Dédapa nagyon öreg volt, én úgy éreztem, hogy örökké élt, s mivel számomra nem öregedett, azt gondoltam, hogy örökké is fog élni. Az biztos, hogy ő volt a kép közepén, kényelmes karosszékben ülve, mosolygósan, mint mindig. Ha így együtt volt a család, mindig elmondta, hogy ő mindannyiunkban lát olyan dolgokat, amelyek világosan mutatják, hogy ez bizony egy család, még akkor is, ha a tagjai néha nagyon messze kerülnek, míg vannak, akik szinte el sem mozdulnak a közeléből. Hol azt mondta, hogy elég, ha a szemeinket nézi, mert azok annyira egyformák, hogy akár ki is cserélhetnénk egymással, akár öreg a fiatallal, akár nő a férfival. Máskor pedig úgy látta, hogy valamilyen közös dolog van a ruhánkon, egy szín vagy egy minta, amely mindenkinél egyformán megvan.

De térjünk csak vissza a fényképhez. Dédapa úgy ül, hogy mindenkit lát. Hogyan csinálja, nem tudom, de érzem magamon a tekintetét, bárhova állok is. Mosolygós szeme legidősebb fián, Péteren, de persze a másik oldalán álló fiatalabb testvérpárt, Mártont és Jánost is szemmel tartja. Most látom csak, hogy mind a hárman ugyanolyan színű nyakkendőt viselnek. Sokan vagyunk a képen, vannak idősebbek és fiatalabbak is.

Igaza van dédapámnak. Nem is kell nagyon vizsgálni az arcokat, az alakokat, látszik, hogy úgymond egy tőről valók mind. Biztosan valamilyen nagy ünnep lehetett, mert még Samu bácsi is átjött a szomszédból. S ahogy ott áll a kép szélén, összetalálkozik a tekintete dédapáméval, mosolyognak. Biztosan nagyon rég ismerik már egymást.

Ahogy nézem ezt a képet, én is csak mosolygok és mosolygok és mosolygok…  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2016. február 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.