Az egyháztörténelemben rengeteg probléma és kérdés merült fel az úrvacsorával kapcsolatban. Reuss András elmagyarázta, hogy maga Luther Márton is szerzetesként találkozott az úrvacsora kérdésével. A szerzeteseknél papok mutatták be a misét minden nap, ők voltak azok, akik éltek is vele, míg a hívek távolról nézték és nem vettek részt benne. Ekkor még úgy gondolták, hogy elegendő, ha az átváltozáskor ott vannak a gyülekezet tagjai. Luther – Gabriel Bielt olvasva – komolyan vette, hogy Krisztus jelen van az úrvacsorában, ami azt jelenti, hogy a legfelsőbb, igaz bíróval találkozunk. Luther kétségbe volt esve, hogy ő, a bűnös ember hogyan kerülhet a Szent közelébe. Staupitz megintette őt: „Ejnye, a te gondolatod nem Krisztus”. Luther nem látta fiatalként azt, hogy az úrvacsorában az értünk meghalt Krisztusról, az irgalmas Istenről van szó, és vele van találkozásunk. 

Luther műveiben sokat foglalkozott az úrvacsorával. Sermo – Krisztus valóságos, szent testéről címmel 1519-ben fiatalemberként írt az úrvacsora ajándékáról, közösségéről. Vitákba is keveredett, mert nem tartotta helyesnek az egy szín alatti úrvacsora vételét, szerinte a zsinatnak kellene tárgyalnia és döntenie róla. Luther a rajongókkal és a római egyházzal egyformán vitatkozott a kérdésről. A rajongók radikálisan szóltak az úrvacsoráról, az egyik ilyen kijelentés volt, hogy Krisztus nincs jelen az úrvacsorában. 

Reuss András előadásának nem a konfrontáció élesztése volt a célja, hanem saját egyháza hitéhez, tanításához ragaszkodva kereste a nagyobb egyetértést a kérdésben.

Elmondta, hogy az egyenetlenség az úrvacsora elnevezésével kezdődik. Alapvető egyezés a kereszténységben a szerzési igékre való építés. Az úrvacsorával kapcsolatban mindegyik egyház tanításában arról van szó, hogy kenyeret és bort veszünk magunkhoz, és ezek Krisztus testéhez valamilyen módon kapcsolódnak. De hogyan kell értelmezni a szerzési igéket? Mi a kenyér és bor szerepe? Hogyan gondoljuk el Krisztus jelenlétét az úrvacsorában?

Az egész kereszténység alapja a úrvacsorával kapcsolatban a szerzési igék: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaiban valamint az első korintusi levélben leírtak: „Testét és vérét nyújtja, értetetek adatott, bűnök bocsánatára, új szövetség, ezt cselekedjétek”. Ezzel kapcsolatban Luther tanítása a Nagy kátéban négy kérdésre épül: Mi az úrvacsora? Mit használ az úrvacsora? Ki részesülhet benne? Hogyan éljünk vele? Mai korunk nagy kérdése pedig: a közös úrvacsora.

Mi az úrvacsora?

Luther szerint, a szereztetési ige, a kenyér és bor jegye, valamint Krisztus valóságos teste és vére a fontos. Hitvallásaink is beszélnek az úrvacsoráról, az 1530-ban keletkezett Ágostai hitvallás magyarra fordított latin szövege is azt mondja: „Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztják az úrvacsorában”. Ha a németet fordítanánk magyarra, akkor így hangozna „kiosztják a kenyér és bor színe alatt az úrvacsorában”.

Az apológiában 1531-ben Philip Melanchthon azt írta: „Az úrvacsorában valóságosan és lényege szerint van jelen Krisztus teste és vére, és azt valóságosan nyújtják a látható elemekkel, a kenyérrel és a borral.”  A Kis kátéban „valóságos teste és vére kenyérben és borban”, a Nagy kátéban pedig „valóságos teste és vére kenyérben és borban, és ezek színe alatt” szerepel. 

1536-ban Melanchthon ösztökélésére Luther Bucerrel egységben a következőket fogadta el: „Krisztus teste és vére a kenyérrel és a borral együtt valóságosan és lényege szerint jelen van”.

