Nem arra gondolok, hogy baj lenne az adventi vásárral. Azzal sincs problémám, hogy még nincs meg mindenkinek – nemcsak becsomagolva, hanem még ötlet szintjén sem – a karácsonyi ajándék. Sokkal inkább annak a hiányával találkoztam, hogy az, amire készülünk, ami miatt az oltárterítőt lilára, azaz a böjt színére cseréltük vajon megérkezik-e. Ebben az időszakban bár mi is várunk valamire – jobb esetben Valakire is – mégis, tudom, hogy alapvetően ránk vár valaki. Mint egy csomagküldő szolgálatnál, amikor feladtak egy csomagot és kezd a küldemény sorsa bizonytalanná válni. Vajon nem akadt-e el út közben? Valóban átveszi a címzett? A címzettek azonban mi vagyunk. Mi, akik a vásárokban órákon át rohangálva, ajándéklistánkat csiszolgatva és igazítva elveszítjük – névre szóló – küldeményünket. Az advent ugyanis nem más, mint annak a csodának a megélése, hogy az, aki eljött, ma is megszólít, mielőtt visszatérne. Vagyis az adventi zajba csend érkezhet. Építő, szívünket mások és Isten felé megnyitó csend. Ezt nyomhatjuk el és ezt teljesíthetjük be.

Nemrég a Balatonboglári Evangélikus Egyházközség plakátjára tekintve ezt a feliratot olvastam: „adj magadnak hetente egyszer 15 percet – advent.” A kis falu lelkésze, Czöndör István kezdeményezése a település lakóitól hetente összesen negyedórás időt kér, hogy álljanak meg és – közösséget formálva – együtt gyújtsák meg a templom adventi koszorújának következő gyertyáját. Amennyiben ez egy faluban negyed óra, vajon a városban tíz percet kérhetünk-e? Tudunk ebből az aprónak tűnő kezdeményezésből országos adventi „akciót” varázsolni? Avagy megadjuk családunknak – és magunknak – legalább a negyedórás heti adventi együttlét örömét?

Advent első gyertyája mindeközben csendben, de biztosan pislákolva hirdeti: Úr jön – méltóan fogadd!