1943 elején tekintélyes külföldi kutatói ösztöndíjat ajánlottak fel számomra. Ez nagy szó volt a háború közepén, de kissé tépelődtem az utazáson, amikor megtudtam, hogy a meghívás Berlinbe szól. A Spree folyó partján épült város akkor már a szövetséges légitámadások legfontosabb célpontja volt, s a világégés idején útlevélhez is nehéz volt hozzájutni. A vízumkérelembe beírtam, hogy egyházjogot kívánok tanulni – a német hatóságok rögtön megtagadták kérésemet. Vladár Gábor, a Lakatos-kormány későbbi igazságügy-minisztere járt közben az érdekemben, s végül a Legfelsőbb Bíróság elnökének támogatásával készültek el az úti papírjaim. A tanulmányútnak volt gyakorlati haszna is: egy időre felmentettek a katonai szolgálat alól.

Követségi postával utazó kézirat

Kutatásaimnak az Unter den Lindenen álló, Ulrich Stutz alapította egyházjogi intézet adott otthont. Névadója világhírű egyházjogász volt, ő készítette el1917-ben a katolikus kánonjogi törvényről a szakvéleményt. A jogtudós 1938-ban hunyt el. Az intézetben eltöltött félévem alatt egy Reike nevű egyetemi tanár irányította munkámat. Nagy tudású professzornak és szimpatikus embernek ismertem meg. A magam uraként végezhettem kutatásaimat a mintegy tizenötezer kötetes könyvtárban. Ha elakadtam, famulusom készségesen segített. Különösen a hitvalló egyházzal kapcsolatos kérdéseimmel fordultam hozzá; kíváncsi voltam, mennyire képes az egyház érvényesíteni akaratát a nemzetiszocialista államban. A válasz nem ért váratlanul: az egyház is sokat szenvedett a fasiszta diktatúrában. Itt mindenképpen meg kell említeni Otto Dibelius berlini püspök nevét, akit hitvallása miatt hurcoltak meg, de például egyszer pert nyert egy náci vezető ellen egy becsületsértési eljárási ügyben. Az egyházat a hatóságok teljesen átszervezték, és a rendszert kiszolgáló Deutschen Christen (Német Keresztények) mozgalmat s kollaboráns vezetőjét, Ludwig Müllert támogatták. Az intézetben a Bekennende Kirche (Hitvalló Egyház), a korábbi evangélikus egyház karakánabb képviselői voltak jelen, de nyíltan nem hangoztatták nézeteiket. Ott töltött hónapjaim tanulságait később Kereszt és horogkereszt című tanulmányomban foglaltam össze. Az írásban a német egyházellenes intézkedéseket elemeztem, de művem sem akkor, sem később nem jelent meg nyomtatásban. A kéziratot követségi futárpostával küldtem haza. Bölcsen tettem, mivel visszautamon a német vámosok leginkább a könyvek és az iratok iránt érdeklődtek.