A Schmalkaldeni cikkekben pedig azt írta, „az úrvacsorában a kenyér és a bor [ = ] Krisztus valóságos teste és vére”. 

Az úrvacsorában tehát nem az ember áldozata a lényeges, hanem az Isten ajándéka az emberek felé, az Ő egyszülött Fia a kereszten. Ebben az áldozatban részesíti Isten az embereket, amikor az úrvacsorában magukhoz veszik a kenyeret és a bort.

Augustinus is áldozatnak mondta a misét, Isten önmagát áldozza nekünk, hogy mi az övéi legyünk, és amikor magunkhoz vesszük azt, azzal kifejezzük, hogy mi magunkat akarjuk Istennek odaadni, neki áldozni.

Melanchthon azt mondja az Apológiában, hogy nincsenek többé áldozatok, csak a hálaáldozat, amikor az ember hálát ad Istennek azért, amit Isten Krisztusban adott nekünk, ez pedig válasz az Isten cselekvésére. 

Luther harcolt a két szín alatti úrvacsoráért, de nem állította azt, hogy nem érvényes az egy szín alatti, vagy az nem lenne úrvacsora. Azt mondta, az egyik elemben is benne van mind a kettő, de Krisztus így rendelte, ezért így kell élni vele. 

Kritikai hangvétel Luthernél

Luther nagy kritikája az volt, hogy a szerzési igét és az elemeket együtt kell használni, tehát nem helyes a megszentelt kenyeret körbehordozni, mutogatni, felvonulni vele, imádni, ha a szerzési igék nincsenek ott mellette. Akkor cselekszünk helyesen, Krisztus elrendelése szerint, ha a szerzési igék alatt magunkhoz vesszük a jegyeket, de nem zárjuk el vagy cipeljük haza őket. Luther a római egyházhoz hasonlóan hangsúlyozta, hogy Krisztus jelen van, tehát Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz. Fontos, hogy hittel kell venni az úrvacsorát, nem lehet bemutatni távollevőkért vagy elhunytakért. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” –ez a mondat nemcsak a pap liturgikus működését jelenti, hanem a magunkhoz vételt is. Nem jelkép a test és a vér, hanem szentségi jelenlét.

A római tanításban Krisztus teste és vére, a kenyér és a bor átlényegül, átváltozik, a kenyér és a bor csak járulékban vannak ott. Krisztus az, aki jelen van, az ő teste és vére. A korai egyházban nem tartották fontosnak, hogy mindenki értse az igéket, ezért latinul mondták, de mi ahhoz tartjuk magunkat, hogy ez az ige üzenetet tartalmaz a résztvevők számára és kell, hogy a hívek megértsék.

Az eucharisztiában előtérben van, hogy ezt a szertartást csak az a pap végezheti, akit szabályosan felavattak. Krisztus a 12 tanítványnak adta az utolsó vacsorát, és nekik mondta, hogy ezt cselekedjétek az emlékezetemre, a tanítványok utódai pedig a püspökök. Nem a papnak van ereje arra, hogy átváltoztassa, de akkor szabályos a szertartás, ha ezt az apostoli szukcesszióban álló püspök által ordinált pap végzi. 

Az átlényegülés tanánál a kenyér és bor valójában Krisztus testévé és vérévé válik. Ezzel Krisztus jelenlétének objektív voltát hangsúlyozza római egyház. Ha nem tanítjuk az átlényegülés tanát, akkor szerintük bizonytalanná válik a jelenlét, Krisztus jelenvalóságának objektívitása. Mi is valljuk Krisztus igazi jelenlétét.

A svájci, dél-német városokban azt tanították, hogy az egy darab ostyában és egy korty borban nem képzelhetjük bele Istent és fiát, így az úrvacsorában nincs jelen Krisztus. Továbbá, hozzátették, hogy az értünk megfeszített Krisztus, ahogyan az apostoli hitvallásban is mondjuk, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, tehát akkor, ha ott van, nem lehet jelen az úrvacsorában. A svájciak attól féltek, hogy ha [in], azaz benne a kenyérben és a borban tanítjuk, akkor a megváltást tárgyiasítjuk. Erősen hatott köztük az a gondolat is, hogy a test nem használ semmit – ezt Krisztus testére is értették, az úrvacsorai kenyérre és borra is. Isten a testet is fel tudja használni az ő szolgálatára. A Heidelbergi káté szerint, szentségimádás utálatos bálványimádás. 

