Ő a névadója annak a díjnak, amelyet a Magyar Testvéri Börtöntársaság hozott létre még 2012-ben, és amelyet évente adnak át két önkéntes munkatársuknak. Az egykori republikánus politikusról, Colsonról még tudni kell, hogy 1969–1973 között Richard Nixon egyik főtanácsadója volt, és tikos mozgatója a Watergate-ügynek, melynek során börtönbe került. Szabadulása után megtért, és megalapította a Prison Fellowship nevű börtönmissziót, melynek példájára a világ több mint száz országában működnek ilyen, az elítélteket segítő szervezetek. 

A Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezete november 5-én Budapesten, a Református Egyház Zsinati Tanácsának dísztermében adta át az idei Colson-díjakat. Nagy József katolikus testvér mellett, az aradi börtönben hosszú évek óta szolgáló Gyurkócza Aranka aradi evangélikus börtönlelkész is átvehette a rangos kitüntetést. Romániában ő az első lelkész, aki részesül ilyen elismerésben. A díjról és szolgálatáról otthonában beszélgettünk Fazekasvarsánd szülöttjével.

– Hogyan fogadta az elismerést?

– Végtelenül meglepett, messze nem gondoltam rá! Beszédemben a díjat elsősorban az én Istenemnek köszöntem meg, aki engem elküldött erre a szolgálatra, mert meggyőződésem, hogy tőle kaptam azt a kegyelmet, hogy szeretni tudjam ezeknek a zsiványoknak a bűnös szívét. Az évek során világossá vált számomra, hogy egyedül csak a szeretet tud megváltoztatni. Ha áldásról beszélhetek, az én munkám során az mind ennek köszönhető. Egész életemet ennek a szolgálatnak szenteltem! Ennek a díjnak számomra presztízsértéke is van, hiszen alátámasztja, hogy a munkámra szükség van, annak ellenére, hogy ezt sokan elítélik.

– Hogyan került kapcsolatba a büntetés-végrehajtó intézettel?

– 2004-ben végeztem el Sárospatakon a kétéves börtönlelkészi képzést. Meggyőződésem, hogy az Úristen vezérelt erre az útra. Abban az időben lettem túl egy halálosnak számító betegségen, és akkor úgy éreztem: azért gyógyított meg engem Isten, hogy ezt a lelki gondozást végezhessem. 1997 óta veszek részt börtönpasztorációban Aradon. Hitoktató lelkészként egy baptista kolléganőm arra kért, keressek neki egy vallásos könyvet, hogy bevigye a rabokhoz. Könyvtáramban keresgélve, áthasított bennem a gondolat, hogy vannak ott magyar rabok is, és szükség lehet rám. Néhány hónap múlva megkaptam az engedélyt, hogy a börtönben szolgálhassak. Immáron több mint tizennyolc éve végzem kőkeményen ezt a munkát, és egyre több bizonyítékom van arra a magam számára, hogy engem az Úristen erre hívott el. Nevezhetjük ezt küldetéstudatnak is.

– Mit jelent valójában a lelki gondozás a rabok között?

– A börtönmisszió beletartozik az egyház küldetésébe. A mi evangélikus egyházunk feladata is, hogy megfogja a kezüket és kísérje egy darabig azokat, akik az élet perifériájára kerültek, és nem látnak élethelyzetükből kiutat. Az életfogytiglanra ítélteken kívül senki nem marad végig a rács mögött, hanem szabadulásuk után újra közénk jönnek. Éppen ezért nem mindegy, hogy a börtönéveik alatt változtatunk-e vagy sem hibás szemléletükön, és főleg az értékrendjükön. Ez a fogság ideje alatt a velük törődőknek vagy a róluk lemondóknak a felelőssége is. Az embertársról való lemondás a segítségnyújtásnak az elmulasztása, minden egyházi tevékenységet hiteltelenné tesz! Maga Jézus tette feladatunkká, hogy törődjünk a foglyokkal. 2004 óta, mióta kézhez vettem a börtönlelkészi oklevelemet, csak a börtönben szolgálok, hetenként háromszor, vagy amikor a szükség megkívánja.