Útlevél a szemétből

Nem a nyugalom szigetére érkeztem Berlinbe: már az első napon iszonyatos légitámadásban volt részem. Éjszaka, amikor megszólaltak a légvédelmi ütegek, szinte rengett a föld. Kijjebb, a Friedrichstraßén laktam, nem messze az Anhalti pályaudvartól. A szövetségesek a közelben dobták le először a Luftminét, a házalapokat romboló bombát, melynek pusztítása nyomán utcasorok dőltek össze kártyavárként. Jellemző volt, hogy az emberek nem pánikba esve, inkább közönyösen, a helyszínen nézelődve vitatták meg a detonációkat. Az utcákon főleg nőkkel találkozhattam, hiszen a férfiak a frontokon harcoltak, engem, a civil ruhás fiatalembert mindenütt megnéztek. Az ellátás nagyon silány volt, a boltok polcai félig üresen tátongtak: porcelánt ugyan nagy választékban árultak, élelmiszert viszont ritkán lehetett kapni. Húst, húskészítményt nem is láttam. Akármerre mentem, mindenki panaszkodott, de a győzelemben a legtöbben hittek az utolsó időkig. Barátaim ugyan voltak, de nemigen jártunk össze, mindegyikük gondterhelten élt, s szabad idejükben élelmiszer után rohangáltak. A hivatalos beszerzési források mellett mindenki féllegális módszerekkel pótolta a hiányt, de ez fáradságos és időrabló munka volt. Jómagam szerencsésebb helyzetben lehettem: kaptam néha csomagot otthonról. Berlin életére rányomta bélyegét a háború; a színházak bezártak, a szórakozni vágyók legfeljebb moziba mehettek. Ha már a német fővárosban voltam, beiratkoztam a jogi egyetemre, s ott – jogi tudásom gyarapítása mellett – fiatalokkal is találkozhattam. Nem rettentettek a nehézségek, fiatalként igyekeztem mindenben a jót meglátni. A külföldiekkel a hatóságok egyébként tisztességesen bántak. Kéthetenként jártam egy Dottenten Schaft nevű közösségbe. Mindig érdekes helyekre látogattunk, és aktuális témákat beszéltünk meg. Engem is megkérdeztek egyszer, milyen különleges helyre vigyenek el. Rövid tépelődés után az akkori Európa legkorszerűbb börtönére, a brandenburg-gördeni fegyházra esett a választásom. Biztos voltam benne, hogy nem kapom meg az engedélyt, s magam is elcsodálkoztam, amikor elmehettem megnézni a fegyintézetet. A „kényesebb” helyekre természetesen nem engedtek be; nem jogászként, inkább turistaként bántak velem. Egy vidámabb történet is megmaradt emlékeimben. 1943-ban a magyar nagyköveti tisztet a későbbi miniszterelnök, Sztójay Döme töltötte be, s egy állami ünnepre engem is meghívott. A követségen neves személyek gyűltek össze, a fogadáson találkoztam Rökk Marikával, az akkori idők filmcsillagával is. A nagyterem roskadozó asztalaival a béke szigetének tűnt. Nagyon sok német közéleti személyiség és tábornok is megjelent, s jellemző a viszonyokra, hogy – a már említett rossz ellátás következményeként – sokan titokban süteménnyel tömték meg a zsebeiket… Az útlevelem további sorsa külön említést érdemel. A háború végén már katonaként vonultam nyugat felé, s amikor a csapatunk két részre oszlott, katonaládám balszerencsémre a másik csapattesthez került. Nem volt mit tenni – értékeim, papírjaim mind odalettek. A háború után aztán találkoztam egy ügyvéd kollégámmal. Legnagyobb meglepetésemre átnyújtotta útlevelemet. Hogy miként került hozzá? Kérdésemre hihetetlen történet bontakozott ki. A háború végén ő Hamburgba került, ahol egy szeméttelepen lelte meg az okmányt. Visszagondolva, az történhetett, hogy bajtársaim unták cipelni a ládát, s tartalmától a kikötővárosban szabadultak meg. Hogy kollégám mit is keresett a szemétdombon, azt tapintatosan nem kérdeztem meg…

Evangélikus államvallás

Alig értem haza Berlinből 1943 októberében, a debreceni egyetem egyéves finnországi ösztöndíjat ajánlott fel. A kiírás szerint a tanulmányok felét Svédországban töltöttem volna, de ez meghiúsult, mert a fogadó országba nem adtak beutazóvízumot. Így még abban a hónapban – viszontagságos utazás után – megérkeztem Helsinkibe. Belevetettem magam a kutatásba, időm java részét a finn parlamenti könyvtárban az állam és az egyház kapcsolatának tanulmányozásával töltöttem. Az országban az evangélikus volt az államvallás, az egyház nagyon széles körű szabadságot élvezett. A lelkészek a társadalom megbecsült tagjaiként dolgozhattak; a teológián általában túljelentkezéssel számoltak. A háború alatt is – s ezt nem a katonai szolgálat alóli felmentés motiválta. Gyakran kóboroltam a bibliotéka polcai között, s a gazdag gyűjteményben sok különlegességre, érdekes kiadványra bukkantam. Különösen szemet szúrt az a félszáz – a magyarokat gyalázó – román kötet, amelyet a szomszéd állam propagandagépezete küldött ki a világ minden részébe. Sajnos objektív magyar történelem könyvekkel viszont nem találkoztam. Észrevételeimet megosztottam az ottani magyar nagykövettel is. Helsinkiben harmadmagammal rendezkedtünk be egy magánlakásban. Jóllehet az állam és az egyház viszonyát tanulmányoztam, az egyetem jogi karára is beiratkoztam. Érdekes, hogy a tanintézményben két tárgyat svédül adtak elő. Mivel később Svédországba készültem, így a svéd nyelv tanulásával is sok időt töltöttem. Ezt a buzgalmamat a finnek – a nyelvrokonság nyomán – nem jó szívvel fogadták. Egyébként meglepett, hogy a lakosság nyolc százalékát kitevő svédeket különleges jogok illették meg, a kétnyelvű táblák is egyedülálló toleranciáról tanúskodtak.