Három eltérő hangsúly, amelyet a felekezetek hisznek

A katolikus egyház a szentségimádásra teszi a hangsúlyt, hogy amit Isten nekünk adott, azt áldozatként adják a híveknek. 

A svájciak szerint, az emlékezés a fontos arról, hogy Krisztus mit tett. Az elemek jelei a mennyeinek és a közösségnek.

Luther Isten szeretetének, a megváltásának csodáját mondta. Hangsúlyos az emlékezés, a kommunió és az úrvacsorai közösség, ezt pedig terjesszék és hívjanak másokat is. Értünk adatott, általa bűnbocsánatot, életet és üdvösséget kapunk. Az úrvacsorában Isten ajándékát, szeretetét kapjuk, Krisztus keresztáldozatának az ajándékában részesülhetünk. Közösséget teremt köztünk és a lélek között, Krisztus asztalához hív. 

Higgyünk abban, amit Krisztus mondott, amivel ő rendelte az úrvacsorát. Aki a szívével készül, amit elsősorban Isten igéje munkál, aki nem méltónak, hanem rászorulónak tartja magát. Aki vágyik a bűnbocsánatra, akit bánt gyengesége a keresztény életben és a hitben. Ennek a vágynak nincsen mértékegysége, nem lehet megmondani, próbálja az ember érezni, hogy vágyik-e rá.

Hogyan éljünk az úrvacsorával?

Krisztus hívó szavának engedve, szívbeli vágyódással járuljunk az úrvacsorai oltárhoz, Krisztus ajándékaira éhezve és szomjazva, bűnbánattal és megújulást akarva. A hitben megerősödésre, vágyva Isten irgalmáért, hálával Krisztus ajándékaiért, életünk odaadásával vegyünk úrvacsorát. Sokan úgy vélik, az evangélikus úrvacsora szomorú – pedig inkább komoly, hiszen elgondolkodunk azon, hogy Krisztus az életét adta értünk úgy, hogy mi ezt nem érdemeljük meg. 

Reuss András szerint sokat változott az evangélikus egyház, mivel manapság már többször van úrvacsora, mint korábban. Luther azt mondja, érezzük szükségét a gyakori úrvacsoravételnek: „Tapogasd meg magadat, van-e tested-véred”, a test cselekedetei nyilvánvalók (Gal 5,19–20), van mi ellen harcolni és van mit megbánni. Higgyünk az Írásnak: „a testemben nem lakik jó” (Róm 7,18). Látja az ember a maga önző indulatait, érzéseit, magunkba kell néznünk". Luther így figyelmeztet a Nagy kátéban: „Minél kevésbé érzed bűnödet és hibádat, annál több okod van arra, hogy odajárulj, segítséget és orvosságot keress.” 

Mi tart vissza minket? 

Amikor annyira bűnösnek tartjuk magunkat, miszerint „rajtunk már az Isten sem segít”, akkor bátorítást kell kapjunk az úrvacsoravételre. Sokan az igét előbbre helyezik és úgy tartják, nem kell a kenyér és a bor. Az úrvacsora vétele azonban az elfogadásnak egy lehetséges módja. Nemcsak meghallom, agyamban megforgatom, hanem magamhoz veszem a kenyeret és bort, emlékezem arra, amit Krisztus értem tett, így más érzékszervekkel, másképp is részesülök benne és fogadom el az ajándékot. Úgy gondoljuk, hogy a lelkésztől kapott személyes áldás elég, de valójában Krisztus áldása az, hogy testét és vérét magunkhoz vehetjük az úrvacsorában, a lelkész Krisztus ajándékának a közvetítője.

Hogyan tudjuk meghaladni a múltat?

