igen nehezek voltak a nagy többség számára. Ennek ellenére boldog gyermekkorunk volt – ketten vagyunk testvérek –, legfőképpen azért, mert a családban szeretet uralkodott, és a szüleinknek köszönhetően gyerekként védettségtudatban élhettünk. De nem csak erős érzelmi szálak kötnek a szülőfalumhoz: a nyelvésznek kifogyhatatlan kincsesbányát jelent a falu érdekes nyelvjárása, s ebben éppúgy otthon érzem magam, mint ahogy a faluban is. Vannak tehát teendőim ott, ezért a mai napig sem szakadtam el Mihályitól és a mihályiaktól.

– Tizennégy évesen Sopronba került, a Berzsenyi-gimnáziumba, a volt evangélikus líceum utódiskolájába. Sokan emlékeznek szeretettel, lelkesedéssel, nosztalgiával erre az intézményre. Önnek miért jelentettek meghatározó éveket a soproniak?

– Több okból is. Egyrészt egy 1557- ben alapított patinás iskoláról van szó: a genius loci, a hely szellemét idővel érezhettük mi is, az elődök serkentő példája vett körül bennünket. Másrészt a líceumi tanárok egy része még ott tanított, és ők a régi iskola szellemiségét vitték tovább. Szigorúan fogták a diákságot, rendet tartottak, sokat követeltek, igazságosak és emberségesek, szakmailag és emberileg is hitelesek voltak.

– Mikor kezdte tudatosan foglalkoztatni a nyelv, az irodalom?

– A gimnáziumban kiváló latintanárom volt, Kozák Lajos, ő szerettette meg velem a latint. Közben pedig homlokon csókolt a múzsa, elkezdtem verseket írni. E tények harmadik osztályos koromra világossá tették számomra, hogy ebbe az irányba vezet utam. Így kötöttem ki az ELTE magyar–latin szakán.

– Abban, hogy a nyelvészeten belül többek között a dialektológia, a nyelvjárástan lett az egyik szakterülete, volt szerepe annak, hogy egy kis rábaközi faluból jött Budapestre?

– Igen. Az egyetemen a nyelvész tanáraink megkérdezték tőlünk, hova valósiak vagyunk, és amikor kiderült, hogy nyelvjárási környezetből jöttünk, azt mondták, nagy előny az, ha valaki anyanyelvének nem csak köznyelvi változatát ismeri. S arra biztattak, hogy ha lehet, gyűjtsük is az otthoni nyelvjárást. Szót fogadtam – de jó, hogy ezt tettem! De a nyelvjáráskutatás mellett csak később köteleződtem el. Kezdetben finnugrisztikával foglalkoztam, az első publikációim is ilyen témájúak voltak. Ez pedig azért volt, mert ugyancsak Mihályiban született Zsirai Miklós Kossuth-díjas nyelvészprofesszor, finnugrista, akire nagyon büszke volt a falu. Ez a közös származás ösztönzőleg hatott rám. Feltűnt, és érdekesnek találtam, hogy ő a rokoni érzés melegével írt nyelvrokonainkról, méghozzá kitűnő, lenyűgöző stílusban. Elkezdtem finnül tanulni; később, 1968-ban eljutottam Finnországba is. Hatalmas élmény volt látni egy tiszta – erkölcsében is tiszta! – országot és népet. 

– A finnugrisztikát említve nem kerülhetjük meg a magyar nyelv rokonságának a kérdését. Tele az internet az olyan kijelentésekkel, hogy „a finnugor rokonság elmélete már megdőlt”, „Finnországban már nem is tanítják”… Mit mond a tudomány? Kétségtelenül finnugor nyelv-e még a magyar?

– A kérdésben illetékes tudományág, a történeti összehasonlító nyelvtudomány szigorú módszertani elvei alapján teljesen egyértelmű, hogy a magyar nyelv a finnugornak nevezett nyelvekkel áll – nyelvi rokoni – kapcsolatban. Ez nem elmélet, hanem maga az igazolt valóság. Ám ezt igazolni csak hosszabb fejtegetéssel tudnám, erre pedig itt nincs tér. Megjegyzendő: a nyelvész vérségi rokonságról nem beszél, ez nem szakterülete. Azt tehát, hogy a magyarok vérség szerint hova tartoznak – egyébként több irányból is jöttünk –, az antropológusok tiszte kutatni és megállapítani. A ma is föl-föllángoló viták fő forrása ez: nyelvrokonságról beszélünk, de nem a nyelvi, hanem a – vérségi – rokonságra gondolunk. Hogy pedig Finnországban nem tanítják a finnugor nyelvrokonságot, légből kapott állítás.