– Minden bizonnyal ez a munka teljes embert kíván. Nagyon közel kell kerülnie valakihez ahhoz, hogy segíteni tudjon rajta…

– Éppen ez az, amit úgy érzem, hogy az Úristentől kaptam: a kapcsolatteremtő készség. Lehet, hogy a korom is segít ebben, de nagyon őszinték tudnak velem lenni a rabok. Megdöbbentő gyónásokat hallgattam végig az évek során. Hogy mennyire nagy szükség van a lelki gondozásra ott, ahol töményen összegyűlt a bűn, azt csak az tudja, aki vagy volt már fogoly, vagy pedig ott dolgozik. Az emberek zöme elítéli a fogva tartottakat. Én ezen előítéletek ellen is harcolok, mert bizony a börtönben is ugyanolyan érző emberek vannak, mint idekint. Ezek az emberek tévedhettek, rosszkor voltak rossz helyen, gyengébb jelleműek, akiket be lehetett csapni stb. Elképesztő, olykor mennyire magukba tudnak szállni, hisz odabent van idejük gondolkodni, átértékelni életüket. Ott látják a veszteséget, ami őket a családból kivonta. Különösen a nők esetében nehéz ez, hiszen édesanyák is vannak köztük. Én látom rajtuk azt a változást, amit csak egy ilyen munka nyomán tudunk elérni.

„Saját magamat teszem naponta erkölcsi mérleg alá”

– Van-e lehetősége nyomon követnie ezeknek az embereknek az életét a szabadulásuk után? Ez is része a börtönpasztorációnak?

– A munka a rabokkal rendkívül szoros kapcsolaton alapszik, mind a börtönön belül, mind szabadulásuk után. Rendszeresen tartom a kapcsolatot azokkal, akik kiszabadultak. Van, akivel már több mint tízéves, szinte baráti kapcsolatot ápolok, még ha telefonon is. Életének minden fontosabb eseményeiről beszámol, tanácsot kér tőlem. Az ország minden részéből vannak, akik megkeresnek. Érdekes, hogy akik újra akarják kezdeni életüket, rendszerint nem mennek vissza arra a területre, ahol a bűncselekményt elkövették. Ez az utógondozás is a bizonyítéka annak, hogy nekem ott van a helyem.

– Van-e kimutatás arra, hogy a börtönmisszióval meg lehet-e valamelyest előzni vagy csökkenteni a visszaesések számát a szabadulás utáni időszakban?

– A visszaesés azok részéről, akik velem később is tartják a kapcsolatot, kizárt! Egy statisztika szerint – Magyarország és Románia területén egyaránt érvényes – a fogvatartottak 70 százaléka visszaesik. De azok száma, akik rendszeresen lelki gondozásban vettek részt, és megtértek, ez az érték 25-30 százalékos!

– Tanúsít-e kellő rugalmasságot a romániai büntető-végrehajtási rendszer a misszió iránt? Mennyi támogatást élvezhet ezen a területen egy börtönlelkész?

– Egyre jobban tudatosítják a lelki gondozás szerepét a börtönben, ennélfogva támogatják is. Nyilván ennek megvannak a korlátai, merta egy bizonyos szigorított rendszeren belül működik. Ez a munka az átnevelő osztályhoz tartozik, a foglalkozásokon azonban a rabok önkéntesen vesznek részt. Ebbe beletartozik a hitoktatás, bibliaolvasás – mindez két nyelven –, a havi egy ökumenikus istentisztelet stb. A Magyar Börtöntársaság támogatásával évről évre megkapom a bibliaolvasási kalauzt, amelynek üzeneteit rendszeresen kiosztom a rabok között. Munkámban mind a püspökségtől, mind pedig az Aradi Evangélikus Egyház Presbitériumától kapok egy bizonyos anyagi támogatást. 

– Mennyiben változtatta meg önt a munkája az évek során? Hiszen a misszió kitölti az egész életét.

– Igényem az, hogy hiteles legyek, de ahhoz saját magamat vetem naponta erkölcsi mérleg alá. Csak így lehetek alkalmas arra, hogy tanítani, oktatni, befolyásolni tudjak. Ámbátor egy dolog biztos: én csak eszköz vagyok, egy közvetítő a Szentlélek és a fogva tartottak között. Kezdetben nagyon megviseltek a gyónások. Ma már azonban minden természetes számomra és nincs az a bűn, ami engem megváltoztatna. Úgy fogadom el őket, amilyenek, azzal a tudattal, hogy az Úrjézus érettük is meghalt. Tehát nekik is van út a kereszthez. Engem már nem döbbent meg semmi. Erősebb az én hitem, mint az ő gyarlóságuk.