A keresztényésg egész történelme során voltak viták az úrvacsora kérdéséről, de különösen az elmúlt 500 év hagyott mély nyomokat. Jelenleg a közös úrvacsoravétel kérdését járják körül az egyházak, amelyben az is segít, hogy Jézus rendelte az úrvacsorát. A 3. és a 4. századból való liturgikus szövegek a krisztusi hagyomány irányába mutatnak, de még így is gondot okoz az ordináció kérdése, mivel az apostoli szukcesszió miatt nem ismerik el a protestáns lelkészeket. További kérdést vet fel Krisztus jelenlétének értelmezése (jelen van, nincs jelen, átváltozás, nem átváltozás). Krisztus azonban továbbra is hív mindannyiunkat, Ő ül az asztalfőn, Ő a vendéglátó, Ő az, aki az életét adta. A II. vatikáni zsinat óta a katolikusok is elfogadják a kétszín alatti úrvacsorát.

Leuenbergben, 1973-ban a wittenbergiek és a svájciak egyezségre jutottak abban, hogy nem akarják folytatni az 500 évvel korábban elkezdett vitákat, hanem próbálják az előremutató, közös érdekeket megvalósítani.

15. Az úrvacsorában a feltámadott Jézus Krisztus, mindenkiért feláldozott testében és vérében önmagát adja nekünk, az ígéret igéje által, a kenyér és a bor színe alatt. Ezáltal adja nekünk a bűnbocsánatot.

18. Az úrvacsorában a feltámadott Jézus Krisztus, mindenkiért feláldozott testében és vérében önmagát adja nekünk, az ígéret igéje által, a kenyér és a bor színe alatt. Fenntartás nélkül adja önmagát mindenkinek, aki a kenyeret és bort veszi; a hívők az úrvacsorát üdvösségükre, a hitetlenek pedig saját ítéletükre veszik.

19. Jézus Krisztusnak testében és vérében adott közösségét nem választhatjuk el magától az evéstől és ivástól. Minden olyan kísérlet, amely Krisztus úrvacsorai jelenlétének értelmezésénél eltekint ettől a cselekménytől, azzal a veszéllyel jár, hogy elhomályosítja az úrvacsora értelmét.

A szövegben elfogadták a Krisztus jelenlétét támogató fordulatokat, a szöveg tartalmazza a benne [in], alatta [sub], vele [cum] formákat. Krisztussal való közösséget nem csak az igével, hanem a kenyér és bor vételével is összekapcsolja. A jelenlét objektivitását fejezi ki, hogy „a hívők az úrvacsorát üdvösségükre, a hitetlenek pedig saját ítéletükre veszik”. 

További katolikus-evangélikus előrelépés volt a Das Herrenmahl (1978): az evangélikus ekkor azt kérték, hogy ne legyen mise hívek részvétele nélkül, a pap ne misézzen egyedül, valamint legyen igehirdetés minden eucharisztia alkalmával. A katolikusok szeretnék, hogy az egész gyülekezet fokozottan vegyen részt az úrvacsorán, tartsanak minden vasárnap úrvacsorát, de ne az istentisztelet végén szerepeljen.

Fontos, hogy közösen keressünk választ a közös kérdésekre, legyenek dialógusok és beszélgessünk ezekről a kérdésekről egymással. Számos olyan pont van, ahol gyülekezeti hívektől a teológusok előrébb járnak. 

A liturgikus kérdések tisztázása is jelentőségteljes feladat, hiszen el kell gondolkodnunk azon, hogyan vegyük az úrvacsorát úgy, hogy Krisztushoz méltó legyen. Mi evangélikusok az oltárhoz, de nem a paphoz térdelünk le, ezzel pedig kifejezzük, hogy Krisztus jelen van. Sajnos további kéréseket vet fel az is, hogy nem tud mindenki letérdelni, nem ihat bort vagy lisztérzékeny. Ne ezek mentén szegregálódjunk, hanem találjunk olyan lehetőséget, ami tekintettel van a fent említettekre.

Zvonarics Mihály: Az Ur Vacsoraia, Sárvár, 1643, Imádság az úrvacsoráról

Az Jézus Krisztusnak szentséges teste étessen engemet, az ő drágalátos vére itasson engemet, az ő keserves szenvedése és halála erősítsen engemet. Uram Jézus Krisztus hallgass meg engemet: A te öt szent sebeidbe röjts el engemet. Ne hagyj soha engemet tetőled elszakasztani. Az hamis ellenségtől szabadíts meg engemet, hogy minden választottakkal tégedet mindörökké dicsérjelek és dicsőítselek. Ámen.