– A harmadik nagy terület, amivel professzor úr foglalkozik, a szociolingvisztika, vagyis az a tudományág, amely azt vizsgálja, hogy a nyelvhasználatban mi az, ami társadalmi okokra vezethető vissza. Ezt tudva, bevallom, kicsit félve léptem be önhöz: az jutott eszembe, hogy bizonyára azonnal „bekapcsol” a szakember, és rögtön megállapítja magában, honnan érkezett, akivel éppen beszélget, milyen nyelvi regisztert használ, és így tovább…

– Nem fogja elhinni – mosolyodik el a professzor –, de ezt én sose tudatosan csinálom. Tetszik, nem tetszik, mindig működésbe lép nálam is a spontán automatizmus.

– Mire következtethetünk egyébként egy ember nyelvhasználatából?

– Sok mindenre. Szólalj meg, és megmondom, ki vagy – fogalmazhatunk Kazinczy nyomán. Ha tételesen akarom sorolni: megállapíthatjuk, hogy milyen szinten birtokolja az anyanyelvét, hogy mennyiben van birtokában a stílusbéli lehetőségeknek, hogy mennyire tartja be a nyelvhasználati illemtant, hogy kevésbé vagy magasabban iskolázott-e, hogy mely vidékről származik, hogy érzelmileg fűtött hangulatban van-e az illető, és így tovább.

– Miként függ össze az anyanyelv és az identitás? Elsősorban nyilván a határokon túl élő magyarokkal kapcsolatban fontos kérdés ez.

– Az identitás a pubertáskorban alakul ki, és döntő jelentőségű, hogy akkor milyen benyomások érik a fiatalt. Ha a szülők fontosnak tartják a magyar anyanyelvet, akkor a gyerekeknek is fontos lesz. Az igazi nehézséget számukra az jelenti – s ez kisebbségi körülmények között jelentkező gond –, hogy az iskoláztatás során a szaktudományok szakszókészletét nemritkán nem az anyanyelvükön sajátítják el, hanem az államnyelven. Ennek az a következménye, hogy bizonyos témákban nem tudják kifejezni magukat anyanyelven, egyszerűen azért, mert nem ismerik a szükséges szavakat. Így ezekben az esetekben eleve az államnyelvi szókészletre vannak utalva. Ez a szociolingvisztikai felismerés húzódik meg egyébként a magyar anyanyelvűeket asszimilálni kívánó országok döntései mögött is: ezért törekszenek arra, hogy például Kárpát-medencei kisebbségi magyar iskolákat megszüntessenek, és átirányítsák a gyerekeket az államnyelvi iskolákba. Ha ugyanis ez megtörténik, akkor ráteszik a gyerekeket arra a pályára, amely az államnyelv használatához, azon keresztül pedig végső soron egy másik identitáshoz – vagyis a magyar identitás elvesztéséhez – vezet.

– Nyelvünk folyamatosan alakul. Miként látja, melyek az utóbbi évtizedekben a magyarban tapasztalható legnagyobb változások?

– Egyértelműen a sok idegen, főként angol szó megjelenése a legfeltűnőbb, különösen a rendszerváltoztatás óta. De ez a magyar nyelv történetének egészét tekintve nem újdonság, hiszen mindig kerültek a magyarba jövevényszavak. Igaz, nem ilyen gyorsan és nem ilyen tömegesen, ahogy napjainkban zajlik. Feltűnő, a kultúraváltással összefüggő nyelvi változás a stílus megváltozása: a nyelvhasználatnak a nyilvános beszédhelyzetekben is érzékelhető durvulása, amely oda vezet, hogy mind a médiában, mind a Parlamentben a verbális dehumanizálásra is bőven találhatunk elszomorító példákat – a legújabb példa a „patkányozás”. Nyelvészként pontosan tudom, hogy minden élő nyelv kölcsönöz szavakat más nyelvekből, ez természetes jelenség. És azt is tudom, hogy az idősebb nemzedék szokta a neologizmusokat – a nyelvben újonnan megjelenő szavakat, jelentéseket, szerkezeteket – ferde szemmel nézni. A fő kérdés számomra az, hogy biztosíttassék a magyar nyelv versenyképessége. Egy nyelv pedig csak akkor versenyképes, ha a tudományok művelésére is alkalmas. Miért fontos ez? Mert ha nem versenyképes az anyanyelv, akkor az anyanyelvközösség sem versenyképes! Fontos tehát, hogy miként tudjuk közvetíteni, továbbadni a világban jelentkező, társadalmi szempontból fontos új alapismereteket, fogalmakat. Itt pedig az értelmiségnek van fontos szerepe.