Miniszter a villamoson

A helsinki magyar intézetben is gyakran megfordultam. Amikor bombatalálat érte az épületet, sokat segítettem a kármentésben. A háború tehát Finnországban is utolért, de a harcoknak voltak tragikomikus pillanatai is. Amikor a szovjetek 1944-ben nagy erőkkel Helsinkit bombázták, az első „pokolgép” a szovjet nagykövetséget találta telibe. A finn tűzoltóság nem sietett oltani a tüzet, így a rezidencia porig égett. A magyaroknak jó volt a respektusuk – így nekem is –, úgy tekintettek ránk, mint távoli, gazdag rokonokra. A frontra jelentkező magyar önkéntesek is öregbítették hírünket. Velünk nagyon barátságosak voltak, arrogáns finnel nem is találkoztam. Egyszer egy előadáson a köztársasági elnök is részt vett, a megszólítása egyszerűen „úr” volt. Más alkalommal a villamoson a kultuszminiszterrel utaztam együtt, és amíg le nem szállt, kedvesen elbeszélgetett velem. Csodálkoztam, amikor elmondta, hogy a minisztériuma összesen nyolc főből áll, a bürokrácia útvesztői így lerövidültek. Ehhez persze nagymértékű bizalom is kellett, a korrupciót nem ismerték az államigazgatásban. Vendéglátóim a segítőkészség szép példáját mutatták, amikor elhatároztam, hogy ellátogatok a finn frontra. Megtudtam, hogy melyik hivatalban adják meg az engedélyt, s egyszerűen szóban kértem a látogatást. Megbíztak a másikban: tíz perc múlva már a kezemben volt a hozzájárulás. Ugyan a tűzvonalba nem engedtek, de a felvonulási zónát alaposan megismerhettem. Tél lévén mindenkisítalpon közlekedett, a katonák győzelmeiket is kiváló sítudásuknak – és bátorságuknak – köszönhették. Legtöbbször partizán módra, csendben, késsel operáltak, a tankokat benzines palackokkal semmisítették meg. Hazaszerető, szimpatikus népet ismertem meg a finnekben. Amikor az oroszok elfoglalták az ország egy részét, az annektált területekről a teljes lakosság elmenekült. A közhangulat is egységes volt,s vakon bíztak állami vezetőikben. Nemzeti hősük, Carl Mannerheim marsall gyengén felszerelt, de lelkes hadsereggel tudott világraszóló győzelmeket aratni. A háborút – a hiányos ellátáson keresztül – saját bőrünkön is érezhettük. A frontvonal ellátását a hátország sínylette meg. Egyes vélemények szerint az élelmiszerek árán a finnek titokban a svédektől vásároltak hadianyagot. Étkezésünk egysíkú volt: mindennap puurót, zab-, árpa-, kukoricakását ettünk. Finnországban az élelmezés még a berlininél is rosszabbnak tűnt – a háború végére az utcákat korábban ellepő vetési varjak is el-eltűntek a háziasszonyok fazekaiban.

Bocsánatot kért a rendőrség

Finnországból hazafelé jövet a svéd vámosoknak szemet szúrtak jegyzeteim. Faggattak az írásokról, és a végén elvették az egész paksamétát. Viszont elkérték a címemet, s megígérték, hogy a procedúra után visszakapom papírjaimat. Már lemondtam „kincseimről”, mikor egy hét múlva az otthoni postás a stockholmi bűn- ügyi rendőrség levelét kézbesítette. A jegyzeteimhez bocsánatkérő sorokat mellékeltek. A kéziratot a háború végére könyvvé formáltam, az anyag Állam és evangélikus egyház Finnországban címmel 1947-ben jelent meg. Az egyházjogi mű kiadására egyébként nem volt pénzem, a Fébé Evangélikus Könyvkiadó sietett segítségemre. A nyomtatást ingyen vállalták, a bevételből kívánták fedezni a költségeket. Nem tudom, mennyire sikerült ez nekik, a honoráriumomat tiszteletpéldányokban kaptam meg. Vagy kétszáz kötetet cipelhettem haza, ezeket elajándékoztam a barátaimnak. Számos egyházi vezetőnek juttattam a könyvből. Mindszenty József hercegprímás meleg hangú levélben köszönte meg a küldeményt. Még most is van a műből néhány példány, egyet szeretettel átnyújtok Önnek s ezáltal az olvasóknak is.