Az Egy napot úgy harangozták be, mint a „magyar anya” életét a maga valóságában igazán jól és hűen megjelenítő filmet, és ez tulajdonképpen igaz is. Habár sok szempontból nem tipikus. A történetben szereplő budai értelmiségi családban a szülők gyereknevelési és konfliktuskezelési módszerei a szokványosnak tekintett gyakorlathoz viszonyítva nem feltétlenül reprezentatívak. Ezt a kiindulási helyzetet jól használja a rendező, amikor bemutatja, hogy Budán sincs kolbászból a kerítés, hogy minden fillért be kell osztani, hónap végén akciós árut kell venni a boltban, és nem lehet kihívni a vízvezeték-szerelőt, mert alig van már pénz a borítékban. Az pedig szinte szentté emeli a főhősnőt – az én szememben legalábbis –, hogy amikor a házassága forog kockán, akkor is meg tudja őrizni a gyerekei irányában a higgadtságát és emberségét, az önmagában is idegőrlő napi rutin ellenére.

Üdítő látni, ahogyan a gyerekszínészek (Barcza Ambrus, Varga-Blaskó Zorka és Gárdos Márk) magukat alakítják – szenzációsan. A gyerekkel kapcsolatos napi teendőkből adódó helyzetek időzített bombák, és viccesen abszurd jelenetek sorozatát adják a filmben. Ez némiképp oldja a szülők között feszülő kibeszéletlen, nyomasztó konfliktust. A kétéves, aki motorral zúg le a domboldalon, majd hisztirohamot kap, amikor le kell szállnia róla; a másik gyereknek az oviból véletlenül elhozott cipője; a kisiskolás, aki minden cuccát elhagyja – ismerős helyzetek gyakorló szülők számára. Ahogyan az állandó küzdelem az idővel, a mosatlannal, a gyerekek délutáni különóráival – cselló, balett, vívás –, az elindulással, az anyóssal, a vízvezeték-szerelővel. Ez annyi harc egy napra, hogy egymással megküzdeni már nem marad sem idő, sem energia. A vásznon bemutatott birkózás a problémaözönnel valószínűleg tényleg sok magyar anya sorsa, és ez önmagában is kész gyomorbaj.

Habár a főszereplő Anna (Szamosi Zsófia) a mindennapok mókuskerekében rekedve nem tudja elmondani, hogy mi feszíti, a film képi világa kifejezi helyette. Szülőként a legnagyobb feszültség, terhelés és belső konfliktus közepette is helyt kell állni, hiszen a gyerekeket egyfolytában hozni-vinni, etetni, foglalkoztatni, gondozni kell. Mindez nem ad teret és időt sem beszélgetésnek, sem veszekedésnek, sem gyásznak. Viszont ha nincs mód megélni a saját szenvedést, az utat talál máshogyan, akár fizikai formában is. Ahogyan fokozódik a várakozás – hiszen az apa (Füredi Leó) megígérte, hogy vacsorára otthon lesz –, fokozódik a gyomorgörcs is.

Gyakorta látunk olyan filmes vagy színpadi ábrázolást, amely pozitív karakterként tünteti fel az éjszakai mulatozásból lábujjhegyen hazalopakodó férfit, aki mielőtt ágyba dőlne, elégedett mosollyal végigtekint az édesen szuszogó családján. Itt most Szabolcs, a hazatérő tékozló apa figurája valósághű, ezáltal korántsem tűnik természetesnek és érthetőnek az, amit nézőkként eddig megszoktunk. Ebből a szemszögből a feszültség és a gyomorgörcs a természetes. Sokáig kellett várni ennek a szemléletmódnak a megmutatkozására, és hálásak lehetünk érte, hogy végre találkozhatunk vele.

A történetben nincs katarzis, nincs megoldás, nem kap ki a rosszfiú – a film ettől lesz igazán életszerű, mégis erőteljes hatású és igazán lehangoló.

Nagyon nehéz a család élete, ha a házassági eskü – amelyet Anna egy ponton meg is próbál a férje szájába adni – csak az egyik fél számára fontos. A korunkban jellemzően a kapcsolatok esetlegességét és képlékenységét előtérbe helyező ábrázolásokkal szemben az első filmes Szilágyi Zsófia megmutatja, hogy mekkora a tét. Az, hogy az Isten előtt tett fogadalom mégsem smafu, hangsúlyosan benne van ebben a történetben. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2018. december 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.