– Időről időre lehet olvasni a magyar nyelvért aggódó, a veszélyeztetettségéről szóló mondatokat, némelyek szerint egyenesen nyelvünk pusztulása fenyeget itt, az anyaországban is. Kell-e ettől tartanunk a belátható jövőben, veszélyben van-e ma a magyar nyelv?

– Magyarországon nincs veszélyben. Ami inkább elszomorító, az a magyarság biológiai és asszimilációs fogyása, a kisebbségi magyarság anyanyelvhasználati lehetőségeinek korlátozott volta. Ez utóbbinak a következtében nem is kevés kisebbségi magyar anyanyelvű magyar nyelve a leépülés jeleit mutatja.

– Önt hallgatva volt tanítványainak a mondatai jutnak eszembe. Úgy emlékeznek a professzor úrra, mint közvetlen, jó humorú tanárra, akinek nemcsak a szaktudományos felkészültsége mérhetetlenül nagy, hanem az a képessége is megvan, hogy élvezetes módon tudja továbbadni a hallgatóság számára szükséges ismereteket. A remek előadókészség mögött meghúzódik esetleg olyasmi is, hogy ifjúkorában nemcsak a múzsa csókolta homlokon, hanem színpadi álmai is voltak?

– Soha eszembe sem jutott ilyesmi! Mindig is szigorúan ragaszkodtam a tudomány műveléséhez, és ennek során magaménak vallottam Wilhelm von Humboldt porosz államférfi, nyelvész gondolatát, aki a 19. században elvi követelményként fogalmazta meg a német egyetemek számára a kutatás és az oktatás szerves egybetartozását. E kettő nálam is mindig harmóniában volt egymással.

– Mielőtt találkoztunk volna, figyelmünkbe ajánlotta a vadosfai evangélikus gyülekezet történetét…

– Vadosfa a szívem csücske! Három kilométerre van Mihályitól, és mint artikuláris hely hosszú ideig számos falu evangélikusságának a központja volt. Engem is ott kereszteltek, és ott konfirmálkodtam. [„Maguk is így mondják?” – bújik ki az interjúalanyból ezen a ponton a tudós kutató, magyarázatként hozzátéve: egyszer egy teológus hölgy helyreigazította őt, amiért a nyelvjárásának megfelelően használta ezt a szót. – V. J.] A vadosfai templom a rábaközi lutheránus katedrális, nagyon szép, nagy, de sajnos már az idetartozó hét falu, tehát hét leánygyülekezet evangélikussága sem tudná megtölteni, olyan kevesen vagyunk. Pedig emlékszem rá, gyermekkoromban hogyan áramlott felé a környékbeli falvakból a nép a nagy ünnepekkor. Minket, gyerekeket Mihályiban az imaháznak is szolgáló népiskola épületében az ablakmélyedésbe állítottak, mert nem volt szabad üléshely. Akkori lelkipásztorom, Sümeghy József tudós lelkész és kitűnő ember is volt, nyaranta átbiciklizhettem hozzá Vadosfára, és órákig beszélgettünk. Sok mindenről. Ővele minden problémát meg lehetett beszélni: hogy vajon jó-e az a fordítás a Bibliában, amit mi használunk, nem jobb-e, mondjuk, a katolikus fordítás, és melyik hasonlít inkább az eredeti szövegre. Ilyen kérdések is izgattak engem.

– Melyiket olvassa: a Károli-féle Bibliát vagy új fordításút?

– Ó, a Károli-Biblia… A nyelvtörténésznek az persze fantasztikus nyelvtörténeti emlék is egyben, de pontosan tudom, hogy a nyelvezete a mai fiatalabb emberek számára bármennyire is patinás, nehezebben érthető, túl távoli, talán idegenül is hat. Otthon én is az újat nyitom ki, noha érzelmileg az előzőhöz ragaszkodom. A fiatalok nem. Viszont az idősek számára az újabb nyelvezetű kifejezések a korábbi, számukra jól ismertekkel szemben a kevéssé kedvesek. Úgy érzékelik, hogy az új szövegben eltűnt a réginek a sajátos varázsa, a nyelvi értelemben benne lévő misztérium, ami jót tesz egy szövegnek, azt gondolom. Bizonyos azonban, hogy a megértést a mai ember számára a mai nyelv biztosítja a legjobban. A nyelv csodálatos dolog; ha nem volna nyelvünk, nem lennénk emberek. Nyelv nélkül nem lehetne közvetíteni az égvilágon semmit arról, hogy mi az evangélium. Mutogathatnánk, hogy milyen csodálatos a természet – na de ebből mi következne? Az semmiképpen nem, hogy mi történt nagypénteken meg húsvétkor. Azt csak szavakkal, szavakkal kifejezett fogalmakkal lehet továbbadni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2019. május